Mike Portnoy visszatérése egybeesett a zenekar fennállásának negyvenedik évfordulójával - mondja valaki, hogy ez nem volt így, előre kitalálva. De nem is ez a lényeg, hanem hogy emiatt (mármint az első tényező miatt) a Dream Theater újra érdekes lett sokak számára, érdekesebb, mint az elmúlt másfél évtizedben bármikor. Nyilván ezt az egészet egy turnéval körítették meg, aminek volt egy budapesti állomása is.
Arról, hogy milyen volt egy igazi punk buli a 70-es években Európa nyugati felében vagy éppen a tengeren túlon mondjuk New York-ban, rengeteg urbánus legenda és videó kering a világhálón. Az intenzív, néhol botrányba fulladt koncertek miatt nem biztos, hogy a punk bandák voltak a klubtulajdonosok kedvencei. Szerencsére sokat finomodott ez a közeg is az elmúlt évtizedekben, azért a kellő intenzitás és energia mai napig elengedhetetlen eleme egy-egy ilyen koncertnek. Ebből a legendás hangulatból jutott jócskán a Dürer közönségének is hétfőn este, nem más, mint Frank Carter & The Rattlesnakes, no meg a Kid Kapichi segédletével. /Fotó: Somogyi Lajos, Dürer Kert, Bands Through The Lens/
A minap gondolkoztam azon, hogy mennyi mindent hoztak a világba a svédek és nem feltétlenül a bútoráruházra vagy az autóiparra hegyezném ki a mondanivalóm, hiszem ez mégiscsak egy zenei blog, inkább arra, hogy az északi népek látszólag játszi könnyedséggel termelik ki az acélos bandákat. Itt van történetünk progresszív főhőse Soen és ha már csak a formáció korábbi és jelenlegi összetételét nézzük talán nem egy svéd zenekar neve is felsejlik az önéletrajzokban.
Azt hiszem a Simpson család 1996-os Homerpalooza című epizódjában találkoztam először a Sonic Youth-tal: Homer a Lollapaloozára rímelő Hullabalooza fesztiválhoz csapódik, ahol Thurston Moore-ék mellett olyan akkoriban csúcson lévő alternatív rock (és rap) bandák lépnek fel, mint a Smashing Pumpkins vagy a Cypress Hill. A Sonic Youth azon túl, hogy megdézsmálja Peter Frampton kajás ládáját, a végefőcím alatt az emblematikus Simpsons-témát is szétzajolja és ez a kis vendégszereplés ugyancsak jól mutatja a banda jelentőségét. /Fotó: Lesley Villareal. A kép nem a helyszínen készült/
Nagyon ritka eset nálam, hogy nem nézek meg egy koncerten minden fellépőt. Ezen az estén sem önszántamból maradt ki a Scar of the Sun és az Oceans bulija, de az élet közbeszólt és az egy nappal korábbi In Flames sem segített a felépülésemben. Futólépésben haladtam, hogy a német Equilibrium kezdésére az Analogba érjek, ami sikerült is, bár ez a negyedórás csúszásnak is volt köszönhető.
Mondj tíz svéd melodeath zenekart, akik szélesebb körben is ismertek! Na, ebből három, egyébként egymással baráti, meg tagság révén is házon belül megfordult zenekar egyszerre jött Budapestre, hogy... Hát, hogy tegyék a dolgukat és osszák a fémet. De megérte ott lenni? Ez nem is kérdés!
Mikor kilenc évvel ezelőtt bekerültem a RockStation csapatába, drága főszerkesztőnk valamiért arra a következtetésre jutott, hogy hatalmas power / heavy metal rajongó vagyok, épp ezért rendre nekem lettek kiosztva a zsánerhez köthető új megjelenések.
Közhelyes, sőt elcsépelt kifejezés az “élő legenda” ám van, amikor kikerülhetetlen. Így van ez a Laibach esetében is. A szlovén avantgárd zenei és művészeti csoport idén töltötte be a negyvennégyet, és azzal együtt, hogy stílust, sőt mi több mozgalmat teremtettek, máig nem bukkant fel hozzájuk hasonló társulat az ismertebb zenei palettán, és ez bizony így is van rendjén.
A 2024-es év tele volt különleges koncertekkel, olyan bandákkal, akik nem hittem volna, hogy egyhamar útba ejtik Budapestet. Az Ellende képében ismét egy ilyen esemény történt. Ugyan osztrákok, de nem koncerteznek sokat, az underground státuszuk miatt pedig maximum előzenekarként számítottam rájuk valami nevesebb black metal csapat vendégeként, de bizony teljes műsorral készültek nekünk is. Nem mertem volna megtippelni hányan leszünk, de végül pozitívan csalódtam.
A hagyományőrző németországi fesztivál negyedszerre tartott, Rising elnevezésű különkiadásához hasonlóan az old school metal szintén felemelkedőben van. A jövő tavaszi anyarendezvény máris teltházas, és a mostani eseményre is elfogyott a jegyek kilencven százaléka elővételben. Gyanítom, a helyszínen a maradék is gazdára lelt. A végeredmény közel 2400, a világ minden tájáról összeverődött rajongó lett, ami a szervezők szerint Rising-rekord.
