A nagymúltú finn power-metál banda, a Stratovarius február 22-én jött ki új lemezzel, a Nemesis-zel, amiről mi is elismerően nyilatkozunk. Sőt, március 23-án az Amaranthe-val közösen a club 202-ben lépnek fel és mutatják be az új anyagot. Ez alkalomból beszélgettük a zenekar énekesével, Timo Kotipelto-val

RS: Az Unbreakable EP-vel promoztátok az új nagylemezt. Ez szerintem is egy jó választás, de miért is esett erre a választás?

T.K.: Azért választottuk az első kislemeznek, mert úgy gondoltuk, hogy ezzel lesz a legkönnyebb megtalálni a kapcsolatot a rajongókkal, amikor a meghallják az új kiadványt. A többi dal talán kissé összetettebb és az Unbreakable talán könnyebben megjegyezhető. Szerintem ez egy jó nóta remek zongorafutammal és néhány kemény gitártémával a középen.

Varga Zoltán nevek az elmúlt évek alatt egybeforrott az által szervezett Rockmaraton Fesztivállal. Valószínűleg, ha nincs az ő kitartása idén már meg sem rendezik az ország legnépszerűbb, csak rock tematikájú seregszemléjét. Vele beszélgettünk arról, mennyit ér 5 Misi, miért fontos neki a Rockmaraton, de szóba került Rockfater és Bőr Gyula is, és megtudtuk, hogy valamit biztosan kitalál majd, hogy 2014-nben is legyen Rockmaraton.  

Hogyan lesz egy történészből rockzenei fesztivál-szervező?
Két dolgot szerettem igazán gyerekkorom óta, a történelmet és a zenét, és azon belül is csak az igazi zenét! A két dolog lényegében egy tőről fakad, egyáltalán nem tetszik ez a műanyag világ, amelyben élnem kell, a rockzene és a múlt is egy-egy út, ahová elmenekülhetek. Mostanra mindkét vágyam teljesült, mert a fesztiválszervezés mellett egy gimiben történelmet taníthatok.

Az utóbbi pár év egyik legizgalmasabb zenei története a norvég Kvelertak felbukkanása volt. 2010-es debütáló lemezük minden szempontból sikertörténet volt. A csapat új albuma március 25-én már a Roadrunner Records gondozásában lát napvilágot Meir címmel. Ennek kapcsán Erlend Hjelvik énekessel váltottunk pár szót.

Ilyen zene nincs és mégis van. A bemutatkozó lemezről írt legtöbb kritikában ezt olvastam, meg azt, hogy ez a black 'n roll. Hogy indultatok és, hogyan definiálnátok a saját stílusotokat?
Én voltaképp nem is szeretem a „black 'n roll” megnevezést. Inkább azt mondanám, hogy ez rock 'n roll! Ne higgy el mindent, amit olvasol! A zenekart 2006-ban alakítottuk Bjarte-val a pincénkben, hogy elüssük valamivel az időt. Bjarte egy suliba járt Marvinnal, úgyhogy ő is beszállt, és hozta magával Vidart is (akivel egy zenekarban játszottak). Mi négyen a kezdetek óta benne vagyunk a bandában, és néhány tagcsere után kialakult a stabil felállásunk, amikor 2008-ban, illetve 2009-ben csatlakozott hozzánk Maciek és Kjetil. Lényegében néhány cimbora állt össze muzsikálni!

Aki az Index gyakori olvasója kizárt, hogy ne is merné az oldal zenei blogját a Lángoló Gitárokat. Az internetes zenei magazinok palettáján igencsak előkelő helyet elfoglaló site főszerkesztőjét Dankó Gábort kerestük meg egy rövid beszélgetésre, aki mesélt nekünk az oldal indulásának előzményeiről, az indexes stílusról, és a terveikről egyaránt.

Mikor kezdtél zenei újságírással foglalkozni?

1999-ben egy gyöngyösi rádióban kezdtünk el öcsémmel egy rockműsort Rock Is Dead néven. Borzasztó bénák voltunk, de itt ismerkedtünk meg először valamennyire a sajtó működésével. Aztán 2002-ben a rádió megszűnt, így áttértünk az online-ra, hiszen ugye egy ilyet nagy lelkesedéssel és nulla pénzből el lehet indítani bárkinek. Ez volt a torzo.hu, ami később a superbuttos Vörös András és a Blind Myself-es Tóth Gergő biztatására átalakult a Planet Z Online-ná, hogy szerzőként az általunk is készített nyomtatott Planet Z-nek legyen egy folyamatosan frissülő online felülete.

