Sokszor mondjuk, hogy nem tudjuk mit esznek ezek a svédek, de annyi remek zenekart termelnek ki, mint égen a csillag. Ebbe a sorba áll most be, vagy állt be igazából már pár évvel ezelőtt az Orbit Culture, akik szó szerint lefújják a fejről a hajat.

Ismét a szokásos történet: adott egy, az 1970-es évek óta létező, iskolateremtő zenekar, amely a jelenlegi felállását tekintve nyomokban eredeti tagokat is tartalmaz, és amelynek aktuális kiadványa kapcsán bizony egyes ősrajongók is megkérdőjelezik a régi, jól bejáratott név használatának jogosságát.

Nagy dolgokat hangoztatott Frankie Palmeri a lemez kiadása előtt: már nem érzi azt, hogy ki tudna állni az előző albumok anyagáért, ha kellene. Gondolom itt a deathcore-ízű korábbi témákra utalt az énekes. Ez általában egy dolgot szokott jelenteni: a következő lemezén, akármilyen necces is tud lenni egy ilyen döntés, újra fogja definiálni magát a csapat. Nos, hogy ez megtörtént-e, nem feltétlen vagyok benne biztos, de az igaz, hogy a Hindsight máshogy dühbomba, mint az elődjei. És nem vagyok biztos benne, hogy a jó értelemben...

Kezdjük a legnyilvánvalóbb dolognál: nem feltétlen szerencsés a lemez címválasztása, de ha belegondolunk, hogy a Virus promóciója már jóval a járványhelyzet előtt elkezdődött, sejthetjük, hogy nem az aktuális helyzet anyagi levadászáról van szó. Szerintem méltatlan is lenne egy ilyen kaliberű zenekartól ezt meglépni. Most, hogy ezen túlestünk, beszéljünk a zenéről , mert könnyen meglehet, hogy az idei év egyik, ha nem "a" proglemezét pakolta le a brit csapat!

A veterán brit thrasherek hosszú szünet jelentkeztek új albummal, hiszen a legutóbbi szimplán VI című lemezük óta már hét év is eltelt! Nagy Britanniáról elsősorban nem a thrash zenekarok jutnak eszünkbe, hanem mondjuk a Black Sabbath és a NWOBHM mégis ugyanolyan részei a brit metal történelemnek és az Egyesült Királyság legeredményesebb thrash együtteseként sikerült kult státust elérniük a rajongók körében.

Ha van zenekar, amit nem kell bemutatni egy rockmagazin olvasóinak, az a Mötley Crüe. Még az is hallott róluk, aki nem a glam rock irányából közelít a gitárzenéhez, a „világ leghírhedtebb zenekara” a popkultúra része, a tagjai originál rocksztárok. Írtak már róluk könyvet, és még egy filmet is forgattak saját magukról, amit hosszas huzavona után a nem túl válogatós Netflix volt kedves finanszírozni. A Mötley Crüe pályafutása tehát jól dokumentált, nem is fogjuk a lerágott sztorikat reciklálni. Van azonban egy korszak, illetve lemez, amit mintha kitöröltek volna a kánonból.

Akármennyire is ugrott páros lábbal bele a koronavírus a zeneiparba (is), ha egy zenekart kellett volna megjelölnöm, hogy melyik alakulat az, aki ennek ellenére is kijön egy albummal, az jó eséllyel a Boris lett volna. Nagy kockázat mondjuk nem lett volna ebben a jóslatban, mert a japán trió úgy fossa a lemezeket, mint szalmonellás kisgyerek a három napos tökfőzeléket. Gyakorlatilag az volt a meglepetés leginkább a No kapcsán, hogy csak egy sima 40 perces albumról van szó, és nem ilyen dupla-tripla lemezzel jelentkeztek.

Egyenesen Amerikából érkezett hozzánk a marylandi Sharptooth zenekar új albuma – pontosabban annak linkje. A szemfülesebbek már májusban találkozhattak velük az Adj egy ötöst! rovatban, ott mutatkozott be a beharangozó videójuk. Azt leszámítva azonban eddig nem esett szó róluk a Rockstation hasábjain, a legtöbb olvasó talán most hallja a nevüket először. Kezdjük hát egy rövid bemutatkozással!

Két-háromévente, mondhatni menetrendszerűen jelentkezik új kiadvánnyal a House Of Lords a 2000-es évek közepe óta. Az amerikai hard rock és annak egyik nagy múltú csapata hívei számára ez éppenséggel jó hír és megbízható igazodási pont is lehet, ahogy a 2006-os évjáratú World Upside Down albumtól kezdve kétségtelenül az volt. Könnyű azonban belátni, hogy ilyen tempó mellett a James Christian énekestől és társaitól elvárható magas színvonal hosszabb távon nemigen tartható. Jött is egy komolyabb hullámvölgy, amely után az utóbbi két anyag ismeretében tulajdonképpen megnyugodva konstatáltam, hogy a banda beállt egy kiegyensúlyozott szintre. Úgy közelítettem hát az idei, immár tizenkettedik lemezükhöz, hogy ha ismét képesek lesznek ezt hozni, akkor legfeljebb a rájuk sajnos szintén jellemző olcsó és művi megszólalásba kötök bele.

A nyár közepére is összegyűlt pár említésre méltó, de annál inkább kevésbé a tengerfelszínen úszó korong. Ezek a lemezek inkább a mélyből törtek fel a napvilágra, hogy egy kis hideg mocsokságot vigyenek az amúgy is közelgő rothasztó kánikula enyhítésére. Mint már megszokhattátok, többnyire (régisulis) death metalokat válogattam össze, de lesz egy kakukktojás is a cikkben. Sör szisszenjen és jó szemezgetést!

