A borsodi megyeszékhelyről elstartolt, angol nyelvű kelta punkban utazó zenekar a metalra szakosodott legnagyobb független európai kiadónál jelenteti meg aktuális nagylemezét. A mondat első olvasatra valószerűtlennek tűnhet, de épp ez a helyzet a miskolci alapítású Paddy and The Rats esetében. A 2008-ban útnak indult zenekar fokozatos építkezéssel, hosszú évek kitartó, európai turnékkal szegélyezett munkájával jutott el oda, hogy hatodik nagylemeze mögé beállt az osztrák Napalm Records.

Az egyik zenekar, amely a 90-es évek vége óta jelentős hatást gyakorolt a grooveosabb-technikásabb death metalra, az a lengyel Decapitated. A 2000-es évek elején a death metal újjáéledésének egyik vezető zenekaraként emlegetett lengyel csapat sosem riadt vissza az újításoktól, és most ismét kissé megváltozott felállással, de a Decapitated visszatért!

Az év albumának elnevezni a saját albumodat még akár nagyképűen is hangozhat, de tegyük hozzá, hogy huszonöt évvel ezelőtt 1997-ben a Faith No More nem tévedett ezzel a címmel kapcsolatban. Aki kicsit is nyitott, nem hord szemellenzőt az láthatja a mai napig, hogy ez a zenekar valami olyan különlegeset alkotott az ezredfordulóhoz közeledve, amit rajtuk kívül senki sem tudott megcsinálni a kilencvenes években. Ne is húzzuk az időt, itt az Album Of The Year, ami számomra a Faith No More legjobb albuma!

Ha a thrash irányzathoz hasonlóan az amerikai progresszív metalra vetítve is használhatnám a "Big 4" kifejezést, a Dream Theater, a Queensryche és a Fates Warning mellé (mögé) jómagam a negyedik pozícióra a Michael Romeo gitáros-vezette Symphony X-et helyezném. A fenti kollégákhoz képest jó egy évtizednyi lépéshátránnyal indult zenekar értelemszerűen már nem tölthetett be színtérformáló szerepkört, a 90-es évek utolsó harmadában, az európai heavy metal revivallel szinkronban azonban sokan szívükbe zárták a New Jersey-bázisú zenekart is.

Aki a nyolcvanas években volt tizenéves, minden bizonnyal konkrét emlékek révén is fel tudja idézni, hogy akkoriban a fiatal zenehallgatók kasztjai között tiltott volt az átjárás. Voltunk mi, metalosok - akkori szóhasználattal élve, rockerek - illetve voltak a semmivel sem jobban csengő, „diszkós” gyűjtőnév alatt futó, jobb híján az emblematikus zenekaraik révén nevesíthető "kjúrosok", "depesesek", netán "broszosok"… hogy hű maradjak a korabeli elnevezésekhez.

Szegény jó öreg James LaBrie folyamatosan kapja az ívet a Dream Theater táborának önjelölt megmondó embereitől. Az énekes mindenkori élő teljesítménye révén rendszeresen a célkeresztben van, azt viszont a legnagyobb rosszindulat mellett sem lehet elvitatni tőle, hogy karakteres énekhang birtokosa. Amire ráénekel, az számomra, veterán Dream-szimpatizáns számára mindig Álom Színházas lesz. Most is ez a helyzet, pedig a zenei alapnak ezúttal nem sok köze van a progresszív metal alapcsapat dolgaihoz.

Amerikában hatalmas siker a Shinedown új lemeze. A megjelenés hetében ötödik lett az összesített Billboard listán, a valódi eladásokat tekintve pedig első. Nézzük meg a mi sajátságos, európai szemüvegünkön keresztül, mennyire jogos a hype, mit mondhat nekünk Brent Smith és csapata.

Greg Puciatot úgy ismertük meg, mint az egyik legelmebetegebb metalcore-ban utazó The Dillinger Escape Plan zenekar frontembere. Nem kell senkinek sem bemutatnom, hogy a rock sajtó mennyire oda volt, amikor 2017-ben bejelentette a zenekar, hogy feloszlanak. Mindenkinek az volt az első kérdése, hogy akkor most ki, mihez fog kezdeni? Hááát, Greg nem ül a babérjain!

Újabb progresszív csodával lepte meg a rajongókat a Coheed and Cambria – írtuk nemrég a lemez megjelenésekor. A kolléga nem túlzott, minden dicséret és lelkendezés helyénvaló a Vaxis II anyaggal kapcsolatban. Nem mondhatom, hogy az elmúlt két hétben sikerült kiismernem ezt a csodát, de elmesélem, meddig jutottam.

