Újabb fejezethez ért a "Lemezgyűjtők büszkeségei" rovatunk. Ez az első alkalom ( és nem az utolsó!) , hogy most nem zenész szólítunk meg. A lényeg úgyis az, hogy minél több eredeti lemezt vegyünk, ezzel is támogatva a zenekarok munkáját, ahogy ezt Reszegi Laci is teszi.

Október 6-án egy remek The Dillinger Escape Plan koncertet hallhattak a matek metál kedvelői az A38 Hajón. Előtte szerencsére sikerült pár szót váltanom a zenekar énekesével Greg Puciato-val, és gitárosával Ben Weinman-nal. A beszélgetés a próba után zajlott, és a zenekar meglehetősen fáradt és kedvtelen volt, ezért a turnéval kapcsolatos, és egyéb általános kérdéseket nem sok kedvük volt megválaszolni (amit igazából meg tudunk érteni). Bár azért az furcsa volt, hogy Greg-et nem igazán lehetett szóra bírni. Aktuális téma híján a turnéról, az idén megjelent lemezről, illetve arról kérdeztem Ben-éket, ami engem személyesen érdekel, kicsit lerövidítve.

Egyfős jukebox, minikaraván, egy két lábon járó kompakt darab garázs rock’n’roll a nemrég Budapestre és Pécsre is ellátogatott Jérémie Malisz, ismertebb nevén az egyfős bandák reneszánszát elindító KING AUTOMATIC, a Voodoo Rythm kiadó húzóneve.

A lakonikus frank bugyinedvesítő a legendás pécsi Kino Sessions programsorozatot is feltámasztó koncertje és 3 pihenőcigi után engedett be
szűkös-füstös világába egy félsötét sarokban…

Október 23-a idén duplán is ünnep volt Magyarországon – legalábbis a dallamos metal, konkrétan a műfaj progresszív vonulatának alapbandájaként (el)ismert Queensrÿche rajongói számára. Nekünk a remek koncert mellett a jeles napot az alábbi interjú tette teljessé. Miután sikerült Michael Wilton gitáros értésére adnunk, hogy a buli dátuma révén miért is nyer egészen új értelmet a (műsorra ezúttal nem tűzött) Revolution Calling dal címe, igyekeztünk alaposan körüljárni az 1990-es években kezdődött válságos korszakot és a Todd La Torre énekes csatasorba állításától, illetve az idei albumtól számítható visszakapaszkodást, külön kitérve a csapatnak a közeljövőre vonatkozó terveire.

A szimplán Queensrÿche-ra keresztelt idei albumotok egészen a Billboard 200-as lista huszonharmadik helyéig vitte. A zeneipar mai általános állapotát, illetve a zenekar helyzetét tekintve hogyan értékeled ezt az eredményt?
Michael: Úgy gondolom, ez egy kiváló eredmény, ha azt nézzük, hol tartunk most mi és hol tart a technológia. Nagyszerű lemezszerződést írtunk alá a Century Media kiadóval, ők pedig nagyon boldogok, amiért már több mint ötvenötezer példány talált gazdára a CD-nkből világszerte. Ezzel máris köröket vertünk az előző CD-re. Ugyanakkor a technológiának is megvannak a maga előnyei és hátrányai. Attól függ, honnan nézzük. Úgy érezzük, mi a szerencsésebbek közé tartozunk. Az emberek nyilván bele akarnak hallgatni a zenébe, mielőtt megveszik a lemezt, ami így is van rendjén. Tőlünk viszont egyre többet és többet akarnak hallani és ez óriási dolog. Az is bennünket igazol, hogy az előző turnéinkon a rajongók állandóan a régi számokat, az első öt-hat album dalait követelték. Ezen a turnén pontosan az első öt-hat album dalait játsszuk nekik, az ő nagy megelégedésükre. Ugyanakkor az új nótákat is kérik, amire viszont az előzőekben nem volt példa.

Emlékszem kiskoromban milyen ámulattal néztem a Roots klipjét az MTV-n, és totál oda voltam, hogy mennyire állat már a vörös hajú bácsi, meg a másik hosszú hajú, aki szó szerint tépi a gitár húrjait. Két hete már úgy volt, hogy lesz interjú Andreas Kisser bácsival, az egyik nagy ideállal aztán kútba fulladt az egész. Most viszont sikerült összehozni egy beszélgetést, és el kell mondanom ritka jó arc a Sepultura gitárosa. Nyitott, és szívesen válaszolt a kérdéseimre.

