Öt év kihagyás és többszöri halasztás után végre megjelent a teuton thrash alapvetés tizenötödik lemeze. De vajon megérte a várakozást? Meg. Nagyon is.

Ugyan az öreg kontinensen - mi több, véleményem szerint globálisan is - a svédek a doom metal helytartói, Európában elvétve azért akadnak további olyan apró színterek is, ahol manapság biztos lábakon álló doom mozgalmak működnek. Gondoljunk csak a death metallal, illetve a funeral doommal kacérkodó finn zenekarokra, vagy dél felé tekintve érdemes a mindenkori olasz színtérre is rámutatni. A dél-európai halálkultuszok ápolói ráadásul minden náció közül a legsötétebb tónusú doom metalt képviselik.

Nehezen állt össze, de hét évvel a legutóbbi után végre megjelent a Def Leppard új albuma, a Diamond Star Halos, ráadásul dupla lemez lett. Vajon megkopott-e a gyémántcsillag ragyogása a négy évtized alatt?

Észak felé tekintve megállapíthatjuk, hogy mind a cseheknél, mind pedig a lengyeleknél életképes, a kilencvenes évek legelejéig visszavezethető gyökerekkel rendelkező black metal színterek alakultak ki. Közvetlen szomszédunk, Szlovákia fekete fém mozgalma azonban mintha radar alatt működne. Csak a közelmúltban kaptam fel a fejemet a pozsonyi Malokarpatan harmadik lemeze hallatán, majd a tagság révén több ponton is hozzájuk kötődő Krolok tavalyi korongjával összefutva.

Még csak igazán otthonosan sem kell mozogni a dél-amerikai színtereken, elég csupán a felszínt kaparászni, hogy az ember képben legyen arról, hogy a déli féltekén miféle barbár hordák művelik az egyes alirányzatokat. Lehet, hogy az előző mondat nem épp a leginkább eltalált felütés a címben szereplő zenekarhoz, de jómagam a kortárs chilei, kolumbiai és brazil undergroundról ezt a képet alakítottam ki.

Kevés olyan dalszerző akad a kortárs mezőnyben, akinél semmilyen dicséretet sem érzek eltúlzottnak. Ezek egyike - számomra - a holland Arjen Anthony Lucassen. A veterán komponista fő projektje az Ayreon, mely mellett időnként, saját elmondása szerint is rendszertelenül jelentkezik egyéb formációkkal, melyek utóbb többnyire kérész életűnek bizonyulnak, szerencsésebb esetekben pedig időnként vissza-vissza térnek. Az utóbbi csoporthoz sorolandó a Star One projekt, melynek 2002-es első nagylemezéhez időnként magam is vissza-visszatérek.

Egy zenekart életben tartani iszonyatos munkával jár. Pláne, ha egy undergorund zenekarról beszélünk. Ha Olaszországról beszélek, sokaknak nem az Ufomammut az első dolog, ami eszükbe jut. Pedig ez a stoner/doom trió igazán megérdemli a figyelmet. Miért is? Mert kompromisszum-mentesen tolják az ötleteiket a képünkbe. Nem érdekli őket, hogy mennyi embernek játszanak, csak egyszerűen csinálhassák, amit szeretnek. Ennek megkoronázásaképpen itt van az űrbéli őslénynek a legújabb albuma, ami a Fenice címet viseli.

Megjelent a Simple Plan legújabb albuma a Harder Than It Looks amely a zenekar első kiadványa a 2016-os Taking One For The Team óta. A francia-kanadai pop-punk együttes a 2000-res években ügyesen beírta magát a zeneiparba és a legtöbb akkori tinédzser szerintem kívülről tudja a Welcome To My Life szövegét és klipjét. Lássuk 2022-ben hogyan állja meg a helyét a Simple Plan.

Zenéről írni meglehetősen hálátlan feladat, jobb híján az ember hasonlítgat, kategorizál vagy címkéz esetleg valami zavaros hasonlattal próbálja meg visszaadni a hallottakat. A Cave In tipikusan az a zenekar, ahol szükség van az egész rock újságírói kelléktárra, ami a legújabb Heavy Pendulum esetében különösen igaz.

Az amerikai Skillet visszatérő vendég a hazai fesztiválokon, illetve koncert színpadokon. Legközelebbi jelenésük a VOLT Fesztivál egyik húzóneveként júniusban, Sopronban lesz esedékes. A hazai média mégsem viszi túlzásba a négyes szerepeltetését. Egy kezemen, pontosabban néhány ujjamon meg tudnám számolni, hogy hány magyar nyelvű virtuális ajánlóba futottam bele az idei Dominion kapcsán.

Az extrém metalban meglehetősen szokatlan jelenség, hogy épp a dobos viszi a hátán a kompániát. A Monstrosity Lee Harrisonja mellett így hirtelen csak a Necrophobic vezére, Joakim Strener jut eszembe, aki az alapítástól kezdve kormányozza a svéd black/death metal gépezetet. A Slayer: Reign In Bloodjának legendás nótája után elnevezett stockholmi ötös régi bútordarab a mezőnyben. A nyolcvanas évek végén indult formáció talán épp a folyamatos tagcseréknek köszönhetően nem került be a kontinens extrém metaljának első vonalába, a második ligában azonban megingathatatlanul ott vannak.