A Borsodi Hegyalja Fesztivál idén 14. alkalommal kerül megrendezésre. Az egyik legszerethetőbb hazai fesztivál évről-évre sokak kedvencét hozza el Magyarországra, ráadásul a rockerek szívének is nagyon kedves. A fesztivál főszervezője, Bukovinszky Béla ráadásul maga is hatalmas rockzene kedvelő, így már csak ezért is kerestük meg őt egy interjú erejéig, amiben persze a fesztivál múltjától jelenéig, a környezet védelmétől a megvalósult fejlesztésekig sok mindenről szó esett.  

Nagyon rég óta a „szakmában” vagy, neved szinte egybeforrott a Borsodi Hegyalja Fesztivállal, melyet idén 14-edszer rendeztek meg. Mi a legfőbb különbség mondjuk az első és mostani Fesztivál között?

A fesztivál megszervezésének gondolata ’99-ben fogalmazódott meg. Aztán jött a tiszai ciánszennyezés, ami először elbizonytalanított minket, majd megadta azt a löketet, amire egy ilyen terv megvalósításához talán szükség is van. A fesztivál 2000-ben erős környezetvédelmi és karitatív misszióval indult el, egyrészt tenni akartunk valamit. A zöld és karitatív misszió azóta is a fesztivál szerves része. Másrészt egyfajta kísérlet is volt, tudunk-e, akarunk-e több éven keresztül fesztivált szervezni. Persze a kezdet kezdetén csupán néhány évre terveztünk, nem gondoltunk arra, hogy ez ilyen hosszú ideig működik, és része lesz az életünknek.  

Március 19-én koncertezik a Helloween Budapesten, a Pecsában. Ennek kapcsán sikerült telefonvégre kapnunk Andi Deris énekest, akivel az új albumról, a közelgő turnéról és magyarországi élményeiről beszéltünk.

Hello Norbert, itt Andi. Mi újság?

Hello Andi! Először is, köszönöm, hogy időt szakítottál ránk. Nos, nemrégiben új lemezzel jelentkeztetek (Straigh Out Of Hell). Mik az album eddigi visszhangjai? Te hogyan érzel az albummal kapcsolatosan?

Andi: Tudod, ez mindig nagyon nehéz kérdés… Amikor kiadsz egy új albumot, sosem tudhatod igazán, hogy mire számíthatsz. A dalok többsége szívből jön, nem valami előre kidolgozott terv vagy koncepció alapján. Szóval, amikor valami szívből jön, nem tudhatod, milyen fogadtatása lesz majd. Amióta csak elkezdtem zenélni, már 22 éve, mindig így van ez az új lemezeknél. Van, mikor kicsit csalódott vagy, mert nagyon jónak érzed az új anyagot és nagy elvárásaid vannak, mégse lesz olyan sikeres, és van, amikor csak teszed, amit tudsz, különösebb elvárások nélkül, és mindenhol az eladási listákon találod magad… Nos, a Straight Out Of Hell-el is valami hasonló történt. Rajta van világszerte a különböző zenei listákon, sok országban top 10-es, Németországban 4., az amerikai top10-ben is ott vagyunk… Szinte hihetetlen, hogy mi zajlik körülöttünk éppen…

Hogy van kifejezetten a fiatal generációt megszólító rockzenei portál Magyarországon, arra jó példa Shortscore.net oldala. Az oldal egyik főszerkesztője Tokodi Tamás, aki megveszekedett Fradi drukkerként, és a göteborgi melodikus death vonal feltétlen híveként lassan 5 éve hozta létre a portált. Vele beszélgettünk zeneszeretetről, a rockzenei újságírás jelenéről, koncertszervezésről és sok minden másról is. 