Hello Andreas, hogy vagy?
Andreas: Remekül, süt a nap, minden a legnagyobb rendben.

Mint sok Sepultura rajongó én is néztem a Rio-i fellépéseteket élőben. Nagyon jó buli volt. Milyen érzés egy ekkora bulin/ fesztiválon játszani olyan bandákkal, mint a Metallica, Ghost, AIC?
Andreas: Ohh, ez kedves tőled. Hatalmas buli a Rock In Rio fesztivál. Ez a leghatalmasabb fesztivál a földön. Rengeteg zenei stílus találkozik, itthon van Brazíliában. Úgy gondoltuk, hogy egy ilyen különleges bulit valahogy meg is kellene örökíteni, így rögzítettük, amit szerintem jövőre egy DVD formájában kiadunk majd. Hatalmas élmény, hogy más brazil zenekaroktól mekkora elismerést kapunk, hogy mennyire példaértékű nekik a Sepultura.

A híveknek már csak néhány hétig kell fohászkodniuk, míg végre új album jelenik meg az 1980-as évek un. white metal színterének élcsapatától, a meggyőződéses keresztényekből álló és hitét dalszövegeiben, sőt koncertjein is hangoztató, jellegzetes sárga-fekete fellépőruháiról is elhíresült kaliforniai Strypertől. Ha hihetünk az előzetes ígéreteknek, na meg a beharangozásképp közzétett részleteknek, akkor a „No More Hell To Pay” lemez végre méltó folytatása lesz a régi klasszikus anyagoknak, ami a zenei irányt illeti. Az alább olvasható, roppant bizakodó hangulatú és derűs kicsengésű beszélgetésben Michael Sweet énekes-gitáros tölt fel egy jó adag fehér energiával...

A november elején megjelenő „No More Hell To Pay” albumotokról előzetesen közzétett dal, illetve dalrészletek alapján úgy tűnik, most kerültetek a legközelebb a klasszikus Stryper hangzáshoz. Valóban erre számíthatunk tőletek ezúttal?
Michael: Úgy gondolom, igen. Amíg a lemez meg nem jelenik, nem tudhatjuk, hogy mit gondolnak majd róla az emberek, ha meghallják. Az elvárásaink mindenesetre nagyok. Meggyőződésünk, hogy ha nem is ez minden idők csúcslemeze tőlünk, de a 2003-as újjáalakulásunk óta a legjobb anyagunk! Már az is rendkívül lelkesítő, hogy az egyik legütősebb lemezünk megjelenéséről beszélünk harminc év elteltével – azóta, hogy az eredeti felállásban álltunk össze ismét. Lelkesítő, hogy továbbra is zenélhetünk és bízunk abban, hogy jól is csináljuk. Roppant izgatottak vagyunk, nagyszerű időket élünk a Stryperrel.

Kicsit megzavarunk mindenkit, hiszen a Lemezgyűjtők büszkeségei című interjú sorozatunk első alanya Jakab Zoli volt, ahogy azt megírtuk. Ez azonban nem teljesen igaz, hiszen a Concertphotos.hu-n (R.I.P.) Borbás Robi volt az, akit elsőként faggatunk erről a nagyszerű hobbiról. Mivel nem szeretnénk, ha elveszne az éterben ez az interjú, így áthoztuk ide. Bocsánat mindenkitől, akit véletlenül megkavartunk a sorrendben! ;) 

Emlékszel még az első eredeti hanghordozódra, amit kaptál? Mi volt az és milyen formátumban sikerült megszerezni?

Édesapámtól kaptam az IRON MAIDEN-től a Number Of the Beast-et bakeliten. Akkor még nem igazán értettem a dolgot, de nagyon tetszett a borító, hehe.
Persze évekig ugyanúgy apum polcán volt a lemez , azóta már a gyűjteményem része. Mai napig etalon lemez számomra.

