Bika! Ez az első szó, ami eszembe jutott a Lumberjack Commando új anyagának, a négyszámos Mountains-nek a hallgatása közben. A srácok ráadásul igen gyönyörű köntösbe ágyazták a negyed órányi southern-stoner fémet, azaz mind a külcsín, mind a belbecs egyaránt kalapemelős dolog. De akkor nézzük csak, miért is érdemes felciccenteni a cumót!

Hofi Géza negyven évvel ezelőtti, Tiszta őrültekháza című előadásának visszatérő jelenete volt, amikor a mester „elmegyógy-és intézeti” ápoltként az általa kezelt állami fröccsöntőgépből kikerülő ágytál hasznosításának lehetőségein elmélkedett: kacsának nem kell, tükörnek nem kell, papucsnak nem kell, teflonnak sem vált be, teniszütőnek sem lett a legtutibb... Nos, a Bon Jovi – bár pontosabb volna Jon Bon Joviról és társairól beszélni valódi zenekar helyett, pláne mivel a borítón is egyedül ő feszít – 2020. évi és a folyó esztendőről elnevezett munkáját illetően az én dilemmám is hasonló.

2016 egyik nagy felfedezettje volt a texasi Oceans Of Slumber. Az akkor megjelent Winter albumukkal – az első, amelyen Cammie Gilbert énekesnő hangja hallható –, na meg az Enslaved és a Ne Obliviscaris társaságában adott koncertjükkel idehaza is belopták magukat az egyszerre súlyos megszólalású, virtuóz hangszeres megoldásokban bővelkedő és éteri énekdallamokkal hódító muzsika híveinek szívébe.

Van a telefonomban egy jegyzet, azokat a lemezmegjelenéseket írom bele, amik valamiért fontosak, vagy csak nem akarok róluk lemaradni. Októberre csak egy bejegyzés szerepel benne, az új Amaranthe album.

Lezárta a földtörténeti kalandozását a The Ocean. A csapatot annak idén pont, hogy a történetet megkezdő Precambriannel ismertem meg, aminek történeti szálát tavalyelőtt, tehát egy bő évtizedes kihagyás (és pár zseniális lemez) után folytatták Robin Stapsék. A 2018-ban megjelent Phanerozoic folytatása végül le is zárja ezt a különleges, három részben levezetett utazást, persze ez nem azt jelenti, hogy legközelebb ne valami különleges kiadvány jönne tőlük… De ne szaladjunk ennyire előre! Amúgy is ki tudja, mit hoz még a jövő.

Tudjátok, mikor alakult a Kataklysm zenekar? 1991-ben. Ez persze önmagában nem érdem, az már inkább, hogy azóta stabilan és megbízhatóan működnek. Az Unconquered már a 14. lemezük, és bár nem sokat változtattak a recepten, igyekeztek azt pár aprósággal gazdagítani.

Lehet, hogy sokan elvesztették a hitüket az utánpótlásban, hogy már nem igazán érdekli az éppen a zenei szempontból reményteli korban lévő ifjoncokat a hangszeres játék, de akkor hogy lehet, hogy mégis sorra kerülnek elő a fiatal csapatok, akiktől leesik az ember álla? A Long Story Short! tagsága is olyan feelinges napfény-pop-punkot tol, hogy öröm hallgatni! Ráadásul bármikor elő lehet kapni, garantáltan megadja a kellő lendületet egy kis "sunshine" életérzéshez! De lássuk csak részleteiben!

Kinek szól 2020-ban a Deftones? Ezen gondolkodom, miközben az Ohms-ot hallgatom és minden jel arra mutat, hogy elsősorban saját maguknak, ám ez nem feltétlenül baj.

Szobaprojektnek indult, majd jó poén lett, később underground szinten elismert, lassan pedig mainstream (?) zenekar lett az Apey & The Pea, akik áthaladtak a névváltoztatás rögös útján, hogy végül LAZARVS néven alkossanak. A felállás ugyanaz, a muzsika azonban jelentősen más, mint tíz évvel ezelőtt. Itt van a LAZARVS "bemutatkozó" anyaga a LAZARVS!

Meglep valakit, ha azt mondom, hogy lassan már vennem kell egy új könyvespolcot, mert nem fér el a sok zenei kiadvány? A Popshopnak hála a megjelenés után landolt nálam a legújabb életrajzi könyv, ami most a Guns N' Roses szólógitárosának mutatja be életét a kisgyermekkorától kezdve, a második Velvet Revolver lemezig. 

Van olyan zenekar az ember életében, amire egyből ugrik, történjen bármi is. Számomra ilyen a Mastodon (is) Amikor a srácok elengednek egy megfáradt galambot, rohanok és megveszem a legújabb lemezt vinylen. Nincs ez másképpen most sem, de a lemeznél gyorsabb volt a zene, így megpróbálok objektíven állni a dologhoz és úgy okoskodni a Medium Rarites-ről.