Ha pár mondatban be kellene mutatnod Önmagad, hogyan fognál hozzá?
A legnehezebb kérdést rögtön az elejére? Biztosan nem úgy látom saját magam, mint mások, ezért csak a száraz tényeket tudom ilyenkor elmondani. Budán élek, gazdasági diplomám van, de nem ezen a területen dolgozok. Fanatikusa vagyok a zenének, a koncerteknek, a fesztiváloknak és a Fradinak. Legrosszabb szokásom a notórius késés, a legjobb pedig állandóan változik, főleg ha mástól hallom.

Az év elején megjelent Transition albummal Steve Lukather célja nem más volt, mint lezárni életének legsúlyosabb szakaszát és tiszta lappal indulva új fejezetet nyitni. Ilyen szempontból különösen fontosnak tekinthető az idei lemez, de az alábbi beszélgetésben bőven volt lehetőségünk kitérni a Toto dolgaira, valamint Luke egyéb mostani, illetve közelmúltbeli tevékenységére, és természetesen a közelgő budapesti koncertre is.

Először is hadd gratuláljak az új lemezhez!
Köszönöm szépen! Most úgy tűnik, minden jól alakul. Nagyon izgatott vagyok!

Az áprilisi budapesti koncertet magam is alig várom!
Akárcsak én! A zenekar prímán együtt van, egész héten próbáltunk, és a jövő héten is tartunk majd próbákat. Próbálunk a Totóval és próbálunk Ringóval is, akivel aztán turnéra is indulunk, majd megint itthon töltök egy kis időt, mielőtt újra nekivágok, és Titeket is útba ejtelek.

Aki nem mostanában kezdte a zenehallgatást, és már az 1980-as évek vége felé is vonzódott a metal extrémebb irányzataihoz, annak minden bizonnyal rengeteget jelent(ett) az Obituary munkássága. A Floridából startolt csapat egyik alaptagjával, Trevor Peresszel a beszédes elnevezésű Rotting Slowly In Europe turné bécsi állomásán találkoztunk személyesen még tavaly ősszel...

A mostani turnén csakis az első három lemezetekről játszotok dalokat. Honnan jött ez az ötlet?
Trevor: A turné promoterei vetették fel az ötletet. Korábban mi magunk is agyaltunk már egymás között azon, hogy leporoljuk az első pár lemezt. Aztán ennek a turnénak a promoterei, a Soundworks-ék is ezzel hozakodtak elő, mi meg azt mondtuk, hogy ha már beszéltünk róla, hát csapjunk is bele. Így is lett.

Mivel a sok bejgli okozta sokktól a legtöbben csak néznek ki a fejükből a két ünnep között, ezért mi is inkább összefoglaljuk mit is csináltunk 2012-ben. Kezdjük az interjúkkal, melyből az idei évre jutott bőven. A legnagyobb dömpinget a Novarock Fesztiválon produkáltuk, ahol nyolc interjút is készítettünk, köztük egy világsztárral Corey Taylor-ral, de többek között a Machine Head, a Gojira, és a Trivium tagjai és készségesen válaszoltak kérdéseinkre. Idén meg tudtuk szólaltatni Mike Portnoy-t és volt zenekarát a Dream Theater-t is; valamint Zakk Wylde-ot, újból nyilatkozott nekünk Brant Bjork, és kollégáink türelmesen megvárták, míg a Fear Factory alapítója Dino Cazares is felébred és a maga szerény stílusában válaszol a neki feltett kérdéseinkre.

2012-ben folytattuk a koncertszervezőkkel készített interjúkat, megszólaltattuk sok internetes rockzenei főszerkesztőjét, de olyan érdekességek is olvashatóak voltak nálunk, mint a világ egyik legnagyobb színpadi show-it kreáló amerikai Strictly FX tulajdonosával, és a színpadokat építő GD Staff ügyvezetőjével készített interjú. Ha valaki nagyon ráér ITT találja az összeset, jó olvasást hozzá.