A régen várt új Fates Warning album megjelenését, illetve az októberi budapesti koncertet itt is beharangoztuk az előzetesen közzétett három dallal. A telefonvonal túlsó végén Joey Vera basszusgitáros jelentkezett, hogy némi magyarázattal szolgáljon a hosszú kihagyásra és bevezessen a Darkness In A Different Light készítésének rejtelmeibe.

Megjelenés előtt álló új lemezetek, a Darkness In A Different Light az első Fates Warning album lesz kilenc esztendő után. Miért kellett rá ennyit várni? O.K., Jim Matheos összehozta az Arch / Matheos projektet a volt Fates Warning énekessel, de mi minden történt még a zenekar háza táján az elmúlt évek alatt?
Joey: Az Arch / Matheos lemez nyilván elvett némi időt a banda életéből. A Johnnal közös dalírás, meg a felvételek is. Az albummal nem turnéztuk, csak néhány koncertet adtunk, de így is túl sok energiát fektettünk bele ahhoz, hogy egy Fates Warning anyagon is dolgozzunk. Aztán, ha nem tévedek, az OSI lemeze is közrejátszott... Raynek (Alder, énekes) meg ott a Redemption, neki arra is kell időt szentelnie a Fates mellett. Szóval sok dolog együttállásával magyarázható, hogy így eltűntünk.

Szeptember 30-án érkezik az amerikai progresszív metal alapvetés legújabb nagylemeze, a Darkness In A Different Light. Kedvcsinálónak a hajtás után egy négyperces bemutató az új albumból. A rajongók valószínűleg már türelmetlenül várják az új anyagot, hiszen kilenc éve jelent meg az utolsó nagylemezük, az FWX. 

Az állandóan aktív, csak ritkán pihenő Joe Bonamassa köztudottan páratlanul termékeny és sokoldalú muzsikus, ami a szólólemezein kívül a számtalan illusztris pályatárssal közös munkáiban is megmutatkozik. (A rockosabb oldaláról kedvelők körében különösen népszerű, idén tavasszal feloszlott Black Country Communion supergroup is csupán apróbb szegmense volt a hihetetlenül gazdag életműnek.) A rendkívüli terjedelmű és tartalmú Tour De Force – Live In London koncertanyag megjelenésének, valamint újabb budapesti fellépésének felvezetéseként beszélgettünk a mesterrel.

Korábban is megfordultál már Budapesten. Vannak-e konkrét emlékeid a városról vagy a koncertről?  
Joe: Az első benyomásom Budapesttel kapcsolatosan az volt, mennyire emlékeztet West-Side Manhattan feslő részére. Erre aztán nem számítottam! Az is meglepett, hogy rögtön az első alkalommal annyi rajongó jött el, és hogy annyira beleélték magukat az előadásba.

Új cikksorozatunk minden zenefanatikusnak szól, főleg azoknak, aki előszeretettel költik azt a kevés kis pénzüket eredeti hanghordozókra. A Lemezgyűjtők büszkeségei címet viselő interjúsorozatunk első alanya Jakab Zoltán.

Emlékszel még az első eredeti hanghordozódra, amihez hozzájutottál? Mi volt az és milyen formátumban sikerült megszerezni?

Hatéves voltam, amikor bátyámtól megkaptam a Bad nagylemezt, Michael Jacksontól. Természetesen lemezen.

A kiadói ötlet nyomán, neves rock és metal muzsikusok összetoborzásával megvalósult Place Vendome elnevezésű projekt ugyan továbbra is csak időszakosan működik, sikerességéről mindennél többet elmond, hogy 2005-ös létrejötte óta idén már a harmadik albuma érkezik. Ez adta az apropóját az alábbi beszélgetésnek Michael Kiske énekessel (ex-Helloween).

Hamarosan itt az új album és seregnyi új dalszerző működött közre rajta. Hogyan érzékeltetnéd ennek fényében a „Thunder In The Distance” és az eddigi Place Vendome lemezek közötti különbségeket?
Michael: Mondjuk úgy, hogy a „Thunder In The Distance” még direktebb AOR. Nagyon dallamos és ének-központú.

