Bármilyen hihetetlennek tűnik, a címsorban szereplő névsor ebben a formában sem teljes, „csupán” Pünkösdhétfőn a Club 202-ben általunk látott-hallott zenekarok felsorolását foglalja magában. Ilyenkor felvetül a kérdés – mint ahogy sok beszélgetőpartneremben felmerült – szükségünk van-e tengerikígyó hosszúságú rock-programokra, avagy a kevesebb több volna-e? Jelen helyzetben két turné találkozott össze Budapesten (a Vicious Rumorsé és a Circle II Circle-é előzenekarostúl, mindenesetül), és mindez kiegészült három hazai zenekar műsorával. (Helloween) tök jó, hogy az állampolgár „egyet fizet, kettőt kap”! Azonban kevésbé lélekemelő a „főfogás” (Vicious Rumors) esti 11 órás kezdési időpontját szemlélve belegondolni a másnapi felelősségteljes(nek szánt) munkanapba. És mivel nem két-három éve feltűnt tinibandák fesztiváljáról van szó, talán nem voltunk egyedül a gyermekvigyázás megszervezésének problémakörével sem.

Tipikusan olyan esemény volt ez, amelytől alapjáraton nem várta senki, hogy irdatlan nagy tömegeket fog megmozgatni, a szervező azonban szívügyének érezte tető alá hozni és ezzel magának, na meg a maroknyi tábornak is szerzett egy szép estét. Az eleve nem túl tágas pincehelyiségben amúgy még ez a nézőszám sem mutatott rosszul!..

Kevés olyan zenekar létezik kerek e világon, akik képesek a rajongókat  ilyen magas hőfokon tartani, mint a DM. A koncert előtt egy héttel még simán lehetett állóhelyre jegyet kapni, ami azt sejtette, nem lesz tele a Puskás, de mire a Welcome To My World első hangjai felcsendültek, egész szépen megtelt a Stadion. Persze a közönség már közel sem olyan vehemenciával rajongja körbe imádott zenekarát, mint mondjuk '88-ban, amikor 13 évesen nyomorogtam a BS-hez vezető kis hídon, és körülöttem Martinok és Martinák, Dave-ek és Alan Wilder hasonmások nyomorogtak hosszú órákon át a bejutásra várva, majd a legforróbb poklot idéző hangulatot varázsoltak az azóta a lángok martalékává vált sportcsarnokban. Ma már egy ilyen esemény inkább sajtótájékoztatóra hasonlít, mint koncertre. A digitális világ térhódítása nem kímélte a zeneipart sem. Nem csak a lábát tette be, hanem páros lábbal rúgta rá az ajtót, ami szerintem egy roppant torz és beteg elegye felgyorsult világunknak. Ha az emberek a mobiljuk helyett inkább arra koncentrálnának, hogy a valóságban is megéljék azt, ami velük történik, és nem koncentrálnának arra, hogy elkapják A PILLANATot, talán mindenki beljebb lenne eggyel. Az egész már csak azért is érthetetlen, mert a DM minden egyes turnéjukról tökéletes minőségű, megfelelő terjedelmű dvd-t jelentet meg. Ja, hogy Manyika vagy Pityuka nincs rajta....

Ennek az immár harmadszor megrendezett eseménynek a fő vonzereje számomra az Ahab fellépése volt, akik legutóbbi lemezükkel (The Giant) a tavalