Vannak azok a hetek, amikor minden nyögvenyelősen, szenvedősen sikerül. Szeptember első hete tökéletes totem állata ennek az érzésnek, tekintve, hogy iskola kezdés, nyári időszakból visszatérés, érezhetően korábban sötétedik stb. Szóval bárki, aki hozzám hasonlóan belefutott egy igen elbaszott szeptember kezdésbe, és sikeresen kifacsarodott a hétköznapokban, mi mást tudna kívánni, minthogy levezetésként zenei gang banget rendezzen a hallójáratainak?

A Desszert Feszt Budapest harmadik évadának első részénél járunk. A pilot tökéletesen sült el a Yawning Man vezetésével, most meg a Primitive Man, 16 párossal csaptunk a lecsóba. Jó nagyot, jó slattyogósan csappanót, úgy, hogy a zsírszaft is kicsapódik a tányérból. A koncertsorozat legsúlyosabb estje elé néztünk, de nem hiszem, hogy aznap volt bármi is 500 kilométeres körzetben, ami legalább 20 %-ban tudott volna hasonló mélységbe rántani.

A Party.San fesztivállal 2 éve találkoztam, amikor hozzám került valahonnan egy szórólap. Végigolvastam a felhozatalt és az erekciótól lefordultam a székről. Akkor megfogadtam, hogy egyszer kijutok erre a bulira. Sosem találkoztam még olyan feszttel, aminek a line up-ja ennyire passzolt volna az én extrém metalos lelkem ízlésével. Nem szeretnék most listát írni a 2016-os Party.San bandáiról, de akit érdekel, annak itt egy link. Most viszont 2018-at írunk és sikerült végre eljutnom ebbe a türingiai paradicsomba.

A nyár utolsó napján igazi EBM ünnep volt az A38-on, két olyan zenekar lépett fel amelyik külön-külön is megtöltötték volna a Hajó fedélzetét, de így együtt már jóval a koncert előtt elkelt az összes jegy és ki lehetett tenni a megtelt táblát.

Akik ismerik, vagy jártak már az Obscene Extreme fesztiválon szerintem rögtön a színpadmászásra és a grindcore-ra asszociálnak. De ez a fesztivál több annál. Az extrém metal kultúra egyik kikötőjéről beszülünk, egy fesztiválról, ahol bizonyos határokon belül minden elfogadott. Bármilyen idióta jelmezben, de akár csak lazán civilben is nyomhatod, vagy lehetsz felvarró mellényes thrash-er, sörhasú grindcore-os, esetleg szegecses crust punk. Mert, hogy nagyjából ez a felhozatal, de ez teljesen rendben van. Mindenki elfogadott és minden megengedett, természetesen egy bizonyos határon belül. És ez a durva, valahogy mindenki tudja, hol a helye, meddig mehet el és e mellé még irtó kedves és toleráns is. Itt a brutális circle pit-ek és stagedive kavalkádjában tényleg mindenki figyel a másikra. Voltak olyan bulik, ahova úgy mentem, hogy ezt biztos nem élem túl, pedig nem vagyok egy kis darab, de csak látszatra durva, benn pedig érzi az ember a jókedvet. Itt tényleg vigyázunk a másikra. És vigyázunk mert már második éve megyek ki és családtag feelingem van.

A hétvégi hidegfront, a hétfői munkanap, és az iskola időszakra felkészítő, bősz anyázásra késztető közlekedés mind-mind szolíd jelei voltak annak, hogy szép lassan kicsordogálunk már a nyárból. Az ilyen hétfői napok még csak arra sem lennének alkalmasak, hogy a nap perzselte nyári emlékeken párás szemmel elmerengjünk. Viszont! Így legalább jöhet a fejes a klub bulis időszakba. Annak meg az ékköve a Cudi Purci Booking által életre hívott Desszert Feszt Budapest, aminek a harmadik szezonját melegítette elő a Yawning Man legénysége.

Habár november 8-a, vagyis a Páncélos Szentek budapesti fellépésének napja még jócskán odébb van, felmerülhet a kérdés, nem lőjük-e most le előre a poénokat ezzel a hollandiai élménybeszámolóval. Persze mivel köztudott, hogy az idei koncerteken a teljes Symbol of Salvation albumot játssza a banda (némi körítéssel), nem nagyon van itt mit „elspoilerezni”. Ha pedig hozzávesszük, hogy már a hőskorban Los Angeles legheadbangelősebb csapatának titulálták John Bushékat, azt is borítékolni lehetett, hogy ezúttal sem trottyos, életunt előadásban lesz részünk.

Nem egészen az előzetes terveim szerint alakult a második nap, de már kora délelőtt szörnyen meleg volt, 12 környékén pedig már szinte elviselhetetlen volt a hőség: kb. 36-37 C, ráadásul a szellő sem rezdült. Olvadoztam, de mielőtt elkezdem volna szép csendben feloldódni és elpárologni a melegben egyik útitársam javasolta, hogy a fesztiválon kívűl keressünk menedéket a hőség elől olyan helyen, ahol sörözni lehet. Az életmentő hideg sörök segítettek átvészelni a kritikus időszakot-az egyik követte a másikat és nem nagyon akarózott otthagyni az enyhet adó sörforrást, ahányszor csak kidugtam az orrom az árnyékból inkább visszamenekültem két újabb sörrel...