Ebben a mocsok őszi időben még megpróbáljuk a fesztiválhangulatot felidézni. A FEZEN harmadik napján lépett fel a FEZEN Csarnokban a Blind Myself és ennek apropóján Édes Gergővel, a banda gitárosával beszélgettem a koncert előtt. A beszélgetés kivonatának elkészülését egyrészt a lustaságom hátráltatta, másrészt az, hogy a beszart telefonom elszállt memóriakártyájából ezt az interjút még épp sikerült megmentenem. A Junkies interjú nem járt ennyire jól - ezért elnézést a zenekartól. 

É.G.: Szia, király a pólód! [Egy Gojira póló volt rajtam az interjú alatt - szerk.]
RS: Köszi, és ha már Gojira, akkor hadd kezdjem azzal, hogy a múlt héten a Rock Beach-en láttalak benneteket, ott nyomtatatok egy viszonylag rövidre szabott koncertet. Ez mennyire volt köszönhető az utánatok fellépő Gojira-nak?
É.G.: Jaja. Nem nagyon szeretnék belemenni a részletekbe...(nevet)

RS: De sikerült odaérni Gojira-ra?
É.G.: Különböző okok miatt aztán az elejére nem sikerült odaérni, csak a végére. Most láttam őket először és nagyon tetszett, amúgy mindannyian nagyon vártuk a bulit. Kicsit sajnáljuk, hogy nem sikerült végignézni, de nagyon tetszett.

RS: Jól nyomták, nem?
É.G.Igen! Figyelj, ez egy izgalmas zene, egyedi gitárhangzás, egyedi dobhangzás, nagyon ízléses az egész. Kezükben van a technika, de talán nem is a virtuozitás, hanem az izgalmas témák és a jó dalok miatt nagyon jók.

Bevallom töredelmesen, hogy nem vagyok egy nagy Trivium rajongó. Sőt… marha ritkán hallgatom a floridiai bandát. Viszont, amikor alkalmam nyílik egy interjúra, azt nehezen hagyom ki. A RockStation stábja segítségével összegyűjtöttünk jó néhány kérdés, melyet Corey Beaulieu gitárosnak tettünk fel a közelgő új lemezről, a zenekar jelenlegi státuszáról és természetesen sok minden másról is.

Hello Corey, készen állsz? Kezdhetjük?
Corey: Mindig készen állok haver!

Számomra némileg meglepő módon a Disturbed/Device énekes David Draiman volt az új album producere. Hogyan esett rá a választásotok? Régóta ismeritek egymást?
Corey: Először is David-et 2005 óta ismerjük. Chicgagoban találkoztunk egy Danzig koncert után, ahol mi voltunk a nyitó banda. Aztán a show után David oda jött gratulálni, hogy milyen jó bulit adtunk, aminek persze marhára örültünk, mert hatalmas Disturbed fanok vagyunk nagyon régóta. Aztán későbbiekben tartottuk a kapcsolatot, találkoztunk fesztiválokon is. 2011-ben befejeztünk az In Waves-t, és ez után David azt mondta, hogy feltétlenül szeretne velünk dolgozni, ami egy elképesztő nagy megtiszteltetés. 

Ugyan már majd' egy hónapja véget ért a FEZEN, de még mindig van mit írni róla. Kicsit megkésve jönnek az interjúk is. Elsőként a nulladik napon a FEZEN Csarnokban fellépő Insane két tagjával, az énekes Bercivel és a dobos Érsivel beszélgettem.

RS: Ugyan tavaly jelent meg a lemez, de úgy tűnik, mintha az idei év lenne számotokra a nagy durranás. Egyre több fesztiválon egyre későbbi időben játszotok. Itt a FEZEN-en tavaly még a kinti sátorban volt a buli, idén pedig már a Csarnokban. Ti is úgy érzitek, hogy az idei nagyobb durranás az Insane-nek?
Berci: Szerintem az előző lemezünkhöz képest sok idő telt el. A negyedik lemezünk az 2009-ben jelent meg, de én is talán azt érzem, amit mondasz, hogy ugyan tavaly nyáron jött ki a lemez, de mostantól, illetve januártól kezdett leesni az embereknek, hogy "Ó! Itt egy zenekar, akinek van egy új lemeze!" - szóval ebben igazat tudok adni.

