Mese nincs, csak a legenda van. A Cro - Mags azon zenekarok között van, akik részben kijelölték az utat annak a műfajnak, amit úgy hívunk hardcore. Tették mindezt akkor, mikor még az, hogy hardcore mást is jelentett különben mint ma. Jellemzőn sokkal többet, mint zene és arc. Ebben pedig John és Harley együtt játszottak komoly szerepet. Együtt írtak történelmet, ami ahogy a történelemben minden, szintén háborúba torkollott. Ez ügyben pedig a rajongóknak is divat lett állást foglalni, miközben ez nem a mi dolgunk. Aki pedig ezért nem jött el megnézni a John féle Cro - Mags bulit a hajón, az butaságot csinált szerintem.

Az Alice In Chains koncert másnapján jóval kisebb hírértékkel, de egy szűk kisebbség számára annál nagyobb jelentőséggel a doom japán királya, a Church of Misery is letarolta hazánkat. A Robotba szervezett bulival szemben szkeptikus voltam, tekintettel arra, hogy így ez egy szó szerint underground eseménynek látszott, de a félelmeim – sajnos – alaptalannak bizonyultak. A legnagyobb jóindulattal is 80-100 fős közönség viszont annak tudatában hagyta el a tetthelyet úgy este tizenegy körül, hogy ismét egy büntetően jó formában levő CoM-et látott.

A fesztivál utolsó napján a kék színpadra mindössze három(!) zenekart jelzett a programfüzet, ilyen sem volt még, ráadásul elég késői kezdéssel és a piros színpad műsora is eléggé karcsúnak ígérkezett. Szerencsére 15.00 után a piros színpadhoz keveredtem ahol éppen Michael David Rosenberg vagyis Passenger kezdte a műsorát. A szimpatikus brit fiatalember egy szál akusztikus gitárral állt ki a színpadra folk rockjával és lefegyverző közvetlenségével azonnal megnyerte a közönséget. Már az elején leszögezte, hogy "Csak egy híres dalom van; nevettek, de ez igaz!" Érzelmes, kissé melankolikus számaival és előadásmódjával egészen más hangulatot teremtett mint a többi fellépő.

Ez egy szép nap egy Billy Idol koncertre! - csaptam a levegőbe, és elindultam munkából a Budapest Park felé. Közben gyakoroltam az ökölbe szorított kézzel száj fintorgást ritmusos lábrángással. Ha korosodó legendák fellépésre tartok, mindig van bennem egy kettősség. Egyrészt micsoda bakancslistás élmény lesz őket látni élőben, másrészt ott mocorog bennem a majré, hogy egy nosztalgia hakni részese leszek, melyben vénemberek csoszognak megkopott tehetségük túlbecsült árnyékának önmagasztalásában fürdőzve. Billy Idol pedig ékes példája annak, milyen az, mikor az imidzs része a tökös önelégültség. Kiválóan működött ennek a punknak fénykorában, látni akarom hogyan vitte ezt tovább 62 éves korára, lett - e belőle igazi csirkefogó. 

14.00-tól a Lionheart koncertje nyitotta a napot, és mi tudná jobban elűzni az ebéd utáni punnyadtságot, mint egy kis hardcore? A búcsúturnén láttam őket, de az a buli nem jó emlékként maradt meg bennem, mert ellinkeskedték a fellépést, az jött le a színpadról, hogy egyszerűen nem volt kedvük zenélni. Most szerencsére szó sem volt erről, úgy zenéltek ahogyan elvárható egy hardcore csapattól és most nem is okoztak csalódást. A Lionheart Rob Watson frontember vezetésével viharként csapott le, a dühös és vad hardcore sugárzott az energiától és ezt továbbadta a közönségnek is. A korai időpont ellenére egész nagy tömeg a jött össze, még a zenekar sem számított ennyi rajongóra. Watson hangja nyers, de érthető, olyan, hogy a hallgató megértheti minden szavát, ami fontos a dalszövegek miatt. Intenzív stílusa, dinamikája hiányos lenne anélkül ahogyan bemozogta a színpadot, miközben Earl Pitts és Rob McCarthy gitárosok hozták a legnehezebb riffeket és a komoly, egyenes dallamokat Evan Krecji basszusával valamint Jay Scott dobjaival együtt a Lionheart igazi hardcore himnuszokat adott nekünk. Ez klasszikus hardcore, nem tér el a műfaj szabálykönyvétől, de ez az amiért működik. A Cali Stomp, a Undisputed, a Rat és különösen a végén az LHHC dalok egész jól megmozgatták a közönséget és most az egész zenekar összeszedettebb volt, mint az ominózus búcsúturnén.