Amikor az ember fia meghallja, hogy új Lamb Of God lemez érkezik, akaratlanul is dobban egy nagyobbat a szíve és izgatottan kezd el fészkelődni. Amikor kijön egy új dal, amilyen gyorsan csak lehet, rákattint, hogy hallja a legújabb groove-okat, a leggonoszabb gyomorból jövő ordítást. Nem volt ez másképp most sem. Ráadásul Chris Adler hiánya miatt még nagyobb reflektorfény irányul a Randy Blythe által vezetett csapatra, akik most hozták ki nyolcadik stúdióalbumukat, ami egyszerűen a Lamb Of God nevet viseli.

Az egyik legfurább dupla lemez megjelenést sikerült összehoznia az Old Man Gloomnak. Nem olyan rég jöttek ki a Seminar IX-el, most meg a folytatásával (előzményével?) a Seminar VIII-cal. Amúgy is egy igen random zenekarról van szó, akit érdekel, az előző lemeznél összeszedtem pár különlegességet róluk. Az Seminar IX egyébként meglepően összeszedett, és a zenekarhoz képest befogadható anyag lett.

Soulfly. Mindenkinek megvan a véleménye erről a zenekarról. Sokan visszasírják Maxet a Sepulturába. Sokan nem értették, hogy mi is folyik a háttérben. Aztán megszületett a Soulfly album 1998-ban, rá két évvel pedig elsöpörte a világot a nu-metal totálisan, aminek egyik fő zászlóvívője Mr. Cavalera volt. Húsz éves a Soulfy második albuma, a Primitive, amivel megmutatták, hogy nem szabad őket akkor sem alábecsülni, ha törzsi alapokkal kevert groove metalt tolnak, hip-hopos elemekkel beoltva.

A coloradoi székhelyű Havok visszatért a 2017-es Conformicide után amely magasra tette a lécet, David Sanchezék új albuma a minden fantázia nélkül elnevezett "V". Az első négy albumával a Havok bebizonyította, hogy könyörtelen erővel rendelkezik a thrash metal területén és elviszi a pálmát a new wave thrash színtéren. A ’80-as években keresendők a hatásaik, azonban akik járatosak ebben a korszakban azok egész pontosan képesek megtippelni azt is, hogy azon belül melyik volt az a pár név, ami kiemelt jelentőséggel bírt a zenészek ízlésének formálásában.

Az ezredforduló küszöbén állunk, 1999-et írunk. Érezzük, hogy valami komoly változás jön. Miközben a világ retteg a millenniumi évtől, addig Britney Spears mérhetetlen teret hódít magának. Ricky Martin minden nő szívét meghódítja a Livin' la Vida Loca dallal. Lemegy a Woodstock Fesztivál, és Amerikában a nu-metal arra készül, hogy leigázza a világot. A számítógépek összeomlása elmaradt, megmaradt a gazdaság, de a nu-metal tagadhatatlanul megpörgette a Földet.

A robotok csúnyák, gonoszak, önálló életre kelnek és leigázzák az emberiséget. Ezt már marha régóta tudjuk. De vannak hasznos robotok is, akik még nem ébredtek öntudatra, akik még bírják, ha kapnak egy csicskalángost, de azért mégis vissza szólnak, ha úgy van. Itt van most a hazai Mad Robots, akik szórják a nyakleveseket az új Pareidolia címre keresztelt albumukkal.

Az európai metal színtér másodvonalában is vannak csapatok, akik rendszeresen szállítják le egyik lemezüket a másik után. Hozzák a megbízható minőséget, az elvárható egyenletesen magas színvonalat, megörvendeztetve lojális, kitartó követőiket. Ide sorolható a görögországi székhelyű, de nemzetközi tagságú Firewind is.

Vannak a kőbe vésett klasszikusok, melyeknek bérelt helyük van mindenféle all time toplistán (Nevermind, Sgt. Pepper, London Calling és társai), meg vannak a titkos favoritok, melyek minőségben hozzák a szintet, de ilyen-olyan okból kifolyólag valahogy nem kerültek soha igazán reflektorfénybe.

Új Paradise Lost album. Látatlanban ötös. Nagyjából el lehetett volna a recenziót intézni a lemez megjelenése előtt egy nappal. Az Obsidian három évvel a Medusa után érkezett. Azután a Medusa után, ami a banda legsötétebb három lemezének záró akkordja, hiszen a Tragic Idol, a The Plague Within és a Medusa is olyan mélységekbe taposta le hallgató lelkét, amilyenre nem volt korábbban példa a Paradise Lost karrierjében. Hogy merre van tovább, számomra csak ez volt az egyetlen kérdés az új lemez, az Obsidian esetében.

A Caligula's Horse a progresszív metal egyik üde színfoltjává nőtte ki magát az utóbbi években. Még tíz éve sem aktív az ausztrál ötös, mégis már az ötödik nagylemezével örvendezteti meg a zenerajongókat, ami a maga nemében egy újabb remek alkotás lett. Viszont gyorsan tegyük azt is hozzá, hogy mintha saját magukhoz mérve kicsit megtorpant volna az a bizonyos csillagok felé törő lendület, kevésbé hatna az újdonság erejével a Rise Radiant - igaz, nehéz munka is lett volna megugrani az utolsó két korong színvonalát...