Az Ann My Guard zenekar már többször volt oldalunk vendége, legutóbb akkor írtunk róluk, amikor Doll Metal című EP-jük a norvég Smash Fabric Records kiadásában is megjelent. A zenekar hamarosan új lemezzel jelentkezik, amelyhez jár egy teljesen friss videóklip is, mely a RockStation oldalán debütál most. A zenekarral a közelmúltban történtekről a csapat énekesnőjével Baumann-Tóth Eszter Annával beszélgettünk.

Mondanál pár szót az új videóklipről?
Eszti: Még tavaly sikerült megnyernünk a zenekar 6 éves történetében először egy tehetségkutatót, melynek fődíja egy klipkészítés volt. A Music Channelen futott 1 like Rock stábjával forgattuk le az anyagot valahol a budai hegyekben, egy forró júliusi éjszakán. Mivel maga a szám is a hamarosan megjelenő 13 számos nagylemezünk egyetlen bulis dala, ezért nem akartuk túlbonyolítani a forgatókönyvet: meghívtunk egy csomó barátot, bemaszkíroztuk őket cuki erdei lényekké, kaptak sok sört meg sok egyéb finomságot.

...és itt a második rész is! Az eddigiekben Laura, a zenész volt az előtérben, ezúttal viszont már inkább Laurán, a magánemberen van a hangsúly.

Mit szól a családod ahhoz, hogy egy ismert zenekarban játszol? Elfogadják?
Laura: Ma már igen, bár nem volt ez mindig így. De hát ez is része az életemnek és klassz dolog. Tetszik nekik.

Nehéz vagy boldog gyerekkorod volt?
Laura: Azt mondanám, nagyon is boldog és normális gyerekkorom volt. Az ikertestvérem fiú, ami talán nem olyan szokványos dolog. A szüleim elváltak, amikor fiatal voltam, de ettől eltekintve minden teljesen normálisan alakult.

Hogyan érkezett az életedbe a zene és a zenélés?
Laura: Mindig is vonzódtam a zenéhez, már egészen kicsi gyerekként is. Nem tudom biztosan, hogyan alakult ez ki, mert a szüleim nem voltak olyan nagy zenerajongók. Talán tizenhárom éves lehettem, amikor elhatároztam, hogy lesz egy gitárom. Meg akartam tanulni gitározni, csak éppen nem tudtam meggyőzni senkit, hogy vegyen nekem egyet – egészen úgy tizenöt éves koromig. Szóval tizenöt évesen kaptam egy gitárt, a mamám vette nekem. Aztán az ő jóvoltából vettem néhány leckét is, így tanultam játszani.

A Savannah városából (Georgia állam) származó Kylesa legutóbbi anyag, mi tagadás, némileg megosztotta stábunkat és a nemrég látott bécsi bulijuk sem volt igazán elsöprő erejű. Azt viszont továbbra sem lehet elvitatni tőlük, hogy roppant egyéni, amit játszanak és Laura Pleasants hipnotikus hatású, azonnal felismerhető énekhangja, valamint személyes kisugárzása is a csapat jellegzetessége. Az alábbiakban olvasható interjú – amelyben a Kylesa aktualitásaira éppúgy kitérünk, mint Laura személyesebb bemutatására, épp ezért is közöljük le két részletben  – a januári bécsi fellépés előtt készült.

Előző lemezetek, a Spiral Shadow gyökeres változás volt a korábbi albumaitokhoz képest és az Ultraviolet is további finomodást, dallamosodást hozott. Milyen visszajelzéseket kaptatok az anyagra? Vannak olyan rajongóitok, akik visszakanyarodást vártak a súlyosabb vonalhoz és csalódniuk kellett?
Laura: Ez nagyon általános kérdés, nehéz megválaszolni. Azt mondom, attól függ, melyik rajongót kérdezed. Vannak rajongók, akiknek ez az abszolút kedvenc Kylesa lemezük – és vannak, akiknek nem. Szóval esete válogatja. Viszont a rajongói reakciók szerintem kedvezőbbek voltak, mint a média reakciói. Nem lehet mindenkinek a kedvére tenni, de hát nem is azért írunk zenét, hogy mindenkinek a kedvére tegyünk.

A doomos hangzás felől induló, ma meg már leginkább a melankóliát hol súlyosabban, hol pedig finomabban zenébe öntő svéd Lake Of Tears nemrégiben koncertfelvétellel jelentkezett – immár több mint húsz éves fennállása során első ízben. Legutóbbi stúdiólemezük, az Illwill óta látszólag nem sok minden történt a zenekar háza táján, ám valójában van mit felidézni a 2011 óta eltelt időszakból is. Ebben maga a Lake Of Tears „agya”, Daniel Brennare volt segítségünkre.