A Park felé sétálva szépen, lassan törtek fel bennem az emlékek. 25 éve annak, hogy először láthattam az Alice In Chainst, és Lénárd Lacinak hála, személyesen találkozhattam Layne-nel, Jerryvel, és Mike-kal. Az ott készült fotókat a mai napig nagy becsben tartom, és nagyon furcsa érzés tisztábban emlékezni egy 25 évvel ezelőtti koncertre, mint a PeCsa-beli 9 évvel ezelőttire. Mert ugyan Layne halott, de amíg nem volt az, olyan erőteljes nyomott hagyott a szívekben, lelkekben, ami azóta kísért, amint meghallom bármelyik Chains nótát, ami vele készült.

Emlékszem Sopronban...? Komolyan, a Rockstation blog keresőjét kellett használnom, hogy visszakeressem, hogy mikor voltam utoljára Volt Fesztiválon. 2014. Az első alkalom, amikor blogunk bebocsátást nyert (sok évnyi kínlódás után) hazánk egyik legnagyobb fesztivál eseményére. És mivel nem kell az egész országot átutazni érte, hiszen nekem a megyében van a buli és most el is tudtam szabadulni otthonról, egyszerűen nem maradt más út: megyünk! A napokat szépen elosztottuk Ernő Hellacopter kollégával, aki Depeche Mode-ra kívánt rá, nekem meg csütörtök (és talán péntek) fekszik jobban. Ebből dolgozunk. A Nagyszínpad előtt elkarcolunk, amíg olyan nagyságokat figyelhetünk, mint az Iron Maiden, vagy mint hazai viszonylatban a Tankcsapda. Meg még lesz Skillet, értük csak a kíváncsiság hajt (ha nem tetszik, megyek Junkiesra), meg majd még meglátjuk, hogy mire jut, mire marad idő. Ezek a tervek. 

Miután egész éjszaka esett szerencsére reggeltől elkezdett javulni az idő, így már csak a sárral kellett megküzdenie a fesztiválozóknak és a szervezőknek, az elakadó teherautók és quadok egymást próbálták kihúzni a sártengerből több-kevesebb sikerrel. Szerencsére a program csak késő délután vált igazán érdekessé és addig valamelyest javult a helyzet a melegnek köszönhetően.

Egy újabb Depeche Mode beszámoló! Vártátok már, ne is tagadjátok! Bő egy éven belül immáron harmadszor lehetett megcsodálni teljes valójában a dübörgő, lángcsóvát okádó, feltartóztathatatlanul menetelő basildoni csókákat, akik fittyet hányva a gyorsan pergő évekre, belevetették magukat a soproni éjszakába és megtáncoltatták azokat a tízezreket, akik még mindig nem tudják megunni ugyanazt a setlistet, és hajlandóak sokadszor is elénekelni, hogy "Everything count in large amounts"....

Csütörtökön még nagyon úgy festett, hogy idén nem lesz szerencsém az időjárással és távolról sem a hőség lesz a legnagyobb gondom a négy nap alatt. Esett, elállt, esett, elállt-nagyjából ilyen volt a a csütörtöki nyitónapon az időjárás, de volt itt már rosszabb is és sem az eső, sem a cipőmarasztaló sár nem veheti el a kedvemet a fesztiválozástól, és ezzel így volt még rajtam kívül jónéhány ember! Mivel délután érkeztem mire a szokásos tennivalókkal végeztem (jegyátvétel, sátorállítás), már javában folytak a koncertek. A kíváncsiság először a kék színpadhoz vitt ahol a Dead Cross zenélt.

Na, hát végre! Egy ideje már a levegőben lógott a hazai Stone Sour koncert (egyszer ugyebár már majdnem volt egy), végre elérkezett ennek is a napja. Mondanom sem kell, hogy nem én voltam az egyetlen olyan ember Magyarországon, aki örömteli várakozással zarándokolt el a Barba Negra Trackbe, hiszen többeknek is ez volt az első alkalom, hogy láthatta Corey Taylort és társait.

Ozzy Osbourne halhataltan. Legalábbis szeretném azt hinni. Úgy tűnik az évek nem fognak rajta, dolgozik az a neandervölgyi genetika, ami a denevér evés mellett talán a második legnagyobb story az öregről. De az is lehet, hogy ennyire tartósítja az pia és drogmennyiség amit három évtized alatt magába lapátolt. Esélyes, hiszen a gyógyszer adagját az elkövetkező évszázadig bevette előre a 80-as években, így remélem, hogy a majdnem 70 éves metal legenda egyben marad még egy darabig.

Valahogy jól időzít a Budapest Park, hiszen a tavalyi Good Charlotte-féle mega-giga pop-punkbuli után idén egy szintén kvázi egésznapos bulival sikerült megünnepelnem a születésnapomat, igaz, egy árnyalatnyival másabb fajta, de szintén buli-pozitív muzsikával. Tavaly egy nappal korábbra esett a nagybetűs naptól a dolog, de idén telibe trafálták Bulleték, úgyhogy az alaphangulat adott volt, a koncert meg... Hát, nem lehet máshogy mondani, emelte a nap számomra egyébként sem kicsi fényét.

