Már negyven éve koptatja a földkerekség deszkáit a Mayhem, négy évtizede annak, hogy elszabadult a black metal leghírhedtebb, egyben legismertebb zenekara. Az utóbbi időkben talán minden korábbinál nagyobb népszerűségnek örvendő legendák Budapestre is elhozták az ünnepi turné showját, ami tényleg nem csak egy sima hakni volt, bátran mondhatjuk a maga nemében showműsornak.

A Fekete Zaj működésének tizenötödik évébe érve is megmaradt olyannak, amilyen volt, és amilyennek megszerettük: meseszép természeti környezetben, emberi léptékben és baráti hangulatban, elképesztően sokszínű zenei felhozatallal, és különleges off programokkal tartott rendezvénynek.

A nyár egyik legjobban várt koncertje egyértelműen a Deströyer 666 pusztítása volt számomra. Nem gyakran turnéznak, nálunk csak egyszer jártak, már annak is 14 éve, és akkor is csak előzenekari szerepben voltak. Kisebb csoda, hogy végre eljutottak hozzánk is egy headliner bulival, köszönhetően az Insane Hellride Entertainment mániákusainak! Jól megérdemelt módon a szervezőgárda bandái emelték az est fényét, egy igazán bivalyerős lineup-ot összeállítva ezzel.

Amikor a családdal véglegesedett, hogy idén nyáron a gyerekekkel New Yorkba utazunk, egy fontos kikötésem volt: koncert(ek)re el fogok menni és az utazás dátumát azokhoz kellene igazítani. Ezzel lényegében egy közel harminc éve ott lebegő álmom is teljesülhet. Aki hardcore zenén (is) nevelkedett, annak NY etalon város és helyben megélni egy vadabb koncertet még így 45 éves fejjel is extrán motiváló volt.

Mindenképpen olyan zenekarok fellépési voltak becélozva, amelyeket régóta nagyon szeretek és Európában ritkán fordulnak meg, illetve aránylag kisebb létszámú, intimebb klub helységben legyenek. Azokat jobban preferálom, mint a fesztiválokat. Végül két csoda jött össze. /Fotó: Keith Marlowe/

Amikor a családdal véglegesedett, hogy idén nyáron a gyerekekkel New Yorkba utazunk, egy fontos kikötésem volt: koncert(ek)re el fogok menni és az utazás dátumát azokhoz kellene igazítani. Ezzel lényegében egy közel harminc éve ott lebegő álmom is teljesülhet. Aki hardcore zenén (is) nevelkedett, annak NY etalon város és helyben megélni egy vadabb koncertet még így 45 éves fejjel is extrán motiváló volt.

Mindenképpen olyan zenekarok fellépési voltak becélozva, amelyeket régóta nagyon szeretek és Európában ritkán fordulnak meg, illetve aránylag kisebb létszámú, intimebb klub helységben legyenek. Azokat jobban preferálom, mint a fesztiválokat. Végül két csoda jött össze. /Fotó: Rob Menzer/

1990-ben rendezték meg az első Wacken Fesztivált ami a szervezők szisztematikus építkezésének köszönhetően közel egy évtized alatt a világ meghatározó metal eseményévé vált. A rendezvény hírneve és presztízse azóta is töretlen. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy szinte minden évben a jegyek hamarjában elfogynak és a sold out “tábla” viszonylag korán kikerült a hivatalos weboldalra.

A 2021-ben indult Summer Hell augusztusban visszatért a Barba Negrába, két színpadon fellépő nyolc zenekar elsősorban a black/death metal rajongóit hozhatta lázba, de az Exodus miatt ott kellett lennem, bár voltak fenntartásaim, mivel a black és a death metal nem igazán az én asztalom. Érdekes összeállítás ahol főzenekarként az Exodus lóg ki a sorból... Nem baj, az Exodusig majd csak kihúzom valahogy-gondoltam, de végül kellemes csalódás lett az este vége.

Vajon szükség volt-e még egy bandára, ami a Death-örökséget ápolja ex-tagokkal? Amikor először hallottam a Left to Die megalakulásáról, nem feltétlenül értettem, de a koncert bejelentésének híre a teljes Leprosy albummal azért elég csábítónak bizonyult. Az eredeti Death sosem tette tiszteletét nálunk, a Death To All is 8 éve volt utoljára, így a hazai Schuldiner-rajongók már igazán ki voltak éhezve egy jó kis régisulis mészárlásra!

Sokszor elmondtuk már: a minden képzeletet felülmúló mai élőzene-dömpingben senki nincs könnyű helyzetben. Nekünk, koncertjáróknak, ha úgy vesszük, egy rossz szavunk sem lehet, hiszen “mindössze” annyi a feladatunk, hogy idő, energia és anyagi keret függvényében eldöntsük, mit választunk az egymást szoros ütemben követő, sőt olykor egy napra eső táncmulatságok közül. A promotereknek már főhet rendesen a fejük amiatt, milyen produkciót milyen közegben lehet csúcsra járatni. És hát az előadót sem szabad annyival elintézni, hogy neki csak játszania kell, mert ha a fenti tényezők nem stimmelnek, az durván le tudja rontani az adott rendezvény hangulatát, nem szólva az üzleti hátteréről.

