A Turbo jó ideje bejáratott név a hazai zenei palettán. A csapat jelenleg harmadik lemezén dolgozik, melyről még tavaly tettek közzé egy dal és hozzá egy remek videót is. Ezekről, illetve természetesen sok másról is szó esett a Tanka Balázzsal folytatott beszélgetésben.  

A legutóbbi lemezetek 2011-ben jelent meg Lost Measure címmel. Mi történt veletek azóta?
Balázs: Nos elég sok minden. Igazából mindenki megváltotta a világot. Van aki gyereket, van aki fesztivált csinált. Részt vettünk vagy 100 más projektben, és nem utolsó sorban írtunk vagy 2 lemezre való számot.  Ezekből lett szemezgetve az új 3. Turbo lemezre.

A címadó sorokat a 2013-as, elsöprő sikerű Is Survived By... album egyik legjobb dalába írta (front)emberünk. Szövegein át máris tömegek éreznek barátságot felé... de olyan, hogy valaki, aki az elmúlt 24 órát ájulásszerű alvással és überlelkes amatőrökkel való bratyizással töltötte, és 2 hónapja nem volt otthon, úgy fogad, mint régi jó komáját, - na, olyan még soha nem történt velem. Csillogó szemekkel, végig türelemmel, mosolyogva, figyelve, egy szimpla fekete melegítőben és kopottas dorkóban, akár mellettem is elmehetne az utcán. A hangja enyhén felfelé intonál, néha egy pillanatra elvékonyodik, évek üvöltése hagyta rajt a nyomát, de fülig szájjal beszél. Nem akad fenn a bukdácsokon, az időponton, a Dad Punchers csupa hepi koncertje javát is ránk áldozza. Fiúk és lányok: a diktafon túlfelén a poszt-hardcore profétája, napjaink egyik legnagyobb hatású dalszövegírója, mellékállásban a kedves, bakelitmániás szomszéd srác. Bolm úrfi mesél.

A doom műfajon belül is az igazán kultikus zenekarok közé tartozó japán Church Of Misery budapesti fellépése a Monster Magnettel közös turné keretében egészen különleges eseménynek ígérkezik. Ebből az apropóból, na meg a legutóbbi lemezük, a tavalyi Thy Kingdom Scum kapcsán a mára megmaradt egyetlen alapító tagot, a példás elkötelezettsége mellett lényegre törő válaszairól is ismert Tatsu Mikami basszusgitáros-dalszerzőt bírtuk szóra.

Japánból időnként teljesen eszehagyott produkciók érkeznek. A Ti zenétek viszont tisztán doom / stoner. Mennyire népszerű ez a stílus nálatok és milyen a helyi színtér?
Mikami: Nos, a súlyos zenéknek nincs színterük. Minden térségben létezik néhány banda, de ebből nem alakul ki közösség.

A Wackor kishazánk egyik legeredetibb rockzenekara. A banda most már közel két évtizede van jelen a hazai színtéren és Karácsony előtt megjelent a harmadik nagylemezük is Dramatically Different címmel. Erről és sok minden másról is beszélgettünk Mikivel, Csabival és Kükivel, azaz a (nem)komplett zenekarral.

Még 2010-ben csináltam egy interjút veletek és már akkor is készen volt pár dal a nemrég megjelent új lemezhez. Mi tartott még három évig?
Miki: A Dramatically igazából egy 2011-es lemez, ami megakadt 2 évre. Volt néhány régóta húzódó egészségügyi problémám, ami eléggé eldurvult 2012-re és jelentősen lerontotta a napi életminőségemet, többek között fájdalmas lett az éneklés. A koncertekre is elég drasztikus hatással volt, egyre gyengébben teljesítettem, csak a kínlódást láttam az éneklésben. Ideje volt leállni mindennel, átgondolni és megpróbálni javítani rajta. Rettenetesen lassan ment, de végül sikerült felkínlódni az éneksávokat és most ott tart a dolog, hogy megint koncertkész vagyok erős fájdalomcsillapítók nélkül is. De semmi gond ezzel igazából, ez csak egy rázósabb szakasz volt egy hosszú úton, mindenkinek van ilyen.

