A magát smoker metalnak tituláló budapesti Red Swamp a múlt hét folyamán hozta ki a legújabb albumát. Szám szerint a harmadik a sorban a Time To Die. De vajon tényleg ideje, hogy elmúljon a stonerrockban utazó brigád? Vagy esetleg ezzel az albummal lepattintanak valami komolyabb anyagot?
Az idei év első újdonsága számomra az amerikai Underoath legfrissebb lemeze a Voyeurist. Valamilyen oknál fogva eddig elkerültük egymást a zenekarral pedig már 1997 óta nyúzzák a húrokat kisebb-nagyobb szünetekkel. Na, de vajon szűz füleknek remek kezdés-e ez az album? A tovább után erre keresem a választ.
A White Heat egy, a nyolcvanas évek első felében létezett belga ötös. A zenekar a korszellemnek megfelelő muzsikában utazott, valahol a hard rock és a heavy metal mezsgyéjén. Természetesen le sem tagadhatnák a New Wave Of British Heavy Metal mozgalom nagyjainak hatását, de épp ilyen mély nyomot hagyott a muzsikájukon a korai AC/DC és a hetvenes évek Thin Lizzyje is.
Vajon mit várhat az ember egy “Ruhatár” nevű bandától? Persze simán lehet az elnevezés félrevezető és a vicceskedő tagok egy ilyen hülye név mögé rejtik a darálós grindcore-t, meg persze ruhatár és ruhatár között is van különbség: a szegedi Csillagban nyilván sokkal durvább körülmények között pihennek a kabátok, mint mondjuk a Szabó Ervin Könyvtárban.
Mivel a különféle kiadók és a további promóciós csatornák özönvízszerűen árasztanak el minket a megjelenés előtt álló kiadványaikkal, a digitális postaládával ellentétben azonban az írói kapacitás véges, öt – szerintünk - arra érdemes, vagy éppen érdemtelen aktuális kiadványra ebben a rendhagyó formában, néhány gondolat erejéig törekszünk felhívni a figyelmet.
A holland Redstacks egy elsőlemezes versenyző. A csapatról fellelhető adatok, melyekből egy újonc esetében puskázni nemcsak illik, hanem érdemes is; meglehetősen foghíjasak. A kiadói adatlap sem teljesen egyértelmű, mivel a promó fotón csak ketten szerepelnek, a hivatalos "line-up" szerint viszont négytagú a csapat, a gitár-billentyű-basszusgitár-dob leosztásban. Szóval külön énekesük - ezek szerint - nincs, a vokálokat pedig nagyszámú vendégsereg szolgáltatta.
A Split Heaven az aztékok földjéről jelentkezett be ötödik nagylemezével. Mexikó számomra, ha nem is koromfekete, de mindenképpen sötét folt a metal színtér világtérképén. Közép-Európából szemlélve feltehetően sokan vagyunk így ezzel. Split Heaven-ékkel egy véletlen folytán ütköztem, és ha az előzménykutatásom nem vezetett tévútra, jelen sorok az első magyar nyelvű gondolatok a jövőre már huszadik életévébe lépő négyesről.
Idén már 30 éves az Adrenalize, a lemez, amivel megszerettem a Def Leppard zenekart. Egyúttal egy korszak végét is jelentette számukra, miközben a hihetetlenül népszerű Hysteria album árnyékában kevesebb figyelmet kapott és kap ma is. Terjedelmes nosztalgia-iromány, illetve ismeretterjesztés következik – ahogy nézzük.
A német Pure Steel Records az újdonságok megjelentetése mellett rendszeresen kutatja a nyolcvanas évek elfeledett, netán a maguk idején is csak a beavatottak körében ismert zenekarait. A fókusz persze a kiadónál a hagyományos metal vonalon van, de néha bekerülnek a képbe a hard rock vagy a speed/thrash irányzat egykori képviselői is. A németek lelkesedése esetenként négy évtizede inaktív zenekarokba is képes új életet lehelni. A szűrőn pedig alkalmanként fennakadnak olyan egykori albumok is, melyek esetében csak a csillagok szerencsétlen állásán múlhatott, hogy nem szereztek szélesebb körű ismertséget az alkotóiknak.
A tavalyi év egyik, ha nem a legnagyobb meglepetése számomra az amerikai, egészen pontosan Rochesterből származó King Bufallo volt. Előtte még nem hallottam róluk soha, és így tolták a képembe a The Burden of Restlessness elnevezésű albumukat, ami totál levitte a fejem. De nem teketóriáztak, még az év végén kihoztak egy újabb lemezt, Acheron címmel.
Minden évben akadnak olyan kiadványok, amiket teljesen felesleges “eladni”, mert a kiéhezett célközönség tűkön ülve várja, hogy végre napvilágot lássanak. Azt hiszem nem szorul különösebb magyarázatra, ha leírom, hogy 2021. egyik ilyen megjelenése a Worship lemez volt, hisz majd egy évtized telt el a legutóbbi Hypocrisy sorlemez az End Of Disclosure (2013) kiadása óta.