A Fear Factory gitárosát, Dino Cazares-t kaptuk el pár kérdésre a tegnapi teltházas Devin Townsend, Fear Factory koncert előtt. Dino-tól ezúttal is megtudhatjuk, hogy miért használtak dobgépet a legutóbbi lemezen, hogy hívják a kutyáját, milyen ipari zenéket hallgat, és természetesen, hogy mi mindent köszönhet nekik a metál színtér,

Bár a színháznak is szerelmesei vagyunk, továbbra sem tervezzük ezzel foglalkozó rovat indítását. Ebben a cikkben mégis vérző, szerelmes Rómeóról és színfalak mögötti történésekről esik szó. A Felvidék legkapósabb nemesfémje, a Rómeó Vérzik a 2010-es Hadd égjen! albumára – eddig példa nélküli módon – a harmadik klippet forgatta. Nem egy szerelmes dalra, hanem a Szerelmes Dalra – ugyanis egyszerűen ez a nóta címe. Persze, ne gondoljunk semmi rosszra, Rómeóék most is kegyetlenül zúznak, de az érzések, a dallamok és a pozitív kicsengésű sorok is helyet kaptak ezúttal.

2012. decemberében jelenik meg a Hammerworld Magazin, vagy ahogy rengetegen nevezik a Metal Hammer 250. száma. Aki ma rajongója a műfajnak és legalább a 30-asok klubját erősíti kizárt, hogy ne ezen rockzenei Magazinon szocializálódott volna, így a jubileum alkalmából megkerestük Lénárd László főszerkesztőt, hogy meséljen egy kicsit nekünk erről a közel negyed évszázadról.  

Mindenkinek ezt a kérdést teszem fel elsőként, így Te sem úszod meg. Ha pár mondatban be kellene mutatnod Önmagad, hogyan fognál hozzá? A rockzenével hogyan kerültél kapcsolatba?
Egy mono- és munkamániás metalista, akinek persze csak látszólag munkája, hogy a metalt hallgatja és terjeszti, valójában ez a szenvedélye. Ami persze túlzásokkal is jár, de nagy-nagy élvezettel is. Egy 1978-as Piramis koncert volt sorsfordító az életemben, bár a rádióból addig is ki-kicsipegettem magamnak az olyan keményebb zenéket, mint a Sabbath, a Sweet, a KISS, a Bad Company. A koncertélmény hatására azonban már tudatosan kezdtem keresni a nekem való zenéket, és az ezt követő pár évet leginkább az olyan bandák bűvöletében éltem, mint a Beatrice, a Mobil, a Hobo Blues Band. Aztán a Beatrice 1981-es kinyírásával lezártam egy korszakot. Azon a nyáron a családi Trabanttal két héten át Nyugat-Európában pöfögtünk, és persze rengeteg jobbnál-jobb lemezzel, meg néhány Kerrang! újsággal jöttem haza. Utóbbi azon a nyáron jelent meg először. Még hajtottam is a családot, hogy a Hajógyári Szigeten tartott nagykoncertre (ez egy évvel volt a legendás Fekete Bárányok fesztivál után) mindenképpen érjünk haza. A bejáratnál tudtam meg, hogy a Beatricét nem engedik fellépni, pár nap múlva fel is oszlottak. Ez nálam betette a kaput. Ekkor kezdtem sokkal inkább beleásni magam a kinti zenékbe, elsődlegesen a brit heavy metal új hullámába. És a lemez-, újság-, póló- és minden egyéb relikvia gyűjtésébe.

Pár héttel ezelőtt készült egy közös interjú a Machine Head alapítójával, Robb Flynn-nel. Az interjú apropóját az adta, hogy a napokban, egészen pontosan november 13-án jelent meg a zenekar második koncertlemeze, Machine Fucking Head Live címmel.

Szia, mit csináltok mostanság?
R. F.: Az elmúlt 6 hétben itthon vagyok. Ez az első igazi pihenő, mióta turnézunk, és ez nagyon jó. Két hete tértünk vissza az Államokba, hogy csatlakozzunk egy őrülten népszerű death metal bandához a Dethklok-hoz. Nyolc héten keresztül fog ez tartani, őrült sok bulival, jó móka lesz.

A Machine Fucking Head Live a második MH élő album a 2003-as Hellalive óta. Miért döntöttetek egy újabb élő album mellett és miért pont most?
R. F.: Az elmúlt időszak koncertjei annyira rohadt elképesztőek voltak, a Head Cases (a rajongók) annyira intenzívek voltak, hogy ezt dokumentálnunk kellett. Nyolc éve jött ki a Hellalive, közvetlenül a Through The Ashes Of Empires előtt, és ugyan az Elegies rögzítette azokat a munkálatokat, de a The Blackening-et és Locust-ot viszont nem. Ezért tűnik a mostani pillanat tökéletesnek.