Január 31-én jelent meg CD-n, illetve DVD-n legelső élő anyagotok, a „By The Black Sea”. Miért épp most döntöttetek úgy, hogy koncertfelvétellel jelentkeztek? Mi mondatta veletek azt, hogy most jött el az ideje?
Daniel: A „By The Black Sea” mögött nincs semmiféle óriási horderejű terv. Alkalmunk adódott felvenni a bulit és úgy döntöttünk, élünk vele. Ugyanez a helyzet az időzítéssel. Igaz ami igaz, eltelt némi idő a legutóbbi albumunk óta, úgyhogy talán pont megfelelő a pillanat.

Javában készül, sőt lassan készen is  van a Grand Mexican Warlock új albuma, melyről a csapat tavaly két dal demóváltozatát is megosztotta. A zenekar a közelmúltban egy kényszerű dobosváltáson is átesett, úgyhogy zajlik az élet körülöttük rendesen. Többek között ezek szolgáltattak alapos indokot egy interjúhoz.

A skandináv folk metal (vagy battle metal, kinek hogy tetszik jobban) egyik legmarkánsabb képviselője, a Turisas január vége óta turbó üzemmódban, minimális pihenőkkel turnézik Európában, március 2-án pedig Budapest is sorra kerül majd. Felvezető gyanánt Olli Vänskä hegedűs most még csak szóban „húzza el a nótánkat”... (fotó: Rob Orthen)

A Watch My Dying december 23-án sokak nagy örömére új anyaggal jelentkezett négy év után. A 4.1 elnevezésű 6 dalos EP az eddigi kritikák alapján mindenhol siker, a zenekar pedig közben nagyban járja az országot a Stagediving Fesztivál keretében. Az új anyagról Veres Gábor énekessel és Eszenyi Imre basszusgitárossal beszélgettünk.

A hazai koncertélet legismertebbje nem egy zenekar vagy előadó, hanem egy a 30-as éveiben járó fiatalember, aki nélkül szinte nem múlhat el rock-koncert Budapesten vagy egy hazai fesztiválon. Chino szinte mindenhol ott van, ahol lehetséges, és az évek alatt a koncertek kötelező "kellékévé" vált. Ezt díjazta a Kettőnégy 2012-ben amikor is életműdíjat kapott a közönségszavazatok alapján. Az ikonnal, a mindenholottlévővel beszélgettünk.

A legtöbben csak Chinoként ismernek, egy rövid bemutatkozást azért kérhetnék tőled? Mikor fertőzött meg a metal zene?
Lakatos Attila a polgári nevem, születési helyem Senkiháza, haha! Komolyra fordítva: bár a fővárosban láttam meg a napvilágot, világéletemben Budaörsön éltem. Ez azóta sem változott; szeretek ott élni, bár tény, hogy nem mindig egyszerű a hazajutás a bulikról, továbbá a munkahelyem is kicsit messze esik. Apropó, ha már meló: a hétköznapokat egy naptárkötészeti üzem dolgozójaként töltöm, amit szerencsére össze tudok egyeztetni az egyéb programjaimmal, nincs belőle komplikáció. Emellett meglehetősen aktív életet élek a Facebookon, van is egy Face-es rádióadóm, ahol kedvelt zenéimmel és sok minden mással terjesztem az igét. Ez a ChinoFM 66.6, ajánlom mindenki figyelmébe, keressetek rá és nyomjatok egy lájkot! Szabadidőmben magam festem, rajzolom  a pólóimat; minden, amit rajtam látsz, saját tervezés és készítés. Sokaknak sajnos a munkájuk, illetve családjuk mellett nem jut idejük, pénzük meg energiájuk szórakozni. Na én nem ezt a tábort erősítem!

A Turbo jó ideje bejáratott név a hazai zenei palettán. A csapat jelenleg harmadik lemezén dolgozik, melyről még tavaly tettek közzé egy dal és hozzá egy remek videót is. Ezekről, illetve természetesen sok másról is szó esett a Tanka Balázzsal folytatott beszélgetésben.  

A legutóbbi lemezetek 2011-ben jelent meg Lost Measure címmel. Mi történt veletek azóta?
Balázs: Nos elég sok minden. Igazából mindenki megváltotta a világot. Van aki gyereket, van aki fesztivált csinált. Részt vettünk vagy 100 más projektben, és nem utolsó sorban írtunk vagy 2 lemezre való számot.  Ezekből lett szemezgetve az új 3. Turbo lemezre.

