A Cadaveres évek óta a legkitartóbb hazai metalzenekarok közé tartozik. Folyamatosan úton vannak és szinte kétévenkénti menetrendszerűséggel jönnek az új albumok. Legutóbb tavaly év végén jelentkeztek új albummal a DeMoralizer kimondottan jó visszajelzéseket kapott, mind a szakma mind pedig a közönség részéről. Ez pedig kiváló alkalmat adott arra, hogy a csapat főnökével Körmöczi Péterrel és a basszusgitáros Delcsik Balázzsal egy hosszabb beszélgetést folytassunk.

A Twitching Tongues-nak már a bemutatkozó lemeze is nagyszerűen sikerült, az akkori kiadói viszontagságok után viszont a tavalyi In Love There Is No Law-val még jó pár lapáttal rádobtak a kaliforniai srácok és az eddigi áldozatos munka gyümölcse mostanra kezdett beérni: odaát az Államokban olyan nevekkel játszanak együtt, mint a Madball, a menetrend szerinti európai turnék mellett mára megjárták Japánt és rövidesen Ausztráliába is elkalandoznak... Taylor Young a pár héttel ezelőtti budapesti koncert előtti órákban tartott rövid helyzetértékelést...

A Subscribe az elmúlt évek alatt szép lassan az új generáció egyik vezető rockzenei előadójává küzdötte fel magát, amit jól mutat, hogy új, This Moment Will Soon Be Gone című lemezük még a Mahasz eladási listáját is vezette. Az évek óta csúcsra járatott zenekar énekesével Csongor Bálinttal beszélgettünk rajongói támogatásról, bakelit lemezekről, a tervezett új videókról, de még a horgászatról is szó esett. Hajtás után a RoskStation első videóinterjúja.

A Green Machine zenekarral nagyot fordult a világ az elmúlt pár hónapban. A Kyuss tribute zenekar gitárosa Miki a Kyuss énekes John Garciaval zenél, zenekara pedig kilépne a tribute zenekarok árnyékából és saját lemezt készít jelenleg. A zenekarral kapcsolatos történésekről az énekes Peruval beszélgettünk. 

Az utóbbi időben sok minden történt veletek, de kezdjük az elején. Egy kicsit meséljetek a zenekarról. Mikor indultatok és miért pont Kyuss?
Peru: 2012 nyár vége vagy ősz eleje volt az alakulásunk. És egy májusi Barba Negras Kyuss koncert adta az ötletet, hogy megcsináljuk a bandát. Sokat nem vacakoltunk.

Kis csönd volt mostanában az Óriás körül. Eddig. Pénteken (április 4-én) azonban a GMK-ban játszik a zenekar egy kissé másabb felállásban, mint amit az utóbbi időben megszokhattunk tőlük. Ez valamint a készülő új nagylemez remek alkalmat szolgáltatott egy rövid beszélgetésre Egyedi Péter gitáros énekessel. (fotó: Dobos Csaba)

A Weisz, a Halász meg az Aci. Ha így nem ismeritek őket, akkor talán úgy, hogy Don Gatto?! Úgy tuti. Acélos Balázs, a zenekar stand-up comedy-s arca és gitárosa válaszolt kérdéseinkre.

A Dürer Kertben január 29.-én 3 meredeken felfelé ívelő karrierű, formabontó melodikus hardcore-zenekart, a brit Goodtime Boyst és Landscapest, valamint földijeiket, a Defeatert kísérte a post-rock műfaj egyik legnagyobbja, a CASPIAN. Miután Defeateréket kifaggattuk, a "bostoni óriást", Philippet ültettük a kérdezettek szent helyeként szolgáló megrogyott fotelbe, de az egész alakulat egyre kedélyesebben közbe-közbeszólt... Ahogy haladtunk, a kérdésekből sztorik, az igen-nemekből mély munkaelvek és meggyőződések lettek, míg csaknem egymást locsoltuk a naivan reájuk hagyott sörrel... Aztán elmentek csodát tenni a színpadon. A világ egyik leglágyabb zenekara nyilatkozik.

