Valami nem stimmel...világos van. Sötétnek kellene lennie...a picsába, elaludtam! De mégis hogy történhetett, amikor utazás előtt mindig annyira alapos és körültekintő vagyok? Egy rossz álom lehet az oka...azt álmodtam elkések. Annyira vártam ezt a napot, hónapok óta stuffolom magam emiatt. És elcseszem. Van még remény. Autóba be, nulláson 170-nel repesztek. Tudom, hol a véda, velem nem csesznek ki. A fogkrém íze keveredik az energiaital ezernyi kis buborékjával, ami kisebb atomrobbanással jár a pofámban. Túlélem, csak érjek oda. Ez az, parkolóba be, ledobom az első olyan helyre, amiről úgy ítélem meg, még nem vontatják el onnan. Rohanás, de a lábaim tiltakoznak. Lefagynak. Ilyenkor még nagyban stand by üzemmódban pihennek az ágy végébe, fel sem fogják, mit szeretnék tőlük hajnal 5-kor. A cipőm vastag, tömény gumitalpa sem segít a helyzeten. De meg tudom csinálni! Átverekszem magam a tömegen, bújok a korlátok alatt, "elnézést, bocsánat,elkések"- motyogom inkább magamnak. A tekintetem rá sem emelem senkire. Security check in, halleluja! "Hova siet Uram, indul a gépe?"-kérdi az álmos szemű biztiőr. "Elvileg most zárják a kapukat, és 25 perc múlva emelkedik a magasba"- ne most kezdjen beszélgetni, ne akarjon semmit, csak had rohanjak! A 6:30-as KLM Amszterdamba, az az enyém! "De Uram, 5:07 van, nem kési le a gépét!" /A fotó nem a helyszínen készült/

A nemzetközi Slayer-nap tiszteletére, egy relatív hosszú szünet után újra ellátogatott hozzánk a Rise Against (nyilván nincs sok összefüggés benne, de na). Az amcsik, lévén, hogy ez nyári turné, előzenekar nem hoztak, így két, méghozzá eléggé jóféle magyar csapat bizonyíthatott előttük. És milyen is volt Tim McIlrathék bulija? Jó, de lehetett volna egy fokkal jobb is. De erről később.

Lenny Kravitz a fejemben valahogy mindig amolyan deluxe rockerként élt. Elrongyolódott pólóban, kopott nadrágban is ömlik belőle valamiféle elegancia, karizma. Ahogy a rock’n’roll- t ötvözi a soul-lal (meg jazz-el, blues-zal, millió mással) egy olyan egyensúlyban, mely kiválóan funkcionál, egyedi stílust teremt megjelenésben, valamint zenéjében egyaránt. Emellett hány férfi mondhatja el magáról, hogy nem áll neki buzisan a szőrme, sőt prímán mutat benne?

Amennyire váratlanul ért, hogy az idei Eight albummal turnézó kultikus amerikai hard rock / blues zenekar egészen Pozsonyig jut el az európai portya során, annyira gyanakodtam is a dologgal kapcsolatban egészen az érkezésig, az esemény reklámja ugyanis a nullával volt egyenlő. A szokás szerint nagyszámú magyar kiutazó között akadt olyan, aki közvetlenül a szervezőknél érdeklődött arról, valóban lesz-e koncert. Nem árt biztosra menni…

És azt még nem is említettem, hogy a törpök olaszok, a rómaiak Kanadából jöttek a vikingek pedig finnek. Ha ott voltál, vagy ott akartál lenni a Barba Negra szabadtéri színpadánál május 8-án, akkor lehet némi sejtésed arról, hogy miért hordtam össze az előbbi marhaságokat, ha pedig nem, de legalább egy hangya fasznyit érdekel az említett kulturális elegy bármely alkotóeleme, akkor nagyon bánhatod a veszteséget.

Minden retro metal fesztiválok legretróbbika újból nagyot gurított. Túl a komoly igyekezettel összeállított és impozáns felhozatalon, a szervezők arra is különös gondot fordítottak, hogy minden jelenlévő bebiztosítsa magának a jegyet 2019-re, sőt a második napon az egy belépős fejenkénti kvótát is feloldották, gondolván az otthon maradtakra. A teltház persze jövőre sem kétséges, de így talán tényleg kicsit kevésbé volt macerás a jegyvásárlás az eddigiekhez képest.

Ha a ‘90-es években voltál tizen / huszonéves akkor az Ugly Kid Joe nevét nyilván nem kell bemutatni, hisz tisztában vagy vele, hogy ez a pár kaliforniai srác annyira pofátlanul és lazán tolta a Rock 'n' Rollt, hogy miattuk nem kapcsoltad ki az MTV-t akkor sem, ha épp nem a Headbangers Ball volt műsoron.

Az első két nap krónikájának végén kínai black metalt és poszt rock világelitet ígértem az olvasónak, de a fesztivál utolsó két napja ennél sokkal többet ígért. Teljes albumokat végigjátszó szettek és alkalmi kollaborációk csúcsra járatva, az európai kontinensen először fellépő zenekarok pedig csak hab a tortán. Alább a Roadburn harmadik és negyedik napjának beszámolója.

Rohadt tikkasztó, szinte nyárinak tetsző, tavaszi délutánon indultam el melóból, kitörő lelkesedéssel és egy rack dj lejátszóval a kezemben, hogy a The Dead Daisies tegye még füllesztőbbé a péntek estét. Mi mást várhatnék a David Lowy, Marco Mendoza, John Corabi, Doug Aldrich és Deen Castronovo szupercsapattól?

"12 évvel az eredeti Heathen Crusade turné után nagyon is ideje volt, hogy újra együtt turnézzunk a Moonsorrow-val. Azóta rengeteg minden megváltozott a világban, szereztünk sok-sok új sebet, voltak nagy másnapok, az arcunkat is mélyebb árkok szántják, de a spirituális kapcsolatunk mit sem változott. Pogányok vagyunk a végtelenségig..." Primordial

A Barba Negra Music Klub 2018 április 23-án egészen őszig nyugovóra tért, és ahogy az lenni szokott a tavaszi-nyári időszakban a szabad ég alatt dübörög tovább a gépezet. Az idei Heathen Crusade turné keretében érkező Der Weg Einer Freiheihet - Moonsorrow - Primordial hármas több mint stílusos és egyben kissé ellentmondásos előkészítése a nyári kiszabadulásnak.

Ha jobban belegondolunk, azért az egyszeri Pink Floyd rajongónak az élete mostanában Magyarországon nem annyira rossz. Ha élőben szeretné kedvenceit hallgatni, akkor nagyjából néhány évente ezt meg tudja tenni vagy Roger Waters, vagy David Gilmour által. Öt éve volt, hogy a Fal monumtentális előadását nézhettük az akkor még álló (vagy inkább omladozó) Népstadionban. Tavaly pedig David Gilmourt lehetett (volna) elcsípni Bécsben. Persze ez nem a Klasszikus Pink Floyd Felállás, de erről Richard Wright halála óta kár is beszélni, inkább annak kell örülni, hogy ezek a hetvenvalahány éves figurák még mindig azt tervezgetik, hogy milyen világkörüli turné keretében szeretnék megmutatni az új lemezüket, vagy összegezni életművüket. Szóval legyünk hálásak, hogy ezeket a legendás dalokat élőben tudjunk hallgatni és élvezni. Szóval ebben a cikkben nem lesz sydbarrettezés, vagy Waters kontra Gilmour ügy habzószájú világmegfejtése, mert nincs értelme. Mindenki beletette a klasszikus Pink Floyd érába, amit tudott, szóval ha Gilmour a saját koncertjein előszedi ezeket a dalokat, akkor hadd ne kelljen felháborodni, ha Waters is ugyanezt teszi, amikor az Us+Them világkörüli turné vázát klasszikus Pinky dalok adják, kiegészítve a nemrégiben megjelent saját szólólemezének dalaival. Ami Water esetében sokkal nagyobb kérdés, hogy mennyire akarja magának a rivaldafényt, mennyire lesz egy one-man-show. 2013-ban a Fal esetében minden róla szólt. A The Wall az ő alapötlete nyomán készült konceptalbum, az ő élete főműve és nagyon élt, hogy szinte csak ő van a középpontban és csilloghat az egója. Hogy ez most is így lesz-e, nagy kérdés volt számomra.

Végre eljött a hétvége, ráadásul hosszú hétvége. Nem is találhattunk volna jobb programot a hétvége megkezdésére, mint a 1000Mods és a Red Swamp közös koncertje az Akváriumban. Az idő is végre jóra fordult, így a Duna parti sörözés után bevetettük magunkat a belvárosba.

Kedves Anyu és Apu!