December 4-én az A38 Hajón lép fel a Satyricon, ráadásul hamarosan megjelenik a banda új lemeze, amit mind a szakma, mind a rajongók nagy érdeklődéssel várnak. Ennek kapcsán fogtuk mikrofonvégre Frost-tot, a zenekar dobosát, és beszélgettünk vele a zenei kísérletezések okairól, a műfaj jövőjéről és természetesen az új albumról is.

Also available in English, please scroll down for the English version of the interview.

Az égalja 35 fokos, a házmester olyan 7, fortyog a művér, porzik a lép a FEZEN hivatalosan 2., gyakorlatilag 3. napjának délutánján, ahol is egy szórakoztatóan agyrozzant zenekarral volt módom leülni egy ismeretlen nedvektől száradó asztalkához, hogy ugyan, mutassák meg magukat újra a nagyérdemtelennek: Nektek. Mondjuk, nagyon nem kell elölről kezdeniük: a Gutting Revue összetételét tekintve nem más, mint a „régi”, vagyis a 2012-es fesztiválszezon óta megesett tagcserék előtti Yellow Spots, (a mostaniban amúgy csak Schleki, a dobos-bandavezér az eredeti tag). De miért kezd új útba egy egész zenekar, új néven, új felállással, „komolyabb” számokkal? Szifon valóban elmebeteg-e? Van-e élet a pina után, s a pinán innen? …
Vigyázat! A kérdésekre állítólag válaszokat kapunk… De még milyeneket.

Aki egy kicsit is járatos a progresszív zenében (vagy talán még ez sem szükséges), annak nem kell bemutatnom John Petruccit, a Dream Theater gitárosát, dalszerzőjét, szövegíróját. Ha bár olyat nem lehet mondani, hogy a világ legjobb gitárosa, talán nála kivételt tehetünk, vagy a műfaj legjobbja, vagy közel a világ legjobbja....a lényeg, hogy John igazi fenoménja hangszerének, egy legenda. A Dream Theater 12. nagylemezére készül, amiről egy számot, a The Enemy Inside-ot már hallhattuk. A dalból, illetve majd az interjúból is kiderül, hogy John, és a zenekar ennyi év, és siker után is tele van ötletekkel, amit a szinte új tagnak, Mike Mangini-nek is köszönhetnek, aki most vett részt először a dalszerzésben. John Petruccit az új lemezről, és a zenekar dolgairól kérdeztem.

Izgulok, izgulok, és még jobban izgulok. Ezt éreztem, amikor kiderült, hogy Myles Kennedy-vel fogok interjúzni. Fura dolog az interjúzás, mert tudod jól, hogy az illető ugyanolyan ember, mint Te, de azért még is benned van az ideg. Illetve lehet ezzel csak én, vagyok így. Miközben nagyban kommunikálsz haverokkal online, hogy vajon mikor csörren már az a telefon, akkor hirtelen elkezd ordítani Anselmo (DOWN-os a csengő hangom), és látod, hogy külföldről hívnak..Beleszól a kedves női hang, aki közli veled, hogy akkor adom Mark-ot. Mi van? Myles-ról volt szó, nem Mark-ról. A hirtelen ért új információt viszonylag gyorsan feldolgozva kérdezgetni kezdtem az Alter Bridge gitárosát.

Szóval hello Mark, Rózsa Tomi vagyok a RockStation-től, minden rendben kezdhetjük?
Mark: Hello Tomi, minden a legnagyobb rendben van, várom a kérdéseidet.

A Catharsis az 1990-es évek hardcore / punk színterének egyik meghatározó zenekara volt. Ebben egyértelműen közrejátszott a dalszövegeikben megfogalmazott radikális világnézet is. Ez nyilván sokaknál csapta és csapja ki ma is a biztosítékot, ám jelentőségüket és hitelességüket az sem vitathatja el tőlük, aki történetesen nem ért egyet az üzenetükkel. A csapat idén, több mint tíz évnyi hallgatás után, visszatért. Most viszont már egy alaposan átalakult színtérnek kell megmutatnia – zeneileg és mondanivalóban, hozzáállásban egyaránt –, milyen is az irányzat eredeti, zsigeri dühe. Európának a nyáron adtak ízelítőt mindebből egy viszonylag rövid turné keretében, amelyből Magyarország sem maradhatott ki. A budapesti koncert előtt beszélgettünk az énekes-frontember Briannel, a banda szellemi vezérével.