Rögtön egy komoly csalódással indultam el a fesztiválra és ilyenre még nem volt példa a BA kapcsán. Nagyon örültem amikor bejelentették a Suicidal Tendencies fellépését, lévén az egyik kedvenc bandám, de a 0. napra került a koncertjük, amit elég későn jelentettek be a szervezők és mint annyian mások én sem kalkuláltam a 0. nappal, amikor szabadságot kértem, így maradt az eredeti, keddi indulás és az elszalasztott Suicidal koncert. Nem igazán dobta fel a hangulatomat, hogy így alakult, mert nincs annál rosszabb érzés, ha lemaradsz egy kedvenced bulijáról, ami ráadásul óriási lehetett a feltöltött videók tanúsága szerint.

Az embernek meglehetősen ritkán adódik alkalma klubban megnézni a heavy metal egyik alapbandáját. Így gondolkodtunk, amikor az utazás mellett döntöttünk. No, nem pár száz fős kis „lyukra” kell gondolni, hanem hozzávetőlegesen háromezer férőhelyes teremre, ám még így is közelebb került egymáshoz zenekar és közönség, mint az arénákban vagy a nagy szabadtéri fesztiválokon

A múlt heti Earthless/Pallbearer koncert kapcsán már elmélkedtem arról, hogy a kirakat fesztivál ideje alatt milyen prominens rock-metál felhozatal zúdult ránk. A korona ékköve meg ezen belül is a Cudi Purci által életre hívott Purci Dance Party második csapása volt. Ez a dzsembori simán beillett egy mini fesztiválnak. 6 fellépő 2 színpadon, közel hat órányi hallójárat kényeztetéssel (vagy épp kínzással), a rivalda fényben azzal a High On Fire-rel, amely banda a húsz éves felállása alatt harmadjára jutott el hozzánk, viszont csupán először a kult-státuszt megérdemlő helyen, időben.

Ha valaki legalább az érdeklődés szintjén barátkozik az instrumentális gitárzene világával, Joe Satriani mester munkássága 6 arany- és platinalemezzel, és összesen több mint 10 millió eladott kiadvánnyal gyakorlatilag megkerülhetetlen. Tanítványai között olyan nevek bukkannak fel, mint a szintén legendás szólógitáros Steve Vai, Alex Skolnick, vagy épp Kirk Hammett.

Az augusztusi közbeszédnek évről-évre van két visszatérő eleme. 1: megjegyezni a lehető legtöbb alkalommal, hogy megint milyen kánikula van, 2: nyafogni azon, hogy Sziget Fesztivál (ami ugye most kezdődött). Utóbbi visszatérő elemei, hogy drága, és nincsenek jó programok. A Sziget idén tényleg megkönnyítette a dolgomat azzal, hogy egyetlen egy olyan zenekart sem sikerült találniuk a villanygitáros muzsikák közt, ami akár egy kicsit is felcsigázott volna. És utólag örülök is, hogy radio edit leosztása lett a nagy magyar kirakat vurstlinak. Eléggé vakartam volna a fejem, ha ennek a bő hétnek a koncert termését a hajógyárin kellett volna leszüretelni . Chelsea Wolfe, Impure Wilhelmina, Helmet, amiket saját füleimmel is élvezhettem, és még jön a vasárnap a High On Fire is pölö. Az Earthless/Pallbearer koncertről meg nem is beszélve, azaz pont hogy de.

Az, hogy egy zenekarnak nincs tucatnyi, többnyire semmitmondó előzenekara,igen nagy mozgásteret biztosít. Például ellőheti azt a poént, hogy "ezen a turnén a mai volt a legjobb előzenekar", vagy éppen rugalmasan kezelheti a műsoridőt, és kedvére adhat annyi ráadást, amennyit kíván. Page Hamilton is így tett, azaz elsütötte a fenti poént, majd maratoni hosszúságú koncertbe hajszolta zenésztársait, a közönséget, és magát is. Már csak egy ostor hiányzott kb. a kezéből, amivel jól elnáspángolhatta volna azon zenészeit, akik esetleg már eleget szenvedtek a Dürer 041-es termének katlanjában, és inkább a hűs backstaget választották volna. Mert végre megint történt valami igazi! Mert végre lelkendezhetek, hogy nem egy patikamérlegen kimért, gondos menedzserek által összetákolt programot kaptak a rajongók, hanem valami egészen különlegeset! Nem tudom, eredetileg meddig tartott volna a tervezett műsor, de az volt az érzésem, hogy messze túlszárnyalta mindenki képzeletét, amit végül kapott. Ha valaki nem így érzi, tegye fel a kezét!