A hullám csúcsán, 2006 körül nem gondoltam volna, hogy az európai metalcore színtérről épp a német Caliban lesz az egyik olyan zenekar, amely másfél évtized múltán is teljes erővel fogja tolni ezt a fajta muzsikát. Az esseni ötös ráadásul sosem volt vádolható a trend meglovagolásával, hiszen még az ezredforduló előtt hozták ki a bemutatkozó anyagukat és 2018-ig két-három évente jelentkeztek újabb albumokkal.

Hamarosan érkezik a Soulfly Totem című, tizenkettedik albuma. Azért ez nem semmi mennyiség huszonnégy év alatt. Mellette meg ugye az egyéb projektek, amiket megszámolni is nehéz. Azonban most nem az új anyagról fog lehullani a lepel, hanem visszautazunk húsz évet az időben és megnézzük, hogy milyen is volt a Soulfly misztikus harmadik albuma a 3. Tartsatok velünk ezen az utazáson.

A dán Baest szerencsés csillagzat alatt születhetett. Napjaink old school death metaljában ugyanis unikumnak számít, ha egy fiatal zenekar olyan nagynevű kiadó védőszárnyai alatt alkothat, mint a Century Media. A Sony istálló érdekeltsége alatt álló német kiadó háttere a dánoknak hatalmas lehetőség/lépéselőny a hasonló bandákkal szemben. Az ötös ráadásul a debütáló Danse Macabre óta élvezi a komplett metal színteret tekintve is legendás német kiadó bizalmát.

Idén májusban betöltötte a 40-et a Combat Rock, ami nem csak a szép kerek évforduló okán érdemli meg a simogatást: a The Clash-t csúcsra katapultáló, majd szétszaggató kreatív energiákat 1982-ben még egyszer utoljára sikerült megzabolázni és bár alapvetően egy válság szülte lemezről beszélünk, a klasszikus line-up végül méltó módon búcsúzott a közönségtől.

A death metal mai nyúlványai három irányba terebélyesednek. Egyrészt az old school death metal jegyében az undergroundban folyamatos az utánpótlás azon hordákból, akik a lehető leginkább alapra vett, lecsupaszított, azaz születéskori állapotában konzervált formában vezetik elő a stílust. A másik oldalhajtás a kaotikus-kozmikus, black metallal is elegyített, és részben ebből eredően nagy adag külsőséggel prezentált irány. A harmadik törekvés esetében pedig a kulcsszó a technikán, a széttördelt dalszerkezeteken, avagy a progresszivitáson van.

A rockzenét sokan és sokszor temették már, de lássuk be, hogy a műfajnak kifejezetten jól áll a hullaszag, jobban mondva sikeresen konzerválta magát olyan bevált toposzokkal, melyeken keresztül aztán újfent meghódíthatja magának a következő generációt.

Hogy lehet az, hogy a Morgana Lefay sosem lett sztárbanda és a Maleficium sikerlemez, pedig megérdemelték volna? Amíg ennek utánajárunk, néhány olvasónk meghatódva nosztalgiázik majd, a többieknek pedig hadd mutassak be egy mára szinte feledésbe merült igazi, nagybetűs metal lemezt.

Kicsivel több, mint egy hónapja jelent meg a többszörös platinalemezes Three Days Grace hetedik stúdióalbuma, amely az EXPLOSIONS címet kapta és tizenkét vadonatúj dal hallható rajta. A nagy nyár elejei rohanásban végül csak sikerült időt szakítani a mindössze 37 perces lemezre. Lássuk mi van a szép borító mögött.

Amerikai rock/metal, modern rádiós rock, netán szimplán hard rock; nevezzük bárhogy, manapság a retro korszakát éljük. A kör a kilencvenes évek első felében, a grunge hullám levonulását követően bezárult. A később érkezettek érdemben már nem tudtak tovább építkezni az elődök által lefektetett alapokra, a hátraarc jegyében pedig a fiatalok az utóbbi két és fél évtizedben a hetvenes és nyolcvanas évek rockzenéjének szellemében írják a maguk dalait. A hangzás modern, az alapok ellenben a régiek. Sok kortársához hasonlóan tökéletes példa a fentiekre a pennsylvaniai Halestorm is.

Ha bírod a Toolt, akkor Billy Howerdel neve lehet, hogy ismerős. Nem? Akkor segítünk annyival, hogy az A Perfect Circle zenei agyáról van szó (Maynard ebben a zenekarban (is) énekel). Billy hosszú idő után eljutott oda, hogy készít egy szóló albumot, ami minden munkásságától elkülöníthető lesz. Ez lett a What Normal Was, ami a múlt héten jelent meg.

Két év múlva húszéves fennállását ünnepli majd a Varga Zsolt énekes-gitáros vezette felvidéki KerecseN, amelynek tevékenységéről mi is hírt adtunk időről időre – legutóbb tavaly, a Széna tér nóta klipjének apropóján. Ki ne emlékezne, akkortájt a teljes zenei színtér a tetszhalál állapotában leledzett még, illett is kreatívan kihasználni a „művészi kényszerszabadságot”.