A címadó sorokat a 2013-as, elsöprő sikerű Is Survived By... album egyik legjobb dalába írta (front)emberünk. Szövegein át máris tömegek éreznek barátságot felé... de olyan, hogy valaki, aki az elmúlt 24 órát ájulásszerű alvással és überlelkes amatőrökkel való bratyizással töltötte, és 2 hónapja nem volt otthon, úgy fogad, mint régi jó komáját, - na, olyan még soha nem történt velem. Csillogó szemekkel, végig türelemmel, mosolyogva, figyelve, egy szimpla fekete melegítőben és kopottas dorkóban, akár mellettem is elmehetne az utcán. A hangja enyhén felfelé intonál, néha egy pillanatra elvékonyodik, évek üvöltése hagyta rajt a nyomát, de fülig szájjal beszél. Nem akad fenn a bukdácsokon, az időponton, a Dad Punchers csupa hepi koncertje javát is ránk áldozza. Fiúk és lányok: a diktafon túlfelén a poszt-hardcore profétája, napjaink egyik legnagyobb hatású dalszövegírója, mellékállásban a kedves, bakelitmániás szomszéd srác. Bolm úrfi mesél.

A doom műfajon belül is az igazán kultikus zenekarok közé tartozó japán Church Of Misery budapesti fellépése a Monster Magnettel közös turné keretében egészen különleges eseménynek ígérkezik. Ebből az apropóból, na meg a legutóbbi lemezük, a tavalyi Thy Kingdom Scum kapcsán a mára megmaradt egyetlen alapító tagot, a példás elkötelezettsége mellett lényegre törő válaszairól is ismert Tatsu Mikami basszusgitáros-dalszerzőt bírtuk szóra.

Japánból időnként teljesen eszehagyott produkciók érkeznek. A Ti zenétek viszont tisztán doom / stoner. Mennyire népszerű ez a stílus nálatok és milyen a helyi színtér?
Mikami: Nos, a súlyos zenéknek nincs színterük. Minden térségben létezik néhány banda, de ebből nem alakul ki közösség.

A Wackor kishazánk egyik legeredetibb rockzenekara. A banda most már közel két évtizede van jelen a hazai színtéren és Karácsony előtt megjelent a harmadik nagylemezük is Dramatically Different címmel. Erről és sok minden másról is beszélgettünk Mikivel, Csabival és Kükivel, azaz a (nem)komplett zenekarral.

Még 2010-ben csináltam egy interjút veletek és már akkor is készen volt pár dal a nemrég megjelent új lemezhez. Mi tartott még három évig?
Miki: A Dramatically igazából egy 2011-es lemez, ami megakadt 2 évre. Volt néhány régóta húzódó egészségügyi problémám, ami eléggé eldurvult 2012-re és jelentősen lerontotta a napi életminőségemet, többek között fájdalmas lett az éneklés. A koncertekre is elég drasztikus hatással volt, egyre gyengébben teljesítettem, csak a kínlódást láttam az éneklésben. Ideje volt leállni mindennel, átgondolni és megpróbálni javítani rajta. Rettenetesen lassan ment, de végül sikerült felkínlódni az éneksávokat és most ott tart a dolog, hogy megint koncertkész vagyok erős fájdalomcsillapítók nélkül is. De semmi gond ezzel igazából, ez csak egy rázósabb szakasz volt egy hosszú úton, mindenkinek van ilyen.

Az Apey & The Pea tavaly júniusban jelentette meg debütáló lemezét Devil’s Nectar címmel. Az album hihetetlenül jó kritikákat kapott, mind itthon, mind külföldön. A hol doom-os, hol groove-os, hol grunge-ba hajló zenét játszó csapat énekes-gitárosa Áron Andris állt rendelkezésünkre egy beszélgetés erejéig, ahol szó esett múltról, jelenről és egy fényesnek tűnő jövőről is.

Kezdjük egy rövid visszatekintéssel. Milyen út vezetett a megalakulástól az első lemezig? Korábban ha jól tudom volt egy EP-tek.
A: Nagyjából szerintem ugyan azaz út amit minden mai bandának meg kell tennie ahhoz hogy előrébb lépkedjen apránként, nem mintha bármi gigantikust elértünk volna... röviden rengeteg szar buli, kellemetlen élmény, sok sok pénz és idő, aztán egy két kis remény foszlány, majd újra szar bulik és szar élmények, rengeteg hiba, egy jó buli majd egy újabb leégés, amatőr hibák, pozitív élmények, ezek mind együtt járnak, szóval igen nagyjából így telt az első 3-4 évünk. Nem volt egyszerű de mostanára hála az istennek eleget hibáztunk ahhoz hogy végre tudjunk racionális fejjel fontos dolgokról időben dönteni (nevet).

A jólértesültek és a nyitott füllel járók már tavaly tudhatták, hogy az ex-Newborn, ex-Bridge To Solace frontember Jakab Zoltán és a Nadir nyughatatlan gitárosa Czetvitz Norbert új projekten dolgozik. A Ghostchant névre keresztelt csapat némileg mégis váratlanul tavaly év végén először egy új dalt, január 12-én pedig egy teljes EP-t tett közzé Slaves címmel. Ez adta az apropóját beszélgetésünknek, mely a végén egy egészen meglepő irányt vett. 