Tavaly két barátom is úgy jött haza Bécsből - a Nick Cave koncertről - hogy körülbelül minden harmadik számnál el tudták volna magukat sírni, annyira nagypályás volt az élmény. Minthogy jó ízlésű, de sokat látott negyven pluszos formákról van szó, akik azért nem sírják el magukat mindentől, ami hangos, felkeltették az érdeklődésemet, hogy mi is történhetett ott és akkor. Hosszú évek óta nem vagyok már aktív Nick Cave hallgató, de ezek után nyilván komoly kíváncsisággal közelítettem rá a tegnapi budapesti alkalomra, ahol mi, azaz a hazai közönség is találkozhattunk azzal az ausztrál úrral és The Bad Seeds nevű bandájával, aki egykor Rollins papa vállán aludt el, londoni telefonfülkékben.

Mint derült égből a villámcsapás, úgy jött a hír, hogy a csütörtök estémet át kell szervezni, ugyanis megyek a Parkba Queens Of The Stone Age koncertre. A próbát korábbra hoztuk, az üdítőket idejében megittuk, kellemesen leizzadtunk és átsétáltunk a Parkba, hogy megnézzük mitől is olyan menő a QOTSA.

Amikor a Shinedown idei Attention Attention lemezének megjelenése előtt publikussá vált, hogy az új lemez turnéja érinteni fogja Budapestet is, azonnal lecsaptam a szerkesztőségi jegyre. Az más kérdés, hogy amire a koncert napjához értünk, a korábbi hetek által bevitt gyomrosok miatt a legkisebb bajom is nagyobb volt, hogy bulikázzak egyet a Barbába. De mivel idén alig voltam koncerten, erőt vettem magamon - meg búcsút a családi közös délutántól - és kocsiba pattantam és egy laza két órás krúzolás után a Trackben ácsorogjak.

Huszonhét évvel ezelőtt egy hatalmas kisvárosi buli után hajnalban az egyik újvárosi megállóban bóbiskoltunk a haverommal, vártuk az első buszt. A rendőrautó meg begurult elénk és a következő percben már négy tányérsapkástól közrefogva kotorásztunk elő a személyinket. A fényképen még hosszú hajam volt, mint mindenkinek, aki akkoriban metált hallgatott, de közben beakadt pár bakancsos, oldalzsebes, szókimondó cuccos is, szóval letolattam a trógerlombot a francba. A rend drága őrei viszont keresni kezdték rajtam, ami nem volt a fejemen, mondván ezzel a különbséggel nem vagyok felismerhető a képen. Mire én mondtam nekik, hogy nem tehetek semmiről, egyszerűen csak kibaszott velem egy durva fodrász. Együtt mégsem nevettünk, mert a fricskám végén a gumibot lett a pont. Nekem tehát nem volt nehéz pörgetni a Body Count számokat akkoriban. Az ilyen és hasonló sztorik után oltári jól esett a házibulikban együtt üvölteni a haverokkal, hogy Copkiller! És ha már itt tartunk, azt hiszem van olyan, ami hosszú évek után sem változik..

...és akkor felálltam a Peru-Dánia meccs félidejében, aztán átballagtam az Akváriumba. Eddig még, habár nagy kedvencem, sosem láttam még a Killswitch Engage-et élőben, úgyhogy pont ideje volt pótolni ezt a csúnya elmaradást, ez a szép, nyári nap pedig a tökéletesnél is jobb alkalom volt rá.

Joe Bonamassa nem először jár Magyarországon, én most mégis először láttam őt élőben. Persze 2013, amikor legutóbb megfordult hazánkban, nem most volt - talán akkor még azt sem tudtam, hogy létezik ez a (most gondolkozok a megfelelő szón, de úgysem lesz meg) zseniális gitáros. Most viszont épp ideje volt annak, hogy megnézzem, hogyan is tolja a Mester és nem kevésbé neves csapata, hogyan kell a lehető legnagyobb zenei alázattal a lehető legtökéletesebb koncertet adni. Röviden ellövöm már az elején a nyilvánvaló poént: az egész hihetetlen volt, de így, ahogy írom!

Pontosan négy évvel ezelőtt volt, hogy az utoljára megrendezett Pannónia Fesztivál egyik headlinere az amerika The Offspring volt. Az utolsó Dunántúli fesztiválon nem igazán éreztem jól magam, habár a zenekar akkor turnéztatta a teljes Smash albumot. Azóta eltelt négy év csak megszépíti az akkori rossz emlékeket, így ismét Offspring koncertre adtam a fejem, habár akkor sem a zenekar hibája volt a hangulatom.