Az Apey & The Pea tavaly júniusban jelentette meg debütáló lemezét Devil’s Nectar címmel. Az album hihetetlenül jó kritikákat kapott, mind itthon, mind külföldön. A hol doom-os, hol groove-os, hol grunge-ba hajló zenét játszó csapat énekes-gitárosa Áron Andris állt rendelkezésünkre egy beszélgetés erejéig, ahol szó esett múltról, jelenről és egy fényesnek tűnő jövőről is.

Kezdjük egy rövid visszatekintéssel. Milyen út vezetett a megalakulástól az első lemezig? Korábban ha jól tudom volt egy EP-tek.
A: Nagyjából szerintem ugyan azaz út amit minden mai bandának meg kell tennie ahhoz hogy előrébb lépkedjen apránként, nem mintha bármi gigantikust elértünk volna... röviden rengeteg szar buli, kellemetlen élmény, sok sok pénz és idő, aztán egy két kis remény foszlány, majd újra szar bulik és szar élmények, rengeteg hiba, egy jó buli majd egy újabb leégés, amatőr hibák, pozitív élmények, ezek mind együtt járnak, szóval igen nagyjából így telt az első 3-4 évünk. Nem volt egyszerű de mostanára hála az istennek eleget hibáztunk ahhoz hogy végre tudjunk racionális fejjel fontos dolgokról időben dönteni (nevet).

A jólértesültek és a nyitott füllel járók már tavaly tudhatták, hogy az ex-Newborn, ex-Bridge To Solace frontember Jakab Zoltán és a Nadir nyughatatlan gitárosa Czetvitz Norbert új projekten dolgozik. A Ghostchant névre keresztelt csapat némileg mégis váratlanul tavaly év végén először egy új dalt, január 12-én pedig egy teljes EP-t tett közzé Slaves címmel. Ez adta az apropóját beszélgetésünknek, mely a végén egy egészen meglepő irányt vett. 

Tavaly ilyenkor még, az azóta jobblétre szenderült Gorezone műsorának vendége voltál Zoli, és ott már szóba került ez a projekt, de akkor még nem árultál el semmit róla. Mikor fogalmazódott meg a Ghostchant alapötlete?
Zoli: Nagyjából 2012 nyarán jött az ötlet először, ha jól emlékszem. Norbival nagyon jó barátok vagyunk, elég sok időt töltünk együtt, legyen az koncerten, a kutyáinkkal, vagy Újpest-meccseken és úgy gondoltuk, hogy jó lenne már egyszer együtt is zenélnünk. Úgyhogy megszületett a zenekar, Norbi felrántott pár ötletet gyorsan házilag, aztán elkezdtünk azon gondolkozni, hogy milyen módon tudjuk ezt tényleges, végleges formába önteni. Hosszú folyamat volt, bár a négy dalból három is közel másfél éves!

A koncertre látogató rajongó kedvenc bandája koncertjén sok mindenre figyel. Figyel nyilván a bandára, hiszen elsősorban ezért ment el a koncertre, de megfigyeli akár a fénytechnikát, a hangtechnikát. Viszont egy koncert sem jönne létre, ha a színfalak mögött nem lenne megfelelő a catering. Ja, hogy nem mindenkinek cseng ismerősen a szó? Alább egy kis felvilágosítás jön, hiszen egy avatott szakértővel Szalai Alexandrával beszélgettünk erről a szakmáról.

Bár egyre többen tudják, hogy mit is jelent ez a szó, hogy catering, de a gyengébbek kedvéért tartsunk egy kis értelmező magyarázatot.
Szandra: A catering: étel és ital szolgáltatása egy adott helyen, időszakonként, valamint annak kiszolgálása.

A Képzelt Város megcsinálja a hazai underground bandák álmát. 4 éven belül a 3. nagylemezük jelenik meg, nemzetközi hírük keltik s éltetik a legzugabb blogoktól a legkifinomultabb zenei ínyencekig, mint egyedülálló post-rock egzotikum, egy rétegműfajnak tartott zenét széles tömegekkel szerettetnek meg, koncerteznek, hatnak, alkotnak, gyarapítanak és gyarapodnak; mindezt magyarul és magyar földön.