Az All Them Witches egy olyan zenekar, amit sikerült olyan tisztes távolságból figyelnem, hogy szép lassan le is tűnt a zenei horizontomról. Volt egy KEXP-es videójuk, ami rendszeresen szembejött velem, sőt abba szerintem még bele is néztem, máskülönben nem raktam volna el a zenekart az improvizatív-pszichedelik-blues-stoner skatulyába (helyesen egyébként, mert kb. ezekkel a hívószavakkal lehet őket illetni). Ez a skatulya meg igen könnyen megtelíthető, elég csak felütni bármelyik stoner rockkal foglalkozó csatornát és óhatatlanul is belefutunk egy csokorra való, ilyen stílusban mozgó zenekarra. Mégis az All Them Witches talán a legnagyobb név.

Vannak a zenében mindenki számára megkerülhetetlen alakok. Legyen szó metalról, rockról, hip-hopról, vagy pop zenéről. Van, amikor ezek a zenészek komoly metszéspontot jelentenek a hétköznapi emberek számára. Van, akik hatását nem lehet letagadni. Lemmy, Bruce Dickinson, Hetfield, Ozzy mind-mind meghatározó énekesei annak a zenének, amit szeretek műfaj kategorizálás és a teljesség igénye nélkül. Alapot nyújtanak, de számomra az egyik örök ikon Philip H. Anselmo marad akkor is.

„Eladták magukat.” „Már nem a régiek.” „Elnyálasodtak.” Hajlamosak vagyunk ilyen és hasonló sommás véleményt megfogalmazni, ha egy lemez nem a szánk íze szerint készült. Gondoljunk csak a Metallica fekete albumára, amit az ősrajongók nehezen emésztettek meg, aztán ma már mit nem adnánk érte, ha megint olyan dalokat írnának, mint az Enter Sandman vagy a Sad But True, ugye? Röviddel utána a Testament is megosztó lemezzel jelentkezett, ami bár kilóg az életműből, nálam örök top 10-es kedvenc.

A Metanoia (legyünk parasztok) úgy megrakott, mint fatelepes teherkocsit a rönkhalmaz... Most, hogy már lassan éledezek a pofonokból, amiket ez a lemez még többszöri hallgatás után is ugyanúgy megadott, próbálom összefoglalni ezt a szűk negyven percnyi masszív élvezetet... Már ha lehetséges...

A rockzene világában a Deep Purple egyet jelent az „élő legenda” kifejezéssel. Az „élő” szó az ő esetükben külön is hangsúlyos, hiszen az ötös nem pusztán a dicső múltjából tartja fenn magát, hanem rendszeresen ad ki lemezeket, és koncertezik az aktuális anyagával. Ahogy nyilvánvalóan most is tenné, immár huszonegyedik albumát népszerűsítve, ha a jól ismert okok nem gátolnák benne. (Az eredetileg júniusra időzített megjelenés szintén a járványügyi helyzet miatt tolódott két hónapot.)

A Hunter Gatherer az első olyan Avatar-lemez, amit ténylegesen vártam már. Mivel elég későn, az előző albummal, az Avatar Countryval szálltam be a buliba, így volt mit pótolni és mivel mind a (minden értelemben) királyságos, mind az előző korongok tetszettek, nem is beszélve az A38-as koncertről, így már az első előzetes számnál beindul a nyálcsorgatás… És most, hogy levadászták, begyűjtögették minden figyelmemet, örömmel pattintottam be a korongot a lejátszóba!

Hetfield kijött az elvonóról, és reméljük, hogy elmúlik a mostani helyzet is, és újra láthatjuk a világ egyik, ha nem a legnagyobb metal zenekarát. De addig is mi van? Garázs live stream és egy újabb Symphonic koncert. Örülünk neki? Alap, hiszen a négyes ritkán nyúl mellé. De milyen is a Metallica And The San Francisco Symphonic S&M2-je?

A Houdini név hallatán a többségnek nyilván hazánk fia, a kultikus szabaduló művész Harry Houdini ugrik be elsőre. Ezzel szemben előttem két kis szőke, mosolygós gyerek alakja sejlik fel, akik egy kétfejű kutyával játszadoznak. Ez a kétfejű kutya akár Buzz Osborne gitáros-énekes  és Dale Crover dobos is lehetne, akik a Melvins 84-es megalakulása óta húzzák-tolják a zenekart, fittyet hányva bárminemű zeneipari elvárásra vagy piaci trendre.

1997-et írtunk. A Hammerfall megnyert egy tehetségkutatót, lemezszerződést kapott, és megjelent a Glory To The Brave. A svédek bemutatkozása sikeres lett (megérdemelten), de ennél több is történt: a dallamos metal egyik napról a másikra nemhogy ciki nem volt többé, de újra divatba jött, legalábbis Európában.