Mostanában egyre több hazai zenekar adja ki egy régebbi vagy esetleg új, netalántán az utolsó albumát vinylen (is).  Nem voltunk restek és a kedvenceink közül válogattunk nektek párat, hátha kedvetek támad egy jó lemezhez. Halkan megjegyezzük, hogy a teljesség igénye nélkül válogattunk, tényleg csak, amik nekünk elsőre beugrottak és még éppenhogy aktuálisak. Urak a lehetőség adott meglepni a mai napon a hölgyeket. Hölgyeim, nektek meg kellemes nőnapot kíván a szerkesztőség! 

A tengerentúli metal színtér bő másfél évtizeddel ezelőtt a metalcore és a deathcore matricákkal felcímkézett csapatoktól volt hangos. Az utóbbinál maradva; az egyéni habitus, illetve a hallgatói ingerküszöb kérdése volt, hogy a hagyományos metalon szocializálódott tábor mit tud kezdeni ezekkel a fiatal bandákkal. A promó fotók mennyire tolerálhatók a jólfésült, nyaktetovált, fültágítós fiatalemberekkel, akik tucatszám keménykedtek „S”-es méretű pólóikban a rock magazinokban és az internetes szakmai fórumokon.

Crowbar. Garancia arra, hogy valami súlyos anyagot fogsz a képedbe kapni. Hogy valami olyan sludge anyaggal lesz dolgod, amire már vártál. Az egy dolog, hogy néhol nem talál el annyira, de az biztos, hogy a zenekar kiállta az idők próbáját. Itt van most is. És ebben a vészjósló időszakban (is) elhozta Kirk Windstein és csapata a legújabb anyagát, itt van a Zero And Below.

A stockholmi színtérről a nagy többségnek a kilencvenes évek elején népszerűsége csúcsán volt „lánccsörgetős” death metal jut elsőként az eszébe. Az akkori időszakot az Entombed, a Dismember, az Unleashed, illetve a Grave zenekarok nevei fémjelezték. A svéd fővárosban ezzel az irányzattal szinte párhuzamosan formálódott egy másik alműfaj is, a dallamos black/death metal, melynek képviselői csak néhány éves késéssel tudták megjelentetni bemutatkozó lemezeiket.

A svéd Hammerfall zenekar különösen kedves számomra. Elévülhetetlen érdemeket szereztek a hagyományos metal újjászületésében, ők az egyik legjobb koncertzenekar, és a tagok is rokonszenves figurák. Népszerűségük lankadatlan, de ami a lemezeket illeti, időről időre becsúszik egy komolyabb melléfogás is…

Miközben azt érezzük, hogy a világ összeomlik, romokban áll, eközben más országokban zajlik a zenei élet és olyan anyagok jelennek meg, amikről fontos, hogy beszéljünk. A svéd Firebreather szintén egy ilyen zenekar, akik a káosz közepén hozták ki legújabb albumukat, ami a Dwell In The Fog címre hallgat.

Nagy barátja vagyok a mindenféle crossover zenéknek, nem bántja a fülemet az eklektika, de anno a Zeal & Ardor bemutatkozó albumát nem bírtam megemészteni. Az egész Z&A sztori ugye onnan indult, hogy Manuel Gagneux frontember a 4chan-en arra buzdította a fórumozókat, hogy mondjanak két műfajt, amiből ő fél óra alatt összereszel valamit. A black metal, illetve az afro-amerikai spirituálék összeeresztése kétségtelenül izgalmas kísérlet, ami kicsiben még működhet is, de erre a koncepcióra zenekart építeni elég kétesélyes vállalás. Gagneux számítása végül olyannyira bejött, hogy a formáció immáron a harmadik albumánál tart, amely szimplán a Zeal & Ardor címet kapta.

Több hónapos beetetés után végre megjelent a legendás német rockbanda, a Scorpions tizenkilencedik albuma. Sokszor használjuk a „visszatérő lemez” fordulatot, de ha valami, hát a Rock Believer tényleg az.

A veteránok érdemeit nem elvitatva, fenntartások nélkül kijelenthetjük, hogy az Archaic jelenleg a legnagyobb reménység a hazai thrash metalban. Gyorsan tegyük azonban hozzá, hogy ennek ellenére egy közel húszéves zenekarról van szó. Ez a bizonyos reménység státusz egyébként sem újkeletű dolog a budapesti srácok esetében, hiszen már a múlt ködébe vesző első lemezt is egy külföldi kiadó karolta fel.

Michael Poulsen nagy utat járt be az elmúlt három évtizedben, és ezt elsősorban nem zenei értelemben gondolom így. Emberünk az egykori nevenincs dán death metal bandától az amerikai arénák színpadáig jutott. Tette mindezt úgy, hogy ez idő alatt zenei téren mindössze egyszer váltott, bár akkor jó nagyot, az új évezredben ugyanis a hörgős fémzenét maga mögött hagyva megalkotta az Elvis-metalt.

