Alig kopott ki a lejátszóból a brit Thunder előző albuma, máris bejelentették az új csomag érkezését. Ráadásul dupla a pakk, 16 friss dallal 70 percben. Nem lesz ez kicsit sok egy év alatt? 

Túl az egymilliomodik sörön két öreg motoros és egy ifjú titán bevonult a stúdióba, hogy a Heavy Psych Sounds Records égisze alatt kihozza legújabb albumát. A Stöner nem tétlenkedett az elmúlt egy évben és megírta a totally.. című második albumát. Nézzük mit hozott nekünk Brant Björk, Nick Oliveri és Ryan Güt.

Az ipari metal legjobb korszakában voltam tinédzser, ezen belül is az NDH (=Neue Deutsche Härte) felfutásának idején és tisztán él bennem a 25 évvel ezelőtti pillanat, amikor először ismerkedtem a Die Krupps, a KMFDM és persze a Rammstein zenéivel. Így talán fel tudom vezetni azt, hogy mennyit jelent számomra a Rammstein zenéje és hogy a német hatosfogat diszkográfiájában a Herzeleid és Sehnsucht milyen kiemelt helyen van nálam. A többi nagy, 90-es évekbeli kedvenc szinte azóta el is süllyedt, vagy legalábbis szundi módba tette magát, de a Rammstein nem. Hozta az albumokat, szépen sorban. Bár az utóbbi Deutschland fémjelezte, cím nélküli lemezre tíz évet kellett várni és nálam nem is váltotta be a reményeket, az a lemez lóg ki nálam leginkább az életműből. Terv szerint azt az albumot turnézták volna rommá, de a koronavírus járvány jött és felülírt mindent. A zenekar tagjai otthon maradtak és kiírtak magukból egy lemeznyi dühöt, vágyat, aberrációt és fájdalmat.

Úgy látszik idén a német thrash a rajongók nagy örömére sebességet váltott: júniusban érkezik a Kreator, most pedig a Destruction a Diabolical című albummal jelentkezett. A német thrash veteránok, a fennállásuk 40. évfordulóját ünnepelhetik ezzel a lemezzel, és mi lehetne jobb módja a 40. évforduló megünneplésének, mint a 15. album kiadása?

A tavasz egyik kiemelt híre volt, hogy együtt muzsikál a grunge még élő keresztapái közül három. Krist Novoselic (Nirvana bőgős), Matt Cameron (Soundgarden és Pearl Jam dobos) és Kim Thayil (Soundgarden gitáros) a 3rd Secret nevű zenekarban egyesítette erőit. Akkor most örülünk? Háááát…

A bűvész meg művész között nem csak betűnyi a különbség és ezt Jack White is jól tudja, hiszen jobbára a két kategória között kötéltáncolt eddigi karrierje során. Ha alaposan szemügyre vesszük a White-életművet, akkor inkább érzem főhősünket egy tehetséges illuzionistának, semmint ösztön zseni dalszerzőnek, bár ezzel ő maga vélhetően vitatkozna.

Fenntartások nélkül kijelenthető, hogy a death metal aranykora 1988 és 1992 közé tehető. Az viszont már jogosan vet fel kérdőjeleket, hogy ebben az időszakban melyik volt a műfaj csúcséve. Nos, a magam részéről, szigorúan érzelmi alapon 1992-re voksolnék. A teljesség igénye nélkül idén olyan lemezek ülnek kerek jubileumot, mint a Tomb Of The Mutilated, a The End Complete, a Legion, az Utopia Banished vagy az Extreme Conditions Demand Extreme Responses, úgy, hogy a svéd színteret még csak meg sem említettem, illetve a briteket is mindössze mutatóban érintettem.

Néhány kisebb-nagyobb módosítás, korrekció mellett akár ide is másolhatnám a The War On Drugs legutóbbi lemeze kapcsán írt bevezetőmet. Jóllehet a Gang Of Youths polcán még nem sorakozik Grammy díj, de már ők is tiszteletüket tették a Sziget Fesztiválon. A zenekar neve itthon mégsem forog közszájon; vagy ha mégis, akkor metal mentes napjaimon ezúttal sem a megfelelő fórumokon kutakodom.

A Cancer Bats zenekart nem kell senkinek bemutatni, aki szereti az intenzív hardcore, punk zenét. A kanadai négyes visszatért a barlangjából, hogy megmutassa nekünk milyen is az, amikor négy év pihenés után újra szárnyal a bőregér. Itt van a legújabb anyaguk, a Psychic Jailbreak.

Ha fellapozzuk a Rockstation archívumát, láthatjuk, hogy méltatlanul keveset foglalkoztunk a Skid Row-val. Ez persze érthető, hiszen – bár papíron léteznek – magazinunk megalakulása óta nem adtak ki egy lemezt sem. Most, hogy újra ígéretes mozgolódás van a zenekar háza táján, poroljuk le egy régi klasszikus lemezüket, a Slave to the Grind-ot!

Két hete gyötörtem magam a svéd mesterek új albumával, mire végre valami érdemi vélemény megszületett. Egy Meshuggah album sosem könnyed etűd, de az idei lemez egészen 66 percig pusztít az elejétől a végéig. Azért is nehéz Meshuggah albumról írni, mert ahol ők járnak zeneileg, oda nem nagyon merészkedik más. Ez a végletekig nyakatekert matekozás az ő territóriumuk és nagyjából annyit lehet megállapítani minden egyes új lemez megjelenésekor, hogy jah, megint sikerült egy kicsit odébb rugdalni az extrém metál határait.

Ben Richter az ezredforduló környékén a dark/gothic metalos EverEve énekese volt. Talán akadnak páran, akik még emlékeznek erre a zenekarra, mivel bizonyos lemezeik másfél évtizede itthon a filléres árkategórián belül mozogtak. Richter ugyan a hamburgiaknál csak egy lemezen szerepelt, majd gyorsan létre is hozta a saját zenekarát. A Thanateros hasonló csapásvonalon mozog, mint azt a Massacre Recordsnak köszönhetően egy fokkal ismertebb EverEve tette.

2022 egy ilyen aviációs évnek ígérkezik, hiszen nem csak az új Top Gunnak örülhetnek a rajongók, de végre a The Hellacopters is megpörgette a propellereket és ugyan mindkét esetben hosszúra nyúlt a várakozás, az idétlenül vigyorgó Tom Cruise-sal szemben én inkább a terpeszben gitározó svédekre szavazok.

A Rivers Ablaze, azaz Kertész Márton, pontosabban már nemcsak ő (hiszen időközben a címben szereplő név alatt összeállt egy kvázi zenekar) a mai magyar underground egyik legaktívabb képviselője. A formáció már az új, azaz a koronavírushoz köthető időszámítás utáni korszak termése. A 2020 októberi debütálás óta pedig a CD formátumban hivatalosan április közepén érkező The Black Hole Era már a harmadik nagylemez a Rivers Ablaze logója alatt.

A Beerzebub már régóta felhelyezte magát a hazai metal térképre, most pedig itt van egy újabb EP. Hosszú idő telt el, de a szavaknak még mindig van ereje. Bogyónak még mindig van mit mondania, és még jó ideig lesz is miről nyomnia a sódert nekünk. Fel a fejhallgatót maximumra a hangerőt és akkor nézzük, hogy Mówáron, hogyan látják a fiatalok a  helyzetet.

Nem csillapszik a tavaszi lemezdömping, továbbra is sokkal több lemez jelenik meg, mint amennyiről tisztességes ismertetőket lehet összeállítani. Így most én is az "Öt az egyben" cikkformátumhoz fordulok (remélem, az ötletgazda Rattlehead18 kolléga nem bánja), és röviden bemutatok 5 olyan lemezt, amit kár volna említés nélkül hagyni. Annyi a közös bennük, hogy nemrég jelentek meg, és mindegyik a hard rock - dallamos rock területről érkezett. 

Március 25-én jelent meg a brit alternatív rock együttes nyolcadik stúdióalbuma a Never Let Me Go. A lemezt 2019 és 2021 között rögzítették a srácok. Ez a Placebo első stúdióalbuma, több mint nyolc év után, és egyben az első olyan albumuk, amelyet duóként rögzítettek. A lemez remekül összefoglalja világunk jelenlegi állapotát, fájdalmát és minden néma sikolyát.

A Turnstile lemezajánló után úgy tűnik én lettem a hardcore felelős és bár kicsit lötyög rajtam a fehér atléta, a Glow On végül még a 2021-es best of listámat is megjárta. A BillyBio promót is a szerkesztőségi random-generátor küldte a lejátszómra, és ugyan az újévi fogadalmak között nem szerepelt, hogy idén több HC-t hallgatok, az ellenkezőjét sem ígértem meg magamnak.

Igazán különleges lemezzel jelentkezett Dave Grohl, a Foo Fighters főnöke. A Dream Widow egy fiktív zenekar, és extrém metalban utaznak. A cím nélküli albumuk egyszerre horrorfilmzene, stílusgyakorlat, és egy kicsit paródia is. Elég zavaros? A lapozás után tisztába tesszük.

Ha az ember retro thrash vagy heavy metalra vadászik, a mindenkori német mezőnyre minden körülmények között bátran számíthat. Igazán komoly kutatómunkára nincs is szükség, hogy újabbnál újabb zenekarokba fussunk bele, jó esetben párszor lepörgessük az aktuális lemezüket, hogy néhány hét elteltével ne csak az érintett lemez címét, hanem akár a formáció nevét is törölje a memóriánk.