A bejrúti The Wanton Bishops méregerős, delta-blues ihlette zenéjével, 8 év után tér vissza Budapestre. A zenekar tavaly ősszel kiadott, Under The Sun című lemezével 2025. január 22-én érkezik a Dürer Kertbe, vendégük az ígéretes karrier előtt álló testvérekből álló skót Dubinski lesz.
Végre-valahára egy önálló műsorral látogatott Magyarországra az Unprocessed! A német srácok eddig három alkalommal jártak kicsi hazánkban, ebből kétszer idén, ráadásul eddig mindegyiken volt szerencsém ott lenni. Persze a stílusból adódóan a több az jobb elv ismét lazán érvényesült, de hogy is volt ez? (az Unprocessed képek a Tesseracttal közös koncerten készültek)
Igazán ütős black metal csomag tette tiszteletét a Dürer Kertben vasárnap este. A stílus két veteránja, a magyar földön közel 20 éve nem járt 1349, és az idén 30 éves jubileumot ünneplő Kampfar fogott össze, hogy megsemmisítsék hallójáratainkat. Hozzájuk csatlakozott az utóbbi évek egyik legnépszerűbb feltörekvő csapata, a dán Afsky.
Ahogy már utaltam rá a Wild God ajánlójában Nick Cave ügyileg én egyfajta kultúrmisszión vagyok, de hívhatjuk hiánypótlásnak is, bár ez nem csak az ő esetében igaz. Nyilván mindig jó a jövőbe fülelni és új kedvenceket felfedezni, de legalább ennyire izgalmas visszafelé is kagylózni.
Des Rocs kb. 2019-ben került a látóterembe a hülye nevű viszont remek Pinguin Radiónak köszönhetően a rongyosra játszott Let Me Live / Let Me Die-jal, bár eleinte durván kevertem a szintén heavy rotációban pörgetett Rival Sonsszal illetve a hasonlóan remek Demob Happy-vel. Mindhárom előadó azt a fajta modern blues-rockot játszotta, amit a Black Keys csiszolt tökéletesre úgy nagyjából az El Camino magasságában. Mivel nagy tisztelője vagyok a Black Keysnek, meg úgy általában a tempósabb bugizós-bulizós blues rockot is szeretem, így Des Rocs is betalált, ugyanakkor az akkoriban mindössze két EP-t magába foglaló diszkográfia soványnak bizonyult az érdeklődésem fenntartásához, így Des szépen lassan kikerült a képből.
Iszonyatos túlkínálat van manapság black metal koncertekből. Pár hete járt nálunk a Belphegor, a napokban a Patriarkh, holnap érkezik az 1349, Kampfar és Afsky trió, szerdán pedig az Ellende facsarja ki az összes maradék energiánkat. Úgy esett, hogy múlt szombaton rögtön két black metal eseményt is tartottak Budapesten, én pedig egészen az utolsó pillanatig vacilláltam, hogy melyiket válasszam. A Riffben az Ultra Silvam zúzott, akiket a covid által elsöpört Revenge koncert óta szeretnék látni, megszámlálhatatlanul sokszor pörgött le a debütjük a lejátszómban. Óbudára pedig a Nocturnal Depression és a Forgotten Tomb co-headliner turnéja érkezett, utóbbit sosem hallgattam korábban, csak névről volt ismerős. Belehallgattam 2 perc erejéig, illetve Metallumon is olyan csapatok szerepeltek a similar artists fülnél, mint a Bethlehem és a (korai) Katatonia, úgyhogy lényegében már ezzel meggyőztek, hogy ezt nem szabad kihagyni. Ennyire vakon még sosem indultam el koncertre, főleg úgy, hogy a főbandáról volt szó, de meg kell hagyni, megvolt ennek is a varázsa.
A Belphegor osztrák banda lévén egészen gyakori vendég nálunk, ráadásul mindig patinás csomagban érkeznek. Ezúttal a kultikus Malevolent Creationnel társultak be, melléjük bemelegítés gyanánt két feltörekvő csapat, a Confess és a Monument of Misanthropy érkezett... volna, de ez a turné nem csak a Belphegor éjfekete rituáléja miatt volt elátkozva.
Az utóbbi időben szinte csak rossz hírek érkeztek az Overkill háza tájáról: D.D Vernit kénytelenek nélkülözni vállműtétje miatt, majd Jason Bittner dobos jelentette be távozását. Hasonló helyzetben más zenekar talán szünetet tart, nem így az Overkill!
Szélsebesen rohan a világ, és a modern társadalomba önként vagy kényszerűségből integrálódott ember amennyire lehet, próbálja tartani a tempót. Két lábbal a földön állunk, tekintetünket a kitűzött cél felé fordítjuk, fogunkat összeszorítjuk és szorgalmasan kaszáljuk a GDP-t, hogy meglegyen a lakás, a kocsi vagy rosszabb esetben a napi betevő. A jelentős többség barátságos arcot vágva, hősiesen darálódik, amíg bele nem sorvad, ám vannak, akik nem ezt az utat választják…nekik néha kell egy kilépőpont, kellenek azok a bizonyos ősi, egykoron a mindennapi körforgás szerves részét képező energiák, amik modern világban elérhetetlennek tűnnek.