November 22-én a Pecsa Music Hall-ban az őszi turnéjuk keretében készülnek bibliai csapást mérni Budapestre az extrémmetál és a thrash klasszikusai: a Kreator, a Morbid Angel és a Nile. Hozzájuk csatlakozik vendégként a  Fueled By Fire. A különleges esemény kapcsán kérdeztük (a szűkszavú) Mille Petrozzát a buliról, az új lemezről és még néhány dologról.

4 hónapja kapható az új lemezetek, a Phantom Antichrist. Milyen visszajelzéseket kaptok az albummal kapcsolatban? Érzitek a hatását, hogy Nuclear Blast-hoz igazoltatok?
Mille: Igen, az eddigi legsikeresebb albumunk lett a Phantom Antichrist. Igazán nagyszerű csapatot alkotunk a Nuclear Blast kiadóval.

A Colorado államból származó Cephalic Carnage azzal vált híressé az extrém zenék hívei körében, hogy egészen különleges és egyedi módon, határok nélkül ötvözik a legkülönbözőbb irányzatokat a death / grind műfajjal – na meg a laza hozzáállásáról és a dalszövegek némelyikében, illetve a koncerteken is csillogtatott humoráról. Ha már itt tartunk, az alábbiakban olvasható (a nyári budapesti koncert előtti) beszélgetésnek sem kell minden szavát komolyan venni!..

Zágrábból érkeztetek hozzánk, és Horvátország volt (Izland mellett) az egyik olyan hely, ahol még nem jártatok. Ezzel pedig a végéhez közeledik ez az önálló európai turnétok.
Leonard: Igen, és jól fut a szekér. Fesztiválokon játszunk, futunk egy gyors európai kört, és jól érezzük magunkat. Minden este bulizunk, és új arcokkal ismerkedünk meg. Ennél többet nem is kívánhat az ember, amikor turnén van.

Innen pedig a cseh Obscene Extreme feszt felé veszitek az irányt. Játszottatok már ott?
Leonard: Az Obscene Extreme-en soha, de a Brutal Assault-on már játszottunk, és Prágában is voltunk sokszor, szóval szeretjük Csehországot. Idén több lesz a death metal, hiszen fellép a Suffocation, az Origin vagy az Exhumed, és tök jó, hogy ezekkel a bandákkal együtt játszhatunk. Viszont igyekszünk nem leszűkíteni azoknak a zenekaroknak a körét, amelyekkel együtt játszunk. A lényeg, hogy ne béna bandák legyenek.

A rockzenével foglalkozó hazai internetes portálok főszerkesztőivel készített interjúsorozatunk újabb állomásához érkezett. A Shock! Magazin talán a legrégebben alapított rockzenei portál. Főszerkesztője Valentin Szilvia pedig az alapítás óta lelkesen viszi az oldalt. Vele beszélgettünk a Shock! múltjáról, jelenéről és jövőjéről, meg persze sok minden másról is.

Mindenkinek ezt a kérdést teszem fel elsőként, így Te sem úszod meg. Ha pár mondatban be kellene mutatnod Önmagad, hogyan fognál hozzá? A rockzenével hogyan kerültél kapcsolatba?
Valahogy mindig körülvett a zene. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy zenei általános iskolába jártam, de a rockzenébe is egészen korán, úgy tíz éves korom körül csöppentem – a bátyám által. Ő kezdett el olyan zenekarokat hallgatni – természetesen szalagos magnón, rádióból felvéve –, mint a Black Sabbath, a Led Zeppelin, a Motörhead, a Judas Priest, a Deep Purple, Rolling Stones, tehát az akkori korszak belépőzenéit. (Vidám széljegyzet, hogy a You’ve Got Another Thing Comingról hosszú-hosszú évek után esett le, hogy ki is az előadó.) Nyilvánvalóan fogalmam sem volt, mi is ez, csak egyszerűen tetszett. Aztán mikor lett végre egy MK 235 kazettás magnónk, és hozzá egy Polimer kazettám, én is fel tudtam venni a rádióból ami megtetszett – by air, tehát reménykedtem, hogy az ott tartózkodó családtagok nem köhögnek, tüsszentenek –, így kevertem az AC/DC-t Billy Idollal, Elton Johnnal és a Baltimoore-ral. Majd egyszer csak magamtól felfedeztem a Queent, meg a Jesus Christ Superstar rockmusicalt Ian Gilannel, és megvolt az első két igazi szerelem. És mivel a ’80-as években szocializálódtam, teljesen természetes, hogy egy kamaszodó csajt az akkori idők popzenéi is elkaptak. Innen származik például az a-ha mánia, aminek olykor teret is engedek a Shock!-on.