Aki kicsit is otthonosan mozog az európai power metal vonalon, és akár csak egy pillantást is vet az Imperium Rapax borítójára, kapásból rávághatja a Warkings nevét. A dolognak viszont fordítva kellene működnie, hiszen a Custard egy veterán - bár csak szűk körben ismert - banda, még a Warkings mindössze négy éve van jelen a színtéren.
Az egri AllSuckAll legénységét könnyen el lehetett csípni az utóbbi időszakban, a 2018-ban kiadott első lemezük, az Isten Gyártó Gép megjelenése óta szinte folyamatosan úton voltak - leszámítva persze a tavalyi Világvégét, de ezt talán senkinek nem kell külön részletezni. Az ötös a friss lemez kiadása előtt átrendeződött kicsit, új gitárossal és basszerral vették fel az anyagot, az A Mi Könyvünket. De hogy milyen lett ez az egész?
Bizonyára jó néhányan emlékszünk még az Avenford zenekar első lemezére. A félig magyar, félig angol, de akkoriban Londonban működő négyes 2014-ben a semmiből bukkant fel az épp aktuális HammerWorld magazin CD mellékleteként megjelentetett Mortal Price koronggal. A CD ráadásul előkelő helyen végzett a lap Hangpróba rovatának táblázatában is. A dallamos power metalban utazó csapat elvileg jelenleg is létezik, de a második lemezük itthon már olyannyira nem került be a köztudatba, hogy nekem például a mai napig nem volt szerencsém a 2017-es New Beginning koronghoz.
Ha valakinek mond valamit a kolumbiai Medellin neve, az a várost feltehetően a szervezett bűnözés fellegváraként ismeri. A helyi drogkartellek központja azonban ennek ellenére vagy talán épp emiatt a kolumbiai thrash és egyéb underground metal irányzatok egyik központja is. Rövid kitérőként említsük meg a helybéli God Of Lies, Warthrash és Viperforce zenekarok neveit, akik mindannyian rendelkeznek magyar kötődéssel is, hiszen egyes kiadványaikat kazetta formátumban a miskolci ThrashZone kiadó szabadította a hazai alvilágra.
A Pink Floyd már az 1973-as The Dark Side Of The Moonnal véglegesítette pozícióját a legnagyobb hatású, örökérvényű előadók szűkre szabott körében. Az 1979-es The Wall pedig részben a lemez alapján készült filmnek is köszönhetően a zene dimenzióján túl, összművészeti szempontból is elérte ugyanezt. A Pink Floyd pályaíve tehát a hetvenes években meredeken ívelt felfelé, a zenekar tartóoszlopai azonban a háttérben már javában roskadoztak.
A dánszentmiklósi Needless 2019-ben látszólag a semmiből robbant be a magyar undergroundba, és minden szakmai fórumon elismerést is arattak. Ha azonban kicsit utána ásunk a zenekar sztorijának, nyomban fény derül rá, hogy a Heresy nem állt minden előzmény nélkül. A Needless ugyanis másfél évtizeddel korábban alakult, tehát alaposan felkészültek a bemutatkozásra, nemcsak a hangszerkezelést, hanem a dalszerzés módját is elsajátították.
Az Európa Kiadó a Balaton zenekar mellett talán az egyetlen ma is alkotó túlélője a korai nyolcvanas évek hazai alternatív (avantgárd) hullámának. A Menyhárt Jenő által vezetett együttes ugyan az elmúlt négy évtizedben Víg Mihályékhoz hasonlóan nem volt folyamatosan aktív, de ma is működnek. A nyolcvanas évek elejével szemben persze ma már nincs mi ellen lázadni, de az Európa Kiadónak manapság is van mondanivalója, sőt lemezkiadás terén talán még aktívabbak is, mint korábban bármikor voltak.
Elképzelhető, hogy nem a megfelelő társaságban forgolódom és nem az adekvát szakmai fórumokat követem, de valószínűbbnek tartom, hogy a The War On Drugs esetében hasonló a dolgok állása, mint a Dave Matthews Band kapcsán. Az önmagában egy dolog, hogy a pennsylvaniai zenekar 2005-ben alakult, illetve jelenleg az ötödik nagylemezénél tart, az már viszont más lapra tartozik, hogy a legutóbbi lemezükkel (A Deeper Understanding, 2017) besöpörtek egy Grammy díjat, valamint 2018-ban felléptek a Sziget Fesztiválon is.
Ha szóba kerül a Queensryche neve, jellemzően két dolog juthat az egyszeri rocker eszébe. Akiknek a pohár inkább félig tele van, heves szívdobogás mellett emlékeznek az Operation: Mindcrime című örökbecsűre. Akiknek félig üres, szomorú legyintéssel gondolnak a csapat újkori mélyrepülésére, ami még mindig nem akar véget érni. Én határozottan az első sokaságba sorolnám magam, most mégis egy másik klasszikust nézünk meg, a Promised Land-et.