Billy Milano fölöttébb ritka vendég Európában, idehaza pedig idén februárban köszönthettük először. Méltóbb fogadtatásban viszont nem is lehetett volna része, amint az már az M.O.D. koncertről szóló beszámolóból is kiderülhetett. A buli utáni beszélgetésünk – amelynek Mike DeLeon gitáros és Scott Sargeant bőgős is részese volt – meg talán segíthet árnyalni, sőt inkább alapjaiban átformálni azt a képet, amelyet a média festett le az öreg Billyről. Az alábbiakban ugyanis nem éppen azt a mindenkinek beszóló, nagypofájú, üresfejű bunkót ismerhetjük meg, amilyennek a legtöbb forrás beállítja őt...

Remélem, élvezted a ma esti koncertet, amely a legelső magyarországi fellépésed is volt.
Billy: Kurva nagy volt. Azt látnod kell, hogy régebbi bandaként mi pusztán annak is örülünk, ha a rajongók eljönnek, ha nem is indulnak be. Ha meg beindulnak, az egy extra bónusz.

Szerény véleményem szerint a 2013-as év egyik legjobb (és a hardcore-műfajok közt A legjobb) debütáló albumát prezentálta Life Gone Wrong címen a pofátlanul fiatal somerseti legényrakás, a Landscapes. (Oké, 2012-sként van listázva, de reálisan csak tavalyra ért a terjesztők javához.) Az alig huszonéves srácok már többször keresztül-kasul bejárták Európát, a nemzetközi szakma már most a hardcore műfaj egyik potenciális nagy újítóit látja bennük, és már számos kultikus névvel osztoztak a színpadon - január 29.-én a Dürer Kertben egy örökké emlékezetes buli keretében földijeikkel, a Goodtime Boysal, és a 2 titánnal: a hardcore-novellista Defeaterrel és a poszt-rock király Caspiannel. Hangadójukat, Shaun Miltont csatakosan, egyenesen a színpadról lejövet rántottuk be egy szobába, ahol aztán megdöbbentő őszinteséggel (és jobbára igenis mosolyogva) mesélt örömről, bánatról, szerelemről, elhivatottságról: egy szóval, az életéről, és persze a Landscapesről.

Január 29.-e nagy nap volt a hazai keményzenei élet történetében: 4 kiváló, úttörő zenekar vette be a Dürer kistermét. A Goodtime Boyst követte a bús-dühös Landscapes, majd az est headlinerei: a post-rock nagyágyú Caspian és a világszerte ünnepelt, elsöprő erejű Defeater. Életem egyik legnagyobb koncertélményében volt részem: azt a szenvedélyt, intenzitást, és a hozzá társuló, minden magamutogatástól és műviségtől mentes, profi, családi hangulatot teremtő, egyben tragikus zenét, amit hoznak, nem lehet elfelejteni... Derek Archambault frontemberrel a bulijuk előtt beszélgettem - bár előrehaladott kóros csontritkulása súlyosan megviselte szervezetét az utóbbi napokban, és majdnem kétszer annyinak fest, mint amennyi idős, így is elkopogott az öltözőbe fekete botjával, aztán fel a színpadra, amit azonnal leigáztak. Szóljon most ő a zenébe oltott regényességről, a regényességbe oltott valóságról!

Öröm látni, és még nagyobb öröm hallani, hogy a közvélekedésben élő maradiságunk ellenére, eszméletlen retró-hangzású rockzenekarok leledzenek Magyarországban - az Ivan and the Parazol előtt már évekkel pusztította a pincéket (óh beh miért csak azokat?!) az Ozone Mama, Audio Love Nation, The Killingscreens... talán legtöbbször mégis a már 3. nagylemezéről megint egy (sőt, a Sister Sludge mellett eddigi legjobb) nótájukhoz klipet kihozó The Trousersről lehet hallani. Aki meghallgatja a Fear of the Cityt, pedig arra is rájön, miért, amint verdesni kezdi az ütemre kedvese hátsóját. Kőváry Zoli frontember úr mesélt is a klip születéséről.

A tavalyi évben rengeteg jó buliban volt részem, igazából nehéz is lenne egy top listát összeállítani, de az tuti, hogy az In Vain Dürer kertes bulija ott lenne a TOP10-ben. Emellett az sem felejthető, hogy a tavalyi év egyik legjobb albumát produkálta a norvég metal brigád. Amikor megtudtam, hogy idén újra ellátogatnak kis hazánkba a Niflheim fesztivál keretein belül, egyből lecsaptam a szerkesztőségben a koncertre. Aminek meg még jobban örültem, hogy alkalmam nyílt Johnar Haaland-dal a zenekar alapító gitárosával elbeszélgetni egy kicsit jobban. Egy-két érdekességre megint csak fény derült. Például, hogy miért is kerültek börtönbe, vagy mégsem? A hajtás után kiderül....

Az Ann My Guard zenekar már többször volt oldalunk vendége, legutóbb akkor írtunk róluk, amikor Doll Metal című EP-jük a norvég Smash Fabric Records kiadásában is megjelent. A zenekar hamarosan új lemezzel jelentkezik, amelyhez jár egy teljesen friss videóklip is, mely a RockStation oldalán debütál most. A zenekarral a közelmúltban történtekről a csapat énekesnőjével Baumann-Tóth Eszter Annával beszélgettünk.

Mondanál pár szót az új videóklipről?
Eszti: Még tavaly sikerült megnyernünk a zenekar 6 éves történetében először egy tehetségkutatót, melynek fődíja egy klipkészítés volt. A Music Channelen futott 1 like Rock stábjával forgattuk le az anyagot valahol a budai hegyekben, egy forró júliusi éjszakán. Mivel maga a szám is a hamarosan megjelenő 13 számos nagylemezünk egyetlen bulis dala, ezért nem akartuk túlbonyolítani a forgatókönyvet: meghívtunk egy csomó barátot, bemaszkíroztuk őket cuki erdei lényekké, kaptak sok sört meg sok egyéb finomságot.

...és itt a második rész is! Az eddigiekben Laura, a zenész volt az előtérben, ezúttal viszont már inkább Laurán, a magánemberen van a hangsúly.

Mit szól a családod ahhoz, hogy egy ismert zenekarban játszol? Elfogadják?
Laura: Ma már igen, bár nem volt ez mindig így. De hát ez is része az életemnek és klassz dolog. Tetszik nekik.

Nehéz vagy boldog gyerekkorod volt?
Laura: Azt mondanám, nagyon is boldog és normális gyerekkorom volt. Az ikertestvérem fiú, ami talán nem olyan szokványos dolog. A szüleim elváltak, amikor fiatal voltam, de ettől eltekintve minden teljesen normálisan alakult.

Hogyan érkezett az életedbe a zene és a zenélés?
Laura: Mindig is vonzódtam a zenéhez, már egészen kicsi gyerekként is. Nem tudom biztosan, hogyan alakult ez ki, mert a szüleim nem voltak olyan nagy zenerajongók. Talán tizenhárom éves lehettem, amikor elhatároztam, hogy lesz egy gitárom. Meg akartam tanulni gitározni, csak éppen nem tudtam meggyőzni senkit, hogy vegyen nekem egyet – egészen úgy tizenöt éves koromig. Szóval tizenöt évesen kaptam egy gitárt, a mamám vette nekem. Aztán az ő jóvoltából vettem néhány leckét is, így tanultam játszani.

A Savannah városából (Georgia állam) származó Kylesa legutóbbi anyag, mi tagadás, némileg megosztotta stábunkat és a nemrég látott bécsi bulijuk sem volt igazán elsöprő erejű. Azt viszont továbbra sem lehet elvitatni tőlük, hogy roppant egyéni, amit játszanak és Laura Pleasants hipnotikus hatású, azonnal felismerhető énekhangja, valamint személyes kisugárzása is a csapat jellegzetessége. Az alábbiakban olvasható interjú – amelyben a Kylesa aktualitásaira éppúgy kitérünk, mint Laura személyesebb bemutatására, épp ezért is közöljük le két részletben  – a januári bécsi fellépés előtt készült.

Előző lemezetek, a Spiral Shadow gyökeres változás volt a korábbi albumaitokhoz képest és az Ultraviolet is további finomodást, dallamosodást hozott. Milyen visszajelzéseket kaptatok az anyagra? Vannak olyan rajongóitok, akik visszakanyarodást vártak a súlyosabb vonalhoz és csalódniuk kellett?
Laura: Ez nagyon általános kérdés, nehéz megválaszolni. Azt mondom, attól függ, melyik rajongót kérdezed. Vannak rajongók, akiknek ez az abszolút kedvenc Kylesa lemezük – és vannak, akiknek nem. Szóval esete válogatja. Viszont a rajongói reakciók szerintem kedvezőbbek voltak, mint a média reakciói. Nem lehet mindenkinek a kedvére tenni, de hát nem is azért írunk zenét, hogy mindenkinek a kedvére tegyünk.

