Nem bánt a kutyus, ne félj! Istenem, hányszor hallottam ezt gyerekkoromban mielőtt a bokámba mart a kutya, vagy habzó szájjal felkergetett egy fára....De hát akkor ez volt a Kényszermegoldás. Azt meg már akkor is tudtam, hogy a Mudi egy agresszív faj. De most inkább nézzük meg, hogy mi a helyzet a budapesti kutyussal és a harmadik megoldással.

Folytatja hódító hadjáratát a mongol The HU zenekar. A rockzenét tradicionális mongol motívumokkal, népi hangszerekkel és különleges énektechnikával gazdagító banda nemrég adta ki a második nagylemezét, ami várhatóan szélesebb körhöz is eljut majd.

Van az a furcsa szokásom, hogy külföldi utazások alkalmával igyekszem begyűjteni a helyi szaklapokat. Természetesen nem vagyok világpolgár, és nem vágom az összes Európában beszélt nyelvet, azonban a nemzetközi szakkifejezések, mint szamárvezetők nyomán így, ha csak felületesen is, de valamelyest sikerül beleásnom magam az adott nemzetek színtereinek aktualitásába. Az idei dél-európai kör során a spanyol, a francia és az olasz szaklapokra igyekeztem lecsapni. Na, de hogy jön ez az egész Steven Wilsonék visszatérő lemezéhez?!

Akárhogy is nézem a Machine Head totálisan olyan zenekar, mint a Soulfly. Miért? Megkerülhetetlen legenda a metal zene égboltján mind a két zenekar. Max Cavalera ugyanolyan megosztó frontember, mint Robb Flynn. Mind a ketten a semmiből építettek újjá egy zenekart. És bármekkorát is hibáznak az új anyagaikra még mindig kíváncsiak vagyunk, és meghallgatjuk őket. Így nem is volt kérdés, hogy az Of Kingdom And Crown pörögni fog a lejátszóban. Na, de milyen ez a lemez?

Mi is megírtuk korábban, hogy öt kipróbált svéd muzsikus új bandát gründolt The Halo Effect néven, és dallamos death metalt játszanak. Az előzetes kislemezek alapján nagyon is ígéretesnek tűnő album azóta megérkezett.

Kíváncsi lennék rá, hogy itthon hány zenehallgatónak mond valamit a Pure Reason Revolution neve! Aki viszont nyitott a zenei sokszínűségre, és már belefutott a manapság trióként muzsikáló britekbe, feltehetően nem feledte őket egykönnyen. Némi korrekcióval akár ide is másolhatnám az Astronoid harmadik lemezéről néhány napja írt ajánlómat. A britek skatulyába tömködése – számomra legalábbis - hasonlóan nehézkes feladat, mint az amerikai négyes kategorizálása volt, de hogy ne plagizáljam önmagamat, álljon itt egy esetlen stílus meghatározás; a kilencvenes évek közepének alternatív hullámától eredeztethető, elektronikus elemekkel is megtűzdelt, progresszív post rockkal van dolgunk.

A neofolk sosem volt mainstream műfaj, ehhez képest a Wardruna az utóbbi évtizedben szépen kinőtte magát. A black metalos múlttal rendelkező Einar Selvik (akkori művésznevén: Kvitravn) egy rakásnyi, valóban underground zenekar mellett dobosként korábban megfordult a Gorgoroth és a doom vonalon mozgó Sahg soraiban is. Az Enslaved dalkovács, Ivar Bjornsonnal közös, jelenleg is aktív projektjével pedig az utóbbi időben progresszív rockkal alaposan megfűszerezett, fekete fémet csak nyomokban tartalmazó muzsikában utazik.

A Radiant Bloom a massachusettsi négyes harmadik nagylemeze. A leginkább post rockként kategorizálható, meglehetősen egyéni muzsikában utazó fiatalok júniusi korongja már egy igazi nagyágyúnál, a Century Media istállójánál jelent meg. Az Astronoid akár a hasonlóan nehezen skatulyába gyömöszölhető, de igen szűk körben ismert Vattnet utódjának is tekinthető, hiszen az egykori csapat háromnegyede, vagyis a gitáros/énekes Brett Boland, a másik hathúros, Casey Aylward és az ütős Mike St. John itt folytatják tovább a muzsikálást.

A hidegfronttal együtt érkezett meg augusztus 19-én az új Russian Circles lemez és bár erre vonatkozóan nincs információ a meteorológia szolgálatok honlapján, a banda rajongói azért biztos látják az ok-okozati összefüggést.

Az a helyzet, hogy a dél-amerikai, elsősorban a brazil, a chilei és a kolumbiai thrash-death underground mozgalmakkal jobban képben vagyok, mint közvetlen szomszédaink színtereivel. Hiába vakarom a fejem, erre a helyzetre nehéz ésszerű magyarázatot találnom. Itt és most természetesen nem az osztrákokra gondolok, hanem a szlovének mellett a keleti régiói zenekaraira. Persze a Jinjer képében akad olyan ukrán csapat, amelynek mára az underground keretei közül is sikerült kilépnie, illetve tőlünk keletre olyan kultikus formációkra is bukkanhatunk, mint pl. a Drudkh, vagy a Nokturnal Mortum.

