Végre találtunk valami különlegeset is a brazil esőerdők mellől. Nem is akármit, a Solipso -Menos Que Nada anyagát, ami olyan, mintha az Eyehategod megrágta volna őket és elétek köpte volna egy koncerten. Mit is mondjunk?

Az amerikai Warlord még a 80-as évek elején alakult, és hagyományos, dallamos (power) metalban utaznak. Bő négy évtizedes pályájuk csaknem kétharmadát hibernációban töltötték, most azonban visszatértek egy különleges albummal.

Ismét Olaszországban járunk, ismét egy klasszikus stoner ízekkel megfűszerezett zenekarba botlunk az egyik kicsi utcában és újra azt mondjuk, hogy érdemes időt szánni egy újabb zenekarra. A Sonic Demon a harmadik lemezével jelentkezett nem is olyan régen!

Szerintem, nincs a földön olyan rock zenét szerető ember, aki ne találkozott volna a Highway To Hell–el. Egy olyan ikonikus dalról beszélünk, mint a Paranoid vagy az Enter Sandman. Egyszer biztos, hogy hallotta mindenki az életben. Hihetetlen, de az uniformisba bújt Angus Young és csapata negyvenöt éve hozták ki a legendás albumot, amin utoljára hallhattuk Bon Scott énekest. Nosztalgiázzunk egy kicsit a pokol felé vezető úton!

A progresszív death metalról első ízben az 1993-as év lemezei jutnak eszembe; Elements, Focus, Individual Thought Patterns, illetve Spheres, valamint ezen év termése a Covenant, a Serenades és a Wolverine Blues is – utóbbiak bár nem nevezhetők progresszívnek, szintén kitolták a stílus kereteit. Az alirányzat alirányzata az elmúlt három évtizedben számtalan mutáción, változáson esett át. Ha jól emlékszem, a 2010-es évek elején hallottam első ízben a kozmikus death metal szóösszetételt. Kétségtelen, hogy szövegi szempontból a Nocturnus már a ’90-es évek elején kísérletezett ezzel a tematikával, de a 2010-es évek lemezei zeneileg más megközelítést képviseltek, mint Mike Browningék korai munkái.

A grunge műfaj és Seattle városa közé hajlamosak vagyunk kitenni az egyenlőségjelet. Az irányzat és a város neve a ’90-es évek elején kétségtelenül elválaszthatatlannak tűnt egymástól. A hullám egyesek szerint egy halálesettel (Andy Wood) kezdődött, és egy másikkal (Kurt Cobain) ért véget. Ha a végpontok tekintetében lehet is vitatkozni, abban a tekintetben viszont nem igazán érdemes ölre menni, hogy a grunge aranykora nagyjából a két tragikus esemény közé tehető.

A kívülállók szemével nézve a dolgot, rejtélynek tűnhet, hogy még egyes old school death metal alakulatok nagy nevű labelekkel a hátuk mögött öntik a nyakunkba a régi iskolás halálfémet, addig mások hasonló nívójú korongjaik ellenére csak hálószobakiadók támogatását élvezve jelentkeznek az aktuális dózisokkal. A miérteket és a hogyanokat meg sem kísérlem megfejteni. A kaliforniai Skeletal Remains a Baest és a Gruesome társaságában mindenesetre az első vonalban ropogtatja a hallgatók csontjait.

Írország sem kimondottan a sludge zene hazája. Sokkal inkább a koboldoké, meg a misztikus folk-heavy metal zenéjé, az én olvasatomban. Azonban most úgy adódott, hogy szembe jött egy zenekar, ami rendkívül ígéretes, izgalmas. Nincs is mit tenni, hallgassuk meg a The Ocean Pours In albumot a Partholón zenekartól.

Nem vártam ezt a lemezt. Pontosabban fogalmazva, nem voltam felkészülve a megjelenésére. A SiX BY SiX 2022-es bemutatkozó lemeze ugyanis annak hátteréből, azon belül is a közreműködők személyéből adódóan egyszeri projektnek tűnt. A trió egyébként a kanadai Saga gitárosát, Ian Crichtont, az angol Saxon dobosát, Nigel Glocklert és az elsősorban az ELP egy késői felállásából ismerhető basszusgitáros/énekest, Robert Berryt takarja.