Azoknak a mai negyveneseknek, akik lassan alulról karcolják az ötvenet, talán ismerősen csenghet a Midnight Oil neve. A veterán zenekar a közel öt évtizedet átölelő, némi hiátussal is tarkított pályája során ugyan sosem koncentrált különösebben Európára, de az 1987-es Diesel and Dust című lemezük Beds Are Burning című dala errefelé is hírét vitte az ausztráloknak. Elnézést, hogy már itt az elején a párhuzamokat keresem, de hogy egy itthon is nagyobb névnek számító kortárs zenekarral dobálózzak, a Midnight Oil és az R.E.M. pályája közel hasonló ívet írt le.

Örvendetes, hogy a hazai black metal színtér újoncai között ugyan nincs túltengés, de egészséges mértékben mégis folyamatos az utánpótlás. A kép persze néha csal, hiszen egy-egy frissebb név mögött esetenként más formációkban már kipróbált muzsikusok állnak (pl. Mistcavern), de manapság is akadnak olyan fiatalabb zenészek, akik a fekete fém mellett kötelezik el magukat (lásd: Rém, Haenesy). Az utóbbiak táborához sorolható a mosonmagyaróvári Witchthrone is.

Az északi black metal a kilencvenes évek első felében elsősorban a norvég zenekarok neveitől volt hangos. A svéd és a finn színtér akkori szemmel nézve másod-harmadlagosnak tűnt a kreativitásban tobzódó, alkotói zenitjén járó norvég bandák mögött. Ehhez képest, közel három évtizeddel később azt kell mondjam, hogy a svédek azok, akik ma is konzekvensen ragaszkodnak az eredeti formulákhoz. A két svéd élharcos, a Marduk és a Dark Funeral pályaíve mentes a kitérőktől, az egykori kortárs norvég bandákhoz viszonyítva ők legalábbis mereven ragaszkodnak a műfaj szabálykönyvének minden betűjéhez.

Alig kopott ki a lejátszóból a brit Thunder előző albuma, máris bejelentették az új csomag érkezését. Ráadásul dupla a pakk, 16 friss dallal 70 percben. Nem lesz ez kicsit sok egy év alatt? 

Túl az egymilliomodik sörön két öreg motoros és egy ifjú titán bevonult a stúdióba, hogy a Heavy Psych Sounds Records égisze alatt kihozza legújabb albumát. A Stöner nem tétlenkedett az elmúlt egy évben és megírta a totally.. című második albumát. Nézzük mit hozott nekünk Brant Björk, Nick Oliveri és Ryan Güt.

Az ipari metal legjobb korszakában voltam tinédzser, ezen belül is az NDH (=Neue Deutsche Härte) felfutásának idején és tisztán él bennem a 25 évvel ezelőtti pillanat, amikor először ismerkedtem a Die Krupps, a KMFDM és persze a Rammstein zenéivel. Így talán fel tudom vezetni azt, hogy mennyit jelent számomra a Rammstein zenéje és hogy a német hatosfogat diszkográfiájában a Herzeleid és Sehnsucht milyen kiemelt helyen van nálam. A többi nagy, 90-es évekbeli kedvenc szinte azóta el is süllyedt, vagy legalábbis szundi módba tette magát, de a Rammstein nem. Hozta az albumokat, szépen sorban. Bár az utóbbi Deutschland fémjelezte, cím nélküli lemezre tíz évet kellett várni és nálam nem is váltotta be a reményeket, az a lemez lóg ki nálam leginkább az életműből. Terv szerint azt az albumot turnézták volna rommá, de a koronavírus járvány jött és felülírt mindent. A zenekar tagjai otthon maradtak és kiírtak magukból egy lemeznyi dühöt, vágyat, aberrációt és fájdalmat.

Úgy látszik idén a német thrash a rajongók nagy örömére sebességet váltott: júniusban érkezik a Kreator, most pedig a Destruction a Diabolical című albummal jelentkezett. A német thrash veteránok, a fennállásuk 40. évfordulóját ünnepelhetik ezzel a lemezzel, és mi lehetne jobb módja a 40. évforduló megünneplésének, mint a 15. album kiadása?

A tavasz egyik kiemelt híre volt, hogy együtt muzsikál a grunge még élő keresztapái közül három. Krist Novoselic (Nirvana bőgős), Matt Cameron (Soundgarden és Pearl Jam dobos) és Kim Thayil (Soundgarden gitáros) a 3rd Secret nevű zenekarban egyesítette erőit. Akkor most örülünk? Háááát…

A bűvész meg művész között nem csak betűnyi a különbség és ezt Jack White is jól tudja, hiszen jobbára a két kategória között kötéltáncolt eddigi karrierje során. Ha alaposan szemügyre vesszük a White-életművet, akkor inkább érzem főhősünket egy tehetséges illuzionistának, semmint ösztön zseni dalszerzőnek, bár ezzel ő maga vélhetően vitatkozna.