Amikor a germán heavy metal egyik alapbandája új énekessel vett új rajtot 2009-ben, eleinte nem sokan gondolhatták, hogy a dologból bármi életképes kisülhet. Ehhez képest azóta már a második lemezét szállította le idén az Accept, és a Stalingrad albummal is hozza a formát, ráadásul október 26-án ismét Budapesten köszönthetjük őket. Ebből az apropóból Wolf Hoffmann gitáros állt rendelkezésünkre...

Két éve a műfaj történetének egyik legsikeresebb visszatérését hajtottátok végre a „Blood of the Nations” albummal. Ebből bizonyára elég önbizalmat és erőt tudtatok meríteni a folytatáshoz.
Wolf Hoffmann (gitár): Így van, a rajongóink támogatásával semmi nem vetekedhet! Tizenöt éve, a búcsúbulink után senki nem láthatta ezt előre, és szerintem igencsak figyelemre méltó dolog!

A Sepoq egy, az ismeretlenség homályában veszteglő budapesti zenekar. A Kecskés "Lecter" Ádám gitáros, Sziráki "Szotyi" Zsolt basszer, Zollner Marcell énekes és László Gergely dobos összetételű banda az első olyan formáció kis hazánkban, akik feltalálták nekünk az electró-domm&roll-t. Mivel Zsírsátán Maga, aki az elektronikus kütyük, hangok, zajok felelőse volt, félig önszántából, félig a tagok nyomására, elhagyta a zenekart, így a megmaradt négyes most a klasszikus felállásban folytatja a megkezdett utat, amiről mesélnek is nekünk.

Mikor alakult a zenekar?
Ádám: 2006-ban kezdtük. Akkor a jelenlegi tagok közül csak Marci volt benne és Zsír, aki viszont nemrég vált ki.

A Chicagóból származó Veil Of Maya mára kétségkívül a Sumerian Records és általában a modern, death metal alapú komplex muzsika egyik húzónevévé nőtte ki magát. A túlnyomórészt velük egy kiadónál tevékenykedő zenekarokkal közös tavaszi turné (a csomag összeállításában maga a banda is segédkezett) budapesti állomása egy szépen megtelt Dürer-kistermet eredményezett – na meg az alábbi beszélgetést Marc Okubo gitárossal, a csapat motorjával.

Idén jelent meg negyedik albumotok, az „Eclipse”. Jelentett-e számotokra előrelépést a lemez? Sikerült-e fokozni a népszerűségeteket a Sumerian kiadó segítségével?
Marc: Igen. Úgy gondolom, zeneileg fejlődtünk, zenekarként pedig nagyot léptünk előre. A producerünk Misha Mansoor volt a Periphery-ből, aki rengeteget segített. Felfrissítette a hangzásunkat. Egy metal banda manapság azzal tud a legjobban érvényesülni, ha új zenéket hoz ki, és folyamatosan turnézik, mi meg annyi minőségi anyagot akarunk kiadni, és annyit akarunk játszani világszerte, amennyit csak tudunk. A Sumerianhez az elsők között szerződtünk, és azóta gyönyörűen kinőtték magukat. Öröm látni ezt! Ma már nagy cégnek számítanak. Kezdetben egy lakásban működtek, ma meg már van egy hatalmas épületük Los Angelesben, komplett munkatársi gárdájuk, meg egy csomó zenekaruk. Örülök, hogy részese lehetek ennek, és roppant büszke vagyok rájuk. Rengeteget foglalkoznak velünk, méghozzá szívesen, szóval egy nagy csapatként dolgozunk együtt.