A friss Blue Electric Light lemez kapcsán már ecseteltem, hogy nem vagyok feketeöves Lenny Kravitz fan, sőt semmilyen övem sincs rajongásból, így a budapesti Papp László Arénás koncertre is inkább kíváncsiságból neveztem be.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az ausztrál Wolfmother a klasszikus hard rock egyik legismertebb bandája, a zenekar Andrew Stockdale frontember kreativitása köré épült. Legutóbbi, Rock Out című lemezük a covid alatt született és hangzásával egyfajta kiszabadulást jelentett a karanténból. Noha szerencsére már a lezárásoktól megszabadultuk, a Rock Out-ot és a Wolfmother korábbi dalait hallgatva kaphattunk egy jó nagy szeletet a szabadságérzésből tegnap a Dürer Kertben. A koncerten Varga László fotós kollégánk is ott volt. Az ő képeiből válogattunk, még több képért IDE kattinthattok.

A kerek évforduló mindig, mindenki életében kiemelten fontos esemény. Nincs ez másként egy fesztivál esetében sem. A harmincadik Rockmaraton eredetileg 2020-ban került volna megrendezésre, a koronavírus azonban elkaszálta, és egészen az idei esztendőig kellett várni, mire végre ismét talpra áll a túlzás nélkül évtizedes hagyománnyá nemesült szabadtéri mulatság.

Sokat kellett várni Báthory Zoltán és a Five Finger Death Punch 2020-as hazatérésére. Azóta rendszeres vendégek nálunk, az érdeklődés azonban most sem csökkent, bebizonyították, hogy még mindig az Arénában a helyük.

Tom Morello egy legenda, ezen kár is vitatkozni. A csávó harminc két évvel ezelőtt néhány haverjával olyat alkotott, ami miatt gondolkodás nélkül azt mondtam, hogy most nem dolgozunk és irány Budapest.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A Scorpions, minden idők egyik legikonikusabb és legbefolyásosabb hard rock bandája 2024-ben egy vadonatúj exkluzív koncerttel tért vissza Budapestre, klasszikussá vált albuma, a Love at First Sting megjelenésének 40. évfordulója alkalmából. Természetesen ezek mellett a legnagyobb slágerek sem maradtak ki a programból, amit az Omega Testamentum koncertje indított. A koncerteken Réti Zsolt fotós kollégánk is ott volt, az ő képeiből válogattunk. Még több kép a koncertről ITT és ITT található.

Hát, ez a nap is eljött. Negyedik magyarországi látogatása alkalmával végre-valahára én is láttam az “eredeti gengsztert”, a rap nehézsúlyú világbajnokát, s a színészmesterséget sem középiskolás fokon művelő Ice-T-t, na meg az ő hardcore / hip-hop formációját.

A Ghost egy különleges koncertfilmen örökítette meg az Impera lemezüket követő arénaturnét, mielőtt nekiállnak a következő albumnak. A filmet a múlt héten mutatták be néhány kijelölt moziban, most elmesélem, milyen volt.

Nem is olyan rég, talán egy éve fedeztem fel a western tematikájú denveri Wayfarert. Az akkoriban aktuális lemez, A Romance with Violence egyből megfogott különleges hangulatával, atmoszférikus black metaljuk úgy marad hű a zsánerhez, hogy közben valami teljesen újat alkotnak. Az új eresztés az American Gothic képében talán még erősebbre is sikerült, így nagy volt az öröm, hogy hozzánk is eljutottak ennek turnéjával, ráadásul rögtön headlinerként.

Rég voltam már Nova Rockon, egész pontosan 5 éve. Korábban már tradíció volt, hogy minden évben kimegyek egy napra, de aztán jött a covid meg pár számomra gyengébb felhozatal, de ahogy bejelentették az Avenged Sevenfoldot, tudtam hogy ezt nem szabad kihagynom. Jó választás volt, a Parkway Drive, a Machine Head, a Thy Art Is Murder és az Igorrr hozzáadásával ez több mint erős lineupnak bizonyult.

A Bring Me The Horizon a mai napig is egy igazán megosztó jelenség hiszen vagy tartózkodsz a sokszor felcímkézhetetlen, minden “szabályt” felrúgó formációtól vagy teljesen beszippant zenei sokszínűsége. Az első két album nyers és őszinte  deathcore pusztítása után elindultak egy olyan úton, ami egyre inkább muzsika szélesebb tömegeknek. Ha az ambíciód erősebb annál, mintsem a tradíciók mentén zakatolj tovább, akkor bizony ki kell lépned a komfortzónádból. Oli Sykes sem tesz másként, csak teszteli a saját és közönsége tűrőképességét még akkor is, ha lesznek lemorzsolódók az általa elképzelt úton.