Az év lemezeit pár nappal ezelőtt már megneveztük, viszont idén jópár interjút is sikerült idén készíteni, ráadásul többször volt szerencsénk az interjúalanyokkal személyesen is elbeszélgetni. Az összes interjúnkat ITT találjátok, a teljesség igénye nélkül megpróbáltunk párat ezek közül kiemelni. Az olvasáshoz katt a képekre.

Min is járna az ember esze így December végén, mint a Karácsonyon, a Szilveszteren és az év végi Tankcsapda koncerten. Az évzáró debreceni bulit december 28-án tartják a fiúk, szokás szerint a Főnix-ben, ami jó apropó volt egy interjúra, így a Roncsbár-ban Galaxy S2-végre kaptuk Lukács Lacit, Fejes Tamást, és Sidit.

Először látogatott hazánkba a modern post-rock svéd zászlóshajója, az EF, a fennállása 10. évét és új, fél-szimfonikus albumukat, a Ceremoniest ünneplő világ körüli turné keretében. A Rosa Parks és a Képzelt Város után feltették ez estre a torzított hanghullámokból szőtt koronát az A38 hajón október legvégén. Emanuel és Tomas (a basszusok, valamint az ének és az egyik gitár felelőse) lerántják a leplet arról, hogy post-rocksztárnak lenni se fenékig tejfel, és hogy miként alkosson sikeresen egy kontinens-szerte elszórt tagokból álló zenekar?

Ezen a héten vasárnap érkezik ismét Budapestre a hazánkban menetrendszerűen koncertező Pro-Pain. Gary Meskil és szabadcsapata a mostani turnéján az immár tizennegyedik albumát (a nálunk is méltatott The Final Revolution-t) mutatja be. A turné végső előkészületei közepette maga a főnök válaszolt a kérdéseinkre.

Miért a „The Final Revolution” címet kapta az új lemez? Olyan radikális, netán erőszakos változásokra utaltok így, amelyek sorsdöntőek lehetnek az emberiség számára?
Gary: Forradalmi időket élünk. A pénzügyi világválság és más társadalmi-politikai tényezők is számtalan nehézséget zúdítottak a családok nyakába mindenütt, úgyhogy megérett az idő a forradalomra és a változásra. Ezzel együtt úgy veszem észre, magának a „forradalom” szónak a jelentése is megváltozott. Különösen nyugaton, ahol általában az Interneten alakítanak közösségeket a nagyokosok, hogy kiutat keressenek a helyzetből, azaz roppant összetett, világméretű problémákra találjanak megoldást.

Újabb fejezethez ért a "Lemezgyűjtők büszkeségei" rovatunk. Ez az első alkalom ( és nem az utolsó!) , hogy most nem zenész szólítunk meg. A lényeg úgyis az, hogy minél több eredeti lemezt vegyünk, ezzel is támogatva a zenekarok munkáját, ahogy ezt Reszegi Laci is teszi.

Október 6-án egy remek The Dillinger Escape Plan koncertet hallhattak a matek metál kedvelői az A38 Hajón. Előtte szerencsére sikerült pár szót váltanom a zenekar énekesével Greg Puciato-val, és gitárosával Ben Weinman-nal. A beszélgetés a próba után zajlott, és a zenekar meglehetősen fáradt és kedvtelen volt, ezért a turnéval kapcsolatos, és egyéb általános kérdéseket nem sok kedvük volt megválaszolni (amit igazából meg tudunk érteni). Bár azért az furcsa volt, hogy Greg-et nem igazán lehetett szóra bírni. Aktuális téma híján a turnéról, az idén megjelent lemezről, illetve arról kérdeztem Ben-éket, ami engem személyesen érdekel, kicsit lerövidítve.

Egyfős jukebox, minikaraván, egy két lábon járó kompakt darab garázs rock’n’roll a nemrég Budapestre és Pécsre is ellátogatott Jérémie Malisz, ismertebb nevén az egyfős bandák reneszánszát elindító KING AUTOMATIC, a Voodoo Rythm kiadó húzóneve.