Chelsea Wolfe aktualitását tűrhetően megmutatta a csütörtök kora este az A38 felé kígyózók sora. A megszokott arcok mellett csipkébe és fekete rúzsba öltözött goth lányok, barátnőjüket kísérő, informatikusnak tűnő figurák és Black Sabbath pólós öregedő rockerek sétáltak a hajó felé, ami nem rossz teljesítmény egy átlagos hétköznapon. Na persze, mi, akik kíváncsiak voltunk arra, hogy a Hiss Spun dalai olyan erősek-e élőben is, mint lemezen, tisztában voltunk azzal, hogy Miss Wolfe minden, csak nem hétköznapi.

Elég érdekes volt a zenekarok kombinációja ezen az estén, kész stíluskavalkád volt a Hajón és ennek köszönhetően a közönség is elég vegyes képet mutatott. De ismét jól megfértek egymás mellett a Metallica pólós, hosszúhajú metalosok és az indusztriálrajongók.

Azért be kell vallani, eléggé el vagyunk kényeztetve ebben az évben. Ha csak tényleg a brutális nagy ászokat nézzük, akkor is pár hónapon belül megfordult Magyarországon a Metallica, az Iron Maiden és tegnap este a Judas Priest is. Mi ez, ha nem teljeskörű ellátás? Az előző két fémikon rendesen odatette magát a saját koncertjeiket, így Rob Halfordékon volt a sor, hogy megmutassák: kik és a metalistenek valójában.

Harmadik és egyben utolsó Rockmaraton beszámolóm bevezetője már nem szólhat arról, hogy hol volt és mikor volt, hiszen csak önmagamat ismételném. Akit érdekelt, az minimum tud róla, de inkább ott volt. Akit pedig nem, ahhoz ebben a cikkben nyilván nem beszélek. Szóval a negyedik és ötödik este beszámolójának nyitóbekezdését a köszönetnyilvánításra fordítanám inkább. Mert köszönettel tartozom a kezeknek, akik a plüss pónit stílustól függetlenül tartották fel a legkülönbözőbb koncerteken végig és ennek a jelenségnek azt hiszem vastagon kijár a tisztelet. Mint ahogy annak a lánynak is, aki látszólag ugyanabban a néptáncos szettben nyomta le az öt napot, aranyosan két copfban hordott haja alatt és legyen szó AMD, Black vagy Death koncertről, ő mindig elővette azokat a techno buliból hozott lelkes mozdulatsorokat, amik sokszor nevetettek meg a fesztivál ideje alatt. Aztán köszönöm még Csabinak, hogy a tizennyolcadik Maratonján már nem terített törülközőt a vállára és nem büfiztette oda hajnalban a részeg punkokat. Meg persze köszönet a szervezőknek többek között azért, amiért kardviadalt rendeztek délután azoknak az ámuló lovag metál lovagoknak, akik míg saját fa és műanyag kardjaikkal elalélva nézték a mesterek, én is megfigyelhettem őket, mert nagyon kíváncsi voltam a fajtájukra. Nem utolsó sorban pedig köszönöm a Szándokánra is hasonlító Powerwolf papnak, hogy néha csöndben elsétált mellettünk, csinosan rajongó jelmezében és bár nagyon közel jött néha, de végül egyáltalán nem szólalt meg.

Az első Rockmaraton beszámolóm hosszabb felkonferálását most egy sokkal rövidebb követi. Avagy idén is ott voltam az újvárosi kis szigeten és ahogy az már lenni szokott, a dolog megint ott volt a szeren. Azzal a szokásos "hardcore nappal" együtt, amit csinos kis csomagban ad át a szervezés, már egy ideje minden évben az arra érdemeseknek. Emblematikus nevekkel jobbról és balról, megtűzdelve néhány nehezebb falattal is a napot, hogy legyen hol lelassulni és senki ne menjen el túl korán, ha értitek mire gondolok.

A rockerek habzanak, a punkok már hervadnak. A nagy múltú Rockmaraton idén már negyedszerre csapja ki az újvárosi szabadstrandot, mint afféle jó szagú nemespenész. A rendezvény idén is egy nulladik nappal rugaszkodott el a hétköznapoktól, néhány kisebb hazai banda tolhatta hétfőn a sátorállító műsort az arra érdemes korai kis fecskéknek, akik ahogy bevették magukat a fészekbe, talán már el is kezdték a szájból szájba öklendezést. Ennél azonban még sokkal érdekesebb dolgokat is tartogat és tartogatott az egyetlen vegytiszta hazai rockfesztivál és minthogy másik két napon is túl vagyunk már, végig is szaladnék a szokásos maratoni tempóban az eddig kikristályosodott zenei és egyéb élményeken.

Nem olyan rég derült ki, hogy Max és Igorr Cavalera ismét közösen idézi fel a Sepultura örökségét. Még nem tudjuk pontosan, hogy a jövőre harminc éves Beneath The Remains és a huszonnyolc éves Arise lemezt bemutató turné elér-e hozzánk egyáltalán, de az tuti, hogy megnézzük. Addig pedig egyértelmű volt, hogy ezen a júliusi vasárnapon meglátogatjuk a Dürer Kertet, ahol Max most a Soulfly-jal mozgatta a meg a nyakakat.