Tavaly ilyenkor még, az azóta jobblétre szenderült Gorezone műsorának vendége voltál Zoli, és ott már szóba került ez a projekt, de akkor még nem árultál el semmit róla. Mikor fogalmazódott meg a Ghostchant alapötlete?
Zoli: Nagyjából 2012 nyarán jött az ötlet először, ha jól emlékszem. Norbival nagyon jó barátok vagyunk, elég sok időt töltünk együtt, legyen az koncerten, a kutyáinkkal, vagy Újpest-meccseken és úgy gondoltuk, hogy jó lenne már egyszer együtt is zenélnünk. Úgyhogy megszületett a zenekar, Norbi felrántott pár ötletet gyorsan házilag, aztán elkezdtünk azon gondolkozni, hogy milyen módon tudjuk ezt tényleges, végleges formába önteni. Hosszú folyamat volt, bár a négy dalból három is közel másfél éves!

A koncertre látogató rajongó kedvenc bandája koncertjén sok mindenre figyel. Figyel nyilván a bandára, hiszen elsősorban ezért ment el a koncertre, de megfigyeli akár a fénytechnikát, a hangtechnikát. Viszont egy koncert sem jönne létre, ha a színfalak mögött nem lenne megfelelő a catering. Ja, hogy nem mindenkinek cseng ismerősen a szó? Alább egy kis felvilágosítás jön, hiszen egy avatott szakértővel Szalai Alexandrával beszélgettünk erről a szakmáról.

Bár egyre többen tudják, hogy mit is jelent ez a szó, hogy catering, de a gyengébbek kedvéért tartsunk egy kis értelmező magyarázatot.
Szandra: A catering: étel és ital szolgáltatása egy adott helyen, időszakonként, valamint annak kiszolgálása.

A Képzelt Város megcsinálja a hazai underground bandák álmát. 4 éven belül a 3. nagylemezük jelenik meg, nemzetközi hírük keltik s éltetik a legzugabb blogoktól a legkifinomultabb zenei ínyencekig, mint egyedülálló post-rock egzotikum, egy rétegműfajnak tartott zenét széles tömegekkel szerettetnek meg, koncerteznek, hatnak, alkotnak, gyarapítanak és gyarapodnak; mindezt magyarul és magyar földön.

Az év lemezeit pár nappal ezelőtt már megneveztük, viszont idén jópár interjút is sikerült idén készíteni, ráadásul többször volt szerencsénk az interjúalanyokkal személyesen is elbeszélgetni. Az összes interjúnkat ITT találjátok, a teljesség igénye nélkül megpróbáltunk párat ezek közül kiemelni. Az olvasáshoz katt a képekre.

Min is járna az ember esze így December végén, mint a Karácsonyon, a Szilveszteren és az év végi Tankcsapda koncerten. Az évzáró debreceni bulit december 28-án tartják a fiúk, szokás szerint a Főnix-ben, ami jó apropó volt egy interjúra, így a Roncsbár-ban Galaxy S2-végre kaptuk Lukács Lacit, Fejes Tamást, és Sidit.

Először látogatott hazánkba a modern post-rock svéd zászlóshajója, az EF, a fennállása 10. évét és új, fél-szimfonikus albumukat, a Ceremoniest ünneplő világ körüli turné keretében. A Rosa Parks és a Képzelt Város után feltették ez estre a torzított hanghullámokból szőtt koronát az A38 hajón október legvégén. Emanuel és Tomas (a basszusok, valamint az ének és az egyik gitár felelőse) lerántják a leplet arról, hogy post-rocksztárnak lenni se fenékig tejfel, és hogy miként alkosson sikeresen egy kontinens-szerte elszórt tagokból álló zenekar?

Ezen a héten vasárnap érkezik ismét Budapestre a hazánkban menetrendszerűen koncertező Pro-Pain. Gary Meskil és szabadcsapata a mostani turnéján az immár tizennegyedik albumát (a nálunk is méltatott The Final Revolution-t) mutatja be. A turné végső előkészületei közepette maga a főnök válaszolt a kérdéseinkre.

Miért a „The Final Revolution” címet kapta az új lemez? Olyan radikális, netán erőszakos változásokra utaltok így, amelyek sorsdöntőek lehetnek az emberiség számára?
Gary: Forradalmi időket élünk. A pénzügyi világválság és más társadalmi-politikai tényezők is számtalan nehézséget zúdítottak a családok nyakába mindenütt, úgyhogy megérett az idő a forradalomra és a változásra. Ezzel együtt úgy veszem észre, magának a „forradalom” szónak a jelentése is megváltozott. Különösen nyugaton, ahol általában az Interneten alakítanak közösségeket a nagyokosok, hogy kiutat keressenek a helyzetből, azaz roppant összetett, világméretű problémákra találjanak megoldást.