Matt Pike a stoner/doom/sludge vonalon egyszerűen megkerülhetetlen. A csávó szinte csak legendás zenekarokban játszik, lásd High On Fire és Sleep például. A színpadon félpucéran gitározgató és ordító-éneklő Matt Pike most megmutatta, hogy mit is tud önállóan, illetve a közeli barátokkal. Így született meg a Pike vs The Automaton, Pike első szóló lemeze.

Úgy tűnik, az újjáélesztett Guns n’ Roses mellett Slash-nek bőven marad energiája a szóló-dolgaira is. Az anyazenekar egyelőre csak ígérgeti, hogy egyszer majd kijönnek egy új lemezzel, közben a cilinderes gitáros elkészítette az ötödik saját anyagát, amelynek címe 4.

Lehet vitázni azon, hogy Fred Durst rossz arc, a Limp Bizkit meg egy trágya. Ellenben azzal senki sem tud vitatkozni, hogy ez a zenekar az ezredforduló körül legyalulta az egész világot. Egy olyan zenei szörnyeteggé nőtte ki magát, ami könnyen felzabálta azokat, akik az útjába álltak. Idén huszonöt éves a Three Dollar Bill, Y'all, szóval "beszélgetnünk" kell kicsit erről a zenekarról.....

A Tattoo You az idén a hatvanadik életévébe lépő angol rock matuzsálem tizenhatodik lemeze volt. A zenekar tehát már ekkor, azaz a nyolcvanas évek kezdetén is a mezőny veteránjának számított. Az öndefiniáló alapvető klasszikusok már rég kigördültek a Stones műhelyéből. A csapat pedig zökkenőmentesen lépett be történetének harmadik évtizedébe. A hetvenes és a nyolcvanas évek fordulója minden fronton a rockzene megújulásának időszaka volt, 1981-re pedig már lecsengett a punk első hulláma, épp szárnyait bontogatta a post punk, illetve a new wave irányzat szintúgy feljövőben volt.

Egy hazai southern rock zenekar két angol nyelvű stúdiólemez után egy nem is annyira vidéki kisvárosban közel két órás unplugged koncertet ad, melynek hang- és képanyagát ráadásul DVD/CD kombinációban hivatalosan is megjelenteti. Hacsak nem teszem hozzá, hogy a gödöllői Asphalt Horsemenről van szó, a cím ismerete nélkül, első olvasatra életszerűtlennek tűnhetnének ezek a bevezető sorok. Hogy fokozzam a dolgot, a fellépésre ráadásul 2018. januárjában került sor, a kiadvány pedig 2019 folyamán jelent meg, mégis illik megemlékezni róla.

Újabb legendás zenekar tért vissza a körforgásba, 23 év után új dalokkal jelentkezett a Jethro Tull. Martin Barre gitáros nélkül, de elvileg teljes értékű zenekarként működnek ismét. Tavaly ősszel már jártak nálunk egy elhalasztott koncertet pótolni, most pedig itt a The Zealot Gene, rajta tucatnyi új dallal.

Egyszerűen felfoghatatlan sebességgel telt el az előző év, pedig néha nem így éreztem. Pláne nem amikor láttam, hogy az Opeth milyen jó kis bulikat toll a Mastodonnal. De itt az új időszámítás, jöhetnek az újabb klasszikus albumok. Az előző év egyértelműen Metallica nosztalgiában telt. 2022 azonban nagyon sok finomságot tartogat a számunkra. Kezdjük is el a nosztalgiázást.

A Kissin’ Dynamite valahogy nem hajlandó tudomásul venni, hogy már nem 1988-at írunk – és milyen jól van ez így. A 15 éve működő német formáció továbbra is a KISS-Poison recept szerinti aréna rockban utazik, és az idei lemezük mindössze egyetlen meglepetést tartogat: azt, hogy milyen jó lett.

A múlt héten megkezdett gondolatsor folytatásaként következzen további öt olyan lemez, melyek ugyan kivétel nélkül tavalyi megjelenések, de a friss kiadványok szempontjából holtszezonnak tekinthető éveleji időszakban sem késő ismerkedni velük. 

Az új év első komolyabb megjelenése a Magnum aktuális anyaga volt – legalábbis számomra. A brit hard rock egyik alapintézménye átlag kétévente jelentkezik új lemezzel, és ezen a világjárvány kedvéért sem változtattak. Leírni is tereh, a The Monster Roars már a huszonkettedik a sorban. De mit is rejt ez a borzalmas borító?