A lakonikus frank bugyinedvesítő a legendás pécsi Kino Sessions programsorozatot is feltámasztó koncertje és 3 pihenőcigi után engedett be
szűkös-füstös világába egy félsötét sarokban…

Október 23-a idén duplán is ünnep volt Magyarországon – legalábbis a dallamos metal, konkrétan a műfaj progresszív vonulatának alapbandájaként (el)ismert Queensrÿche rajongói számára. Nekünk a remek koncert mellett a jeles napot az alábbi interjú tette teljessé. Miután sikerült Michael Wilton gitáros értésére adnunk, hogy a buli dátuma révén miért is nyer egészen új értelmet a (műsorra ezúttal nem tűzött) Revolution Calling dal címe, igyekeztünk alaposan körüljárni az 1990-es években kezdődött válságos korszakot és a Todd La Torre énekes csatasorba állításától, illetve az idei albumtól számítható visszakapaszkodást, külön kitérve a csapatnak a közeljövőre vonatkozó terveire.

A szimplán Queensrÿche-ra keresztelt idei albumotok egészen a Billboard 200-as lista huszonharmadik helyéig vitte. A zeneipar mai általános állapotát, illetve a zenekar helyzetét tekintve hogyan értékeled ezt az eredményt?
Michael: Úgy gondolom, ez egy kiváló eredmény, ha azt nézzük, hol tartunk most mi és hol tart a technológia. Nagyszerű lemezszerződést írtunk alá a Century Media kiadóval, ők pedig nagyon boldogok, amiért már több mint ötvenötezer példány talált gazdára a CD-nkből világszerte. Ezzel máris köröket vertünk az előző CD-re. Ugyanakkor a technológiának is megvannak a maga előnyei és hátrányai. Attól függ, honnan nézzük. Úgy érezzük, mi a szerencsésebbek közé tartozunk. Az emberek nyilván bele akarnak hallgatni a zenébe, mielőtt megveszik a lemezt, ami így is van rendjén. Tőlünk viszont egyre többet és többet akarnak hallani és ez óriási dolog. Az is bennünket igazol, hogy az előző turnéinkon a rajongók állandóan a régi számokat, az első öt-hat album dalait követelték. Ezen a turnén pontosan az első öt-hat album dalait játsszuk nekik, az ő nagy megelégedésükre. Ugyanakkor az új nótákat is kérik, amire viszont az előzőekben nem volt példa.

Emlékszem kiskoromban milyen ámulattal néztem a Roots klipjét az MTV-n, és totál oda voltam, hogy mennyire állat már a vörös hajú bácsi, meg a másik hosszú hajú, aki szó szerint tépi a gitár húrjait. Két hete már úgy volt, hogy lesz interjú Andreas Kisser bácsival, az egyik nagy ideállal aztán kútba fulladt az egész. Most viszont sikerült összehozni egy beszélgetést, és el kell mondanom ritka jó arc a Sepultura gitárosa. Nyitott, és szívesen válaszolt a kérdéseimre.

Hello Andreas, hogy vagy?
Andreas: Remekül, süt a nap, minden a legnagyobb rendben.

Mint sok Sepultura rajongó én is néztem a Rio-i fellépéseteket élőben. Nagyon jó buli volt. Milyen érzés egy ekkora bulin/ fesztiválon játszani olyan bandákkal, mint a Metallica, Ghost, AIC?
Andreas: Ohh, ez kedves tőled. Hatalmas buli a Rock In Rio fesztivál. Ez a leghatalmasabb fesztivál a földön. Rengeteg zenei stílus találkozik, itthon van Brazíliában. Úgy gondoltuk, hogy egy ilyen különleges bulit valahogy meg is kellene örökíteni, így rögzítettük, amit szerintem jövőre egy DVD formájában kiadunk majd. Hatalmas élmény, hogy más brazil zenekaroktól mekkora elismerést kapunk, hogy mennyire példaértékű nekik a Sepultura.

