Most kivételesen nem az interneten topogtam, hogy találjak valamit, amire táncikálhatok este. Jött a szokásos promóciós e-mail, hogy erre a zenekarra érdemes ránézni. Az április 21-én debütáló self titled album okozott meglepetést az angol trió részéről. Miért is?
Ha létezik sikertörténet a kortárs old school death metalban, akkor a Baest sztorija kétségtelenül az. A 2015-ben alakult dán ötös az ősi úton elindulva egy demo és egy EP kiadása után 2018-ban a Danse Macabre koronggal debütált a nagynevű Century Mediánál. Már az is fegyvertény, hogy a legendás kiadó épp nekik szavazott bizalmat az undergroundban már akkor is túltengő régi iskolás halálfém osztagok közül. Az igazán komoly érdem azonban az, hogy a srácok azóta is a dortmundi istálló bizalmát élvezik.
Ez a komor lemezcím reflektálhatna arra a tragédiára, ami a DM családot érte az elmúlt évben, de mint azt Dave Gahan nyilatkozta, a cím megszületett még Andrew Fletcher halála előtt, ami egyszerre baljós, borzongató, és szomorú. Elment a Híd, ami összekötötte az évek során kutya-macska barátságban tobzódó szerzőpárost, Gahant és Wildert, így már az is kétséges volt, folytatódik-e a Depeche Mode saga, vagy ezzel a tragédiával, a híd leomlásával ér véget korunk egyik legmeghatározóbb zenei formációjának a története.
Most éppen egy kaliforniai zenekar akadt a horgomra. Az Eye Of Aquila nem meglepő módon a stoner közegből származik, de alapvetően nagyon sok stílus van a zenéjükben. Itt van egy kis ízelítő, hogy rá menjetek a Diviniis Requiemre.
Egyre több jó anyagba futok bele mostanság. Éjszakai műszak pörög ezerrel, elmúlt már bőven az idő amikor ágyban kellene lennem, és ilyenkor találok megint egy olyan lemez, ami meghatározhatja az évem egy komoly részét. A Black Sky Giant mutatkozik be most nektek!
Az eredeti tervhez képest három év késéssel, de végre megjelent a Kamelot új albuma. A The Awakening már a tizenharmadik nagylemezük, és az új dobos, Alex Landenburg kivételével a dalokat a teljes legénység közösen írta meg.
Annyiszor megfogadtam már, hogy nem ítélek a borító alapján és még is azt teszem. De aztán valami rávisz arra, hogy meghallgassak egy-egy zenekart és néha nagyon nagy meglepetések érnek. Így volt ez most a L'Ira del Baccano zenekarral is, akiknek a lemezborítója, szerintem inkább vicces, mint komolyan vehető, ellenben a Cosmic Evoked Potentials album...
Mostanában kevesebb kellemes anyaggal találkozom, így az ismertetők száma is csökken. De azért néha belefutok gyöngyszemekbe. A szomszédban dúló háború jelentősen lecsökkenti az ukrán előadók munkásságát, de azért vannak még olyanok, akik aktívak. Ilyen az egyszemélyes projektként működő Man Or Maker is.
Az Acid King egy doom/stoner/sludge legenda. Bármit is teszünk, egy élő legenda. Mondjuk fogalmam sincs, hogy miért, de el kell ismerni, hogy közel harminc évig életben tartani egy zenekart nem kis feladat. Lori S. és zenekara úgy döntött, hogy a nagyérdeműt újra megajándékozza egy albummal hosszú-hosszú idő után. Lassan az asztalunkon a Beyond Vision.
Az év folyamán elég sok szó esett már a svéd Katatonia zenekarról. Jártak nálunk, illetve új lemezt is kihoztak, amit a rockzenei sajtó eléggé jól fogadott. Most azonban révedjünk a múltba és idézzük fel, hogy ezelőtt húsz évvel milyen is volt az a bizonyos üresség. Igen, húsz éves a Viva Emptiness, kimondani is borzasztó.
A Tygers Of Pan Tang nevet/logót a többség feltehetően legfeljebb James Hetfield megszaggatott vállú farmermellényének egyik felvarrójáról ismeri. A New Wave Of British Heavy Metal irányzattal feltűnt csapat a ’80-as évek legelején, gyors egymásutánban három olyan lemezt is megjelentetett, melyekre ma is könnybe lábadt szemmel gondolnak az irányzat azon hívei, akik a Maiden/Priest/Saxon triónál tovább is látnak.