Én bírom a 5FDP-ot. Leginkább nem vagyok rá büszke, kapok itt a szerkesztőségében is érte hideget-meleget. De ez van. Félreértés ne essék, nem vagyok vak/süket, tudom, hogy meddig ér a zenéjük, ismerem minden hibájukat, megtéríteni sem akarok senkit, nem tolom fullba a kretént, de ezzel együtt jól elvagyok velük. Többé-kevésbé. Mondjuk az 2020-as F8 lemezzel kevésbé, mert az kimondottan szar lett. De azóta sem telt el több idő, mint azt megelőző lemezek előtt, pedig két éve pont azon sírt a szám, hogy nem kéne ilyen sűrűn magukból kivetni az új lemezeket.

Hazai zenekarról írni mindig egy nehezebb kihívás. Azért is mert biztosan elolvassa a zenekar is, amiből aztán vagy nagy örömködés lesz, vagy pedig nagy sértődés. A kettő között ritkán van átmenet. Én különösen szeretem, amikor egy itthoni zenekar keres meg azzal, hogy hallgassuk meg mit is alkotnak. A Diaftora is így tett, én pedig beizzítottam a fejhallgatót, hogy halljam milyen is a Hangok.

A kiskunhalasi Jack a hazai underground egyik stabil tartópillére. Ez annak ellenére is így van, hogy csak egy valóban szűk réteg tud a létezésükről. Vatai Leviék ugyanis egy olyan lesajnált, puszta rosszindulatból köpködött műfajban mozognak, melynek itthon maréknyi tábora van. A négyes ezek ellenére a kilencvenes évek közepétől nyomja a maga által grindpunk-nak titulált muzsikát.

A svéd Amon Amarth tartja magát a hároméves lemezkiadási ciklushoz, amin még a covid sem tudott változtatni. Az idei albumuk már a tizenkettedik, és – bár a minőségből nemigen szoktak engedni – a kérdés inkább az, meg tudják, meg akarják-e még lepni a hallgatóságot.

Húsz-huszonöt évvel ezelőtt egy életképes dark rock színterünk volt, közel tucatnyi lemezes zenekarral, tematikus fesztivállal, korlátozott létszámú, de elkötelezett rajongói bázissal. A műfajt kedvelő, mai negyvenes korosztály feltehetően kellemes emlékeket őriz az ezredforduló időszakából, netán egyik-másik formáció korabeli kiadványát feltéve még manapság is örömmel nosztalgiázik. A teljesség igénye nélkül - kizárólag a dark rockra koncentrálva - a hazai mezőnyben olyan zenekarok alkottak maradandót azokban az években, mint a De Facto, a Land Of Charon, a Garden Of Eden, az Autumn Twilight, a Holt Költők Társasága vagy a szolnoki Árnyak, illetve az utóbbi örökségét továbbvivő October. A kiadói háttérnek köszönhetően (Hammer/Nail Records) ezen formációk többségének lemezei manapság is különösebb erőfeszítés nélkül polcra illeszthetők. Sajnos azonban a tárgyi emlékeken túl kevés manapság is aktív hírmondója maradt ennek az időszaknak. Ezek egyike Molnár Róbert énekes, az Árnyak és az October egykori frontembere.

A korlátlan és kontroll nélküli információ-áramlás korában sokszor épp az események hírértéke vész el. Az ember hiába próbál képben lenni egy adott szubkultúra aktualitásaival, az információk annyi irányból és megannyi forrásból érkeznek, hogy közöttük a puszta eligazodás is kihívás, nem beszélve a tényleges tájékozódásról. Miért írom ezt?! Itt van példának okáért ez a fővárosi négyes, amely közel egy évtizede része a hazai undergroundnak, mégis csak pár hete jutott el hozzám a hírük.

Újabb év, újabb lehetőség és újabb album, amin Max Cavalera dolgozott. Lassan vége a nyárnak és ezt beharangozandó augusztus 5-én meg is jelent a Max által vezetett Soulfly tizenkettedik stúdióalbuma, amely a Totem névre lett keresztelve. Hogy a védőszellem odafigyel-e a Cavalera klánra azt lentebb olvashatjátok.

A Tankcsapda hazánk megkerülhetetlen rockzenekara. A hazai rock banda. Mindenki ismeri, mindenki ordította egykor Lukács szövegeit. El sem tudom képzelni, hogy van olyan rockzene iránt rajongó ember, akinek ne lett volna olyan korszaka, amikor ne hallgatott volna Tankcsapdát. Hihetetlen belegondolni, hogy huszonöt éves az én kedvenc TCS albumom, a Connektor :567: . Nézzünk is kicsit utána, hogy mi a pálya ezzel az albummal.

Az amerikai progresszív metal alapvető zenekarának negyedik nagylemeze szeptember közepén negyedszázados jubileumát fogja ünnepelni. A Falling Into Infinityt a maga idején mind szakmai, mind pedig rajongói részről felfokozott várakozás előzte meg.

Manapság már a hazai black metalban sem számítanak rendhagyónak az egyszemélyes formációk. Gondoljunk akár a Vrag vagy a Rém neveire, illetve ebben a körben a korai Aornos szintén példaként említhető. A Denevér név is egyetlen személyt, a magyar fekete fém színtéren előzőleg már több, hosszabb-rövidebb ideig aktív zenekart megjárt Terebesi Tibort takarja.