Ha a két héttel ezelőtti Five Finger Death Punch-láz nem volt elég (interjú ITT, koncertbeszámoló ITT), a napokban érkezett az ex-gitáros, Jason Hook új bandájának bemutatkozó lemeze. A Flat Black névre keresztelt csapat Jason múltja miatt rögtön nagykiadóval és nívós fesztiválfellépésekkel indított, azt pedig ha akarná sem tudná leplezni, melyik zenekarban húzott le több mint 10 évet.

Minden régóta aktív zenekarnak van egy lemeze, amely amolyan fekete bárányként van bejegyezve a metal zene történelmébe. A Rammstein egyik ilyen dalcsokra idén lesz tizenöt éves, szóval éppen megfelelő lesz, hogy mai fejjel górcső alávegyük, hogy aztán csalódjunk benne. De pozitívan vagy negatívan fogunk csalódni? Hamarosan kiderül.

A szentségit mire nem bukkan az ember a forró nyári reggeleken. Az USA-ba kanyarodunk most kivételesen, ahol egy nem hétköznapi stoner-doom trióra lehetünk figyelmesek! Gyertek és csatlakozzatok a The Holy Nothing új anyagának a megismeréséhez.

Dél-Amerikába utazunk, hogy egy újabb argentin zenekar mutathassa meg nekünk, hogy mit is tudnak valójában. Érdekes ez az ország, mert minden évben fel-fel bukkan egy-egy zenekar, de igazi áttörő sikert még nem tapasztaltam. De vajon most a Girasol Blues-nak sikerül ?

Az egyszemélyes projektek virágzását, aranykorát éljük, hiszen pár tízezer forintból bárki tud otthon stúdiót varázsolni magának. nagyon helyes is, hogy sokan így állnak hozzá, mert rengeteg remek album születik így. mi pedig kíváncsian várjuk, hogy mikor bukkan fel valami új, amire csorgathatjuk a nyálunkat, mint most például a String Burner.

Németország első számú arénarock csapata bő két év után jelentkezett friss nagylemezzel. A 2022-es anyagukat annak idején még az év végi toplistámra is beválogattam, így komoly elvárásokkal, ugyanakkor pozitív attitűddel közelítettem a Back With a Bang albumhoz.

Szinte hihetetlen, de pár hete volt hat éve annak, hogy Vinnie Paul itt hagyott minket, hogy újra a tesójával zenélhessen és együtt igyák literszám az alkoholt. Ez a Hellyeah-s albumsimogató az ő aktív munkássága előtt tiszteleg. Remélem, hogy odaát is olyan keményen nyomja a kettő-négyet.

A július beköszöntével hivatalosan is megindult az uborkaszezon. Sehol nem jönnek ki izgalmas, várva várt anyagok. Ilyenkor van az, hogy elkezdem a felgyülemlett anyagokat átvizsgálni, hogy mi is az, amiről érdemes pötyögni egy kicsit. Így került újra képbe az olaszországi, Rhino zenekar.

Marty Friedman hét éve nem jelentkezett új dalokkal, habár a 2017-es Wall of Sound óta megjelent egy koncertlemeze és egy feldolgozásokat rejtő válogatása is. A májusban kiadott Drama című album képében a gitáros gazdag csomaggal kárpótolja a kiéhezett rajongókat.

Hogy szereted a black metalt? Ha 300 bpm-es blastbeatekkel, agresszívan acsarkodó vokálokkal és kompromisszummentes jéghideg riffhegyekkel, az Alcest nem a te zenekarod. A Neige által fémjelzett szólóprojekt szépen kinőtte magát az utóbbi években, a francia multi-instrumentalistát túlzás nélkül nevezhetjük a blackgaze egyik atyjának, azt pedig legújabb Les Chants de l'Aurore albumán is bemutatja mivel tudott kiemelkedővé válni.

A Franciaországból, egész pontosan Marseille-ből származó metalcore / groove metal csapat egy karcosabb, vissza-a-gyökerekhez jellegű albummal jelentkezett, ami már a kilencedik a katalógusukban.