Tudom, mondtátok, hogy a zenélésből nem fogok megélni, tudom, mondtátok, hogy a punkrock nem visz sehová. Minden este, amikor a színpadon állok, a fülembe csengnek szavaitok, és vicces formában ezt megosztom a közönséggel is, akik jót derülnek rajta, de a budapesti koncert után számot kell vetnem magammal, és el kell gondolkoznom azon, vajon igazatok volt-e.

Az elmúlt egy hét nem volt egyszerű, Bell Witch, Tormentor, Weedeater, még belegondolni is rémisztő, hogy mindez alig pár nap alatt történt. A szerző azonban ezúttal kimaradt ezekből a jóságokból, azért, hogy egy még intenzívebb élményre tegyen szert: a világot a nyakába véve Hollandia felé vette az irányt, ahol a hétvégén zajlott az underground közmegegyezéses ünnepe, a Roadburn. Alább a négynapos esemény első felének szubjektív krónikája.

Nagy adósságomat készültem törleszteni azzal, hogy a Robot első, és a Weedeater huszadik szülinapi zsúrját belőttem a „must see” kategóriába. Bő 7-8 éve nagyjából két dalt láttam (utolsó vonat, és másnapi meló okán) a trió koncertjéből a megboldogult Tündérgyárban. 2012-ben Roskilde feszten sikerült teljes egészében látnom őket, de ha lábjegyzetben mellétesszük, hogy a koncert délután negyed kettőkor kezdődött, szakadó esőben, érezhető, hogy nem épp az optimális koncert-körülményekkel álltam szemben.

Hát ezt is megértük! Még ha csak erre az estére, és néhány nyári fesztivál-fellépés erejéig is, de újra összeállt a 80-as évek legendás hazai black metal zenekara, a Tormentor, amelynek a kor sajátos viszonyai közepette nem jelent meg anyaga akkoriban, az idén harminc éves Anno Domini felvétele mégis önálló életre kelt (azóta szerencsére hivatalosan is kiadásra került), és világszerte ismertté tette a csapatot. Csihar Attila énekes szintén ennek folyományaként csatlakozott a Mayhemhez… No, történelemlecke gyanánt ennyi talán elég is lesz…

A Cradle Of Filth és az Enslaved előtt már idehaza is sikerrel toborzott magának híveket a metal extrémebb vonulatát progos irányultsággal párosító ausztrál társulat, s most végre önállóan is bizonyíthatott. Méghozzá jó érzékkel összerakott turnécsomag élén.

A Machine Headnek annyira bejött ez az "An Evening With" téma, hogy már évek óta szólóban tolja, ami egyrészt praktikus dolog (több szempontból is), másrész így a nagyon masszív fanatikusok sem húzhatják a szájukat, hogy kevés lett volna a gépfej-adag. Igazából le a kalappal a Machine Head előtt, hogy meglépik ezt az önálló buli dolgot, még ha tudjuk is, hogy ez anyagi okokból megy elsősorban. Azért én is úgy vagyok vele, hogy legalább egy előzenekar azért elfért volna.

Először koncertezett Magyarországon április 10-én a brazil Angra. Fabio Lione énekessel az élen ØMNI című új lemezét mutatta be a progresszív power metal együttes. A turné másik kiválósága az Operation Mindcrime zenekar volt, mely nem mást, mint a Queensrÿche eredeti énekesét, Geoff Tate-et és zenésztársait takarja: a csapat többek között a most decemberben megjelent The New Reality című lemez dalait is elhozta Budapestre. Török Hajni fotói.

Vannak azok a koncertek, amik hosszú hónapokig próbára teszik az ember türelmét, nem győzi kivárni, hogy végre nekiindulhasson, és az utolsó cseppjéig kiélvezze az élményt, és vannak azok a koncertek, amik csendesen egyszer csak elérkeznek. Mindkettőből ki lehet jönni így is, meg úgy is, nekem tegnap az így is jutott. Vasárnap, naptár lapozgatás közben esett le a tantusz, hogy két nap múlva jelenésem van. Aztán eljött a kedd, és nagyon nem akaródzott megindulnom a Dürer felé, befészkeltem magam a kis családi idillbe, meccsnap is volt, így hosszas tökölődésemnek az lett az eredménye, hogy a Harlott - Cephalic Carnage bulijáról jól le is csúsztam. Mondjuk utóbbi számomra sosem mondott túl sokat, de sok barátom, akik szeretik, elégedetten nyilatkoztak a műsorukról.