Folyamatosan bújnak elő a földből a jobbnál-jobb zenekar. Lehet, hogy a tavasznak köszönhető és szárba szökken a zenei élet is, akárcsak a természet. Hamarosan minden zöld lesz. De tényleg minden! A szerkesztőségbe folyamatosan érkeznek az e-mailek, hogy ezt meg azt hallgassuk meg. Mi meg igyekszünk mindennek eleget is tenni. A következő páciensünk a Triglöth zenekar.
A temetéseden milyen zene fog szólni? Gondolkoztál már ezen? De most komolyan. Blues? Esetleg valami funky vagy ördögi muzsika? A The Crooked Whispers mutat neked egy opciót, amit vagy elfogadsz, vagy pedig azt mondod, hogy megkeresed a sajátodat. Az azonban biztos, hogy ilyen muzsikát nem találsz minden bokorban. Itt a Funeral Blues!
Régről tudhatjuk, hogy a legjobb viccek is csak egyszer ütnek igazán nagyot. Persze újrahasznosítani is lehet a már eldurrantott humorpatronokat, de vigyázat! Csakis okosan érdemes! Ha egy ideje mást sem hallunk viszont, mint ugyanazokat a közhellyé silányult, adott esetben aktualitásukat vesztett poénokat, akkor bizony ideje továbblépni. Ugyanúgy igaz ez, mondjuk, egy vígjáték-sorozatra, mint egy zenekarra – különösen olyan zenekarra, mint a Steel Panther.
Szereted a kísérletezős zenét? Néha eleged van már a durva riffekből és kicsit szeretnél kikapcsolni? Vágysz egy kis instrumentális muzsikára? Szeretnél valami újat, amivel eddig még nem volt dolgod? Mondhatni a semmiből tűnt fel Wes Borland új szóló albuma, ami Mutiny on the Starbarge címet viseli. Mi pedig jó párszor meg is hallgattuk már.
Az egyik előnye annak, hogy rockzenei magazint szeresztünk, hogy a kiadók folyamatosan küldik az új megjelenéseket. Így került hozzám a LETHVM nevű négyes anyaga is. A belga zenekar nagyon meglepett, így egyértelmű volt, hogy az első hallgatás után kap még esélyt a Winterreise.
Ha azt mondom egy nálam idősebbnek, hogy In Flames, akkor egyből jön a Colony és a Clayman páros. Na, meg az, hogy akkor még metal zene ment a tévében is, és amúgy is minden jobb volt! Az In Flames tini koromban egy meghatározó zenekar volt, tele lendülettel, de közben mindvégig megtartották a dallamos erejüket. Noha nem ismertem őket a kezdetektől, azért jó pár kellemes emlék fűz hozzájuk és egy kellemetlen is. Na, de most inkább beszélgessünk a A Sense of Purpose albumról, amivel elkezdődött valami! Vagy éppen befejeződött....
Ha finoman fogalmazok akkor is azt kell mondjam, hogy a szomszédos Ukrajnában rohadt szar a helyzet. Igen, ez volt a finom fogalmazás a háborúra. Ettől függetlenül az élet ott sem állt meg teljesen. Vannak zenekarok, akik próbálnak, zenéket írnak és koncerteznek is. A Kabina is közéjük tartozik, akik a bemutatkozó EP-jüket hozták el most nekünk.
A djent nem egy műfaj. Ez a mém időnként előkerül megfelelő zenei stílusokat megfejtő oldalakon, fórumokon, kommentfalakon. Értelme ezen vitázni nem sok van úgy általában, így tök vicces, hogy az a zenekar, ami a djent alapcsapatának számít, dob be ilyen szöveget, mint az új lemezének címe. A Periphery viszont egy mókás kockákból álló alakulat, akiktől nem áll messze az önirónia sem, plusz a lemezeiket kb. mindenki a sorszámok alapján azonosítja be, simán beleférnek ilyen fricskák. Amúgy sem a borító, vagy a cím határozza meg a belső tartalmat. Ebben pedig a Periphery igencsak erős szokott lenni.
Imádom azokat a borítókat, amiken van mit nézni. Így akadt meg a szemem a Bog Monkey zenekaron is. Hiába... egy jó borító azért még mindig hasznos lehet, ahogy a példa is mutatja. Az amerikai trió lemezét meghallgatva egyértelmű volt, hogy érdemes ezt a magyar olvasóink számára is megmutatni.