A doomos hangzás felől induló, ma meg már leginkább a melankóliát hol súlyosabban, hol pedig finomabban zenébe öntő svéd Lake Of Tears nemrégiben koncertfelvétellel jelentkezett – immár több mint húsz éves fennállása során első ízben. Legutóbbi stúdiólemezük, az Illwill óta látszólag nem sok minden történt a zenekar háza táján, ám valójában van mit felidézni a 2011 óta eltelt időszakból is. Ebben maga a Lake Of Tears „agya”, Daniel Brennare volt segítségünkre.

Január 31-én jelent meg CD-n, illetve DVD-n legelső élő anyagotok, a „By The Black Sea”. Miért épp most döntöttetek úgy, hogy koncertfelvétellel jelentkeztek? Mi mondatta veletek azt, hogy most jött el az ideje?
Daniel: A „By The Black Sea” mögött nincs semmiféle óriási horderejű terv. Alkalmunk adódott felvenni a bulit és úgy döntöttünk, élünk vele. Ugyanez a helyzet az időzítéssel. Igaz ami igaz, eltelt némi idő a legutóbbi albumunk óta, úgyhogy talán pont megfelelő a pillanat.

Javában készül, sőt lassan készen is  van a Grand Mexican Warlock új albuma, melyről a csapat tavaly két dal demóváltozatát is megosztotta. A zenekar a közelmúltban egy kényszerű dobosváltáson is átesett, úgyhogy zajlik az élet körülöttük rendesen. Többek között ezek szolgáltattak alapos indokot egy interjúhoz.

A skandináv folk metal (vagy battle metal, kinek hogy tetszik jobban) egyik legmarkánsabb képviselője, a Turisas január vége óta turbó üzemmódban, minimális pihenőkkel turnézik Európában, március 2-án pedig Budapest is sorra kerül majd. Felvezető gyanánt Olli Vänskä hegedűs most még csak szóban „húzza el a nótánkat”... (fotó: Rob Orthen)

A Watch My Dying december 23-án sokak nagy örömére új anyaggal jelentkezett négy év után. A 4.1 elnevezésű 6 dalos EP az eddigi kritikák alapján mindenhol siker, a zenekar pedig közben nagyban járja az országot a Stagediving Fesztivál keretében. Az új anyagról Veres Gábor énekessel és Eszenyi Imre basszusgitárossal beszélgettünk.

A hazai koncertélet legismertebbje nem egy zenekar vagy előadó, hanem egy a 30-as éveiben járó fiatalember, aki nélkül szinte nem múlhat el rock-koncert Budapesten vagy egy hazai fesztiválon. Chino szinte mindenhol ott van, ahol lehetséges, és az évek alatt a koncertek kötelező "kellékévé" vált. Ezt díjazta a Kettőnégy 2012-ben amikor is életműdíjat kapott a közönségszavazatok alapján. Az ikonnal, a mindenholottlévővel beszélgettünk.

A legtöbben csak Chinoként ismernek, egy rövid bemutatkozást azért kérhetnék tőled? Mikor fertőzött meg a metal zene?
Lakatos Attila a polgári nevem, születési helyem Senkiháza, haha! Komolyra fordítva: bár a fővárosban láttam meg a napvilágot, világéletemben Budaörsön éltem. Ez azóta sem változott; szeretek ott élni, bár tény, hogy nem mindig egyszerű a hazajutás a bulikról, továbbá a munkahelyem is kicsit messze esik. Apropó, ha már meló: a hétköznapokat egy naptárkötészeti üzem dolgozójaként töltöm, amit szerencsére össze tudok egyeztetni az egyéb programjaimmal, nincs belőle komplikáció. Emellett meglehetősen aktív életet élek a Facebookon, van is egy Face-es rádióadóm, ahol kedvelt zenéimmel és sok minden mással terjesztem az igét. Ez a ChinoFM 66.6, ajánlom mindenki figyelmébe, keressetek rá és nyomjatok egy lájkot! Szabadidőmben magam festem, rajzolom  a pólóimat; minden, amit rajtam látsz, saját tervezés és készítés. Sokaknak sajnos a munkájuk, illetve családjuk mellett nem jut idejük, pénzük meg energiájuk szórakozni. Na én nem ezt a tábort erősítem!