A híveknek már csak néhány hétig kell fohászkodniuk, míg végre új album jelenik meg az 1980-as évek un. white metal színterének élcsapatától, a meggyőződéses keresztényekből álló és hitét dalszövegeiben, sőt koncertjein is hangoztató, jellegzetes sárga-fekete fellépőruháiról is elhíresült kaliforniai Strypertől. Ha hihetünk az előzetes ígéreteknek, na meg a beharangozásképp közzétett részleteknek, akkor a „No More Hell To Pay” lemez végre méltó folytatása lesz a régi klasszikus anyagoknak, ami a zenei irányt illeti. Az alább olvasható, roppant bizakodó hangulatú és derűs kicsengésű beszélgetésben Michael Sweet énekes-gitáros tölt fel egy jó adag fehér energiával...

A november elején megjelenő „No More Hell To Pay” albumotokról előzetesen közzétett dal, illetve dalrészletek alapján úgy tűnik, most kerültetek a legközelebb a klasszikus Stryper hangzáshoz. Valóban erre számíthatunk tőletek ezúttal?
Michael: Úgy gondolom, igen. Amíg a lemez meg nem jelenik, nem tudhatjuk, hogy mit gondolnak majd róla az emberek, ha meghallják. Az elvárásaink mindenesetre nagyok. Meggyőződésünk, hogy ha nem is ez minden idők csúcslemeze tőlünk, de a 2003-as újjáalakulásunk óta a legjobb anyagunk! Már az is rendkívül lelkesítő, hogy az egyik legütősebb lemezünk megjelenéséről beszélünk harminc év elteltével – azóta, hogy az eredeti felállásban álltunk össze ismét. Lelkesítő, hogy továbbra is zenélhetünk és bízunk abban, hogy jól is csináljuk. Roppant izgatottak vagyunk, nagyszerű időket élünk a Stryperrel.

Kicsit megzavarunk mindenkit, hiszen a Lemezgyűjtők büszkeségei című interjú sorozatunk első alanya Jakab Zoli volt, ahogy azt megírtuk. Ez azonban nem teljesen igaz, hiszen a Concertphotos.hu-n (R.I.P.) Borbás Robi volt az, akit elsőként faggatunk erről a nagyszerű hobbiról. Mivel nem szeretnénk, ha elveszne az éterben ez az interjú, így áthoztuk ide. Bocsánat mindenkitől, akit véletlenül megkavartunk a sorrendben! ;) 

Emlékszel még az első eredeti hanghordozódra, amit kaptál? Mi volt az és milyen formátumban sikerült megszerezni?

Édesapámtól kaptam az IRON MAIDEN-től a Number Of the Beast-et bakeliten. Akkor még nem igazán értettem a dolgot, de nagyon tetszett a borító, hehe.
Persze évekig ugyanúgy apum polcán volt a lemez , azóta már a gyűjteményem része. Mai napig etalon lemez számomra.

A régen várt új Fates Warning album megjelenését, illetve az októberi budapesti koncertet itt is beharangoztuk az előzetesen közzétett három dallal. A telefonvonal túlsó végén Joey Vera basszusgitáros jelentkezett, hogy némi magyarázattal szolgáljon a hosszú kihagyásra és bevezessen a Darkness In A Different Light készítésének rejtelmeibe.

Megjelenés előtt álló új lemezetek, a Darkness In A Different Light az első Fates Warning album lesz kilenc esztendő után. Miért kellett rá ennyit várni? O.K., Jim Matheos összehozta az Arch / Matheos projektet a volt Fates Warning énekessel, de mi minden történt még a zenekar háza táján az elmúlt évek alatt?
Joey: Az Arch / Matheos lemez nyilván elvett némi időt a banda életéből. A Johnnal közös dalírás, meg a felvételek is. Az albummal nem turnéztuk, csak néhány koncertet adtunk, de így is túl sok energiát fektettünk bele ahhoz, hogy egy Fates Warning anyagon is dolgozzunk. Aztán, ha nem tévedek, az OSI lemeze is közrejátszott... Raynek (Alder, énekes) meg ott a Redemption, neki arra is kell időt szentelnie a Fates mellett. Szóval sok dolog együttállásával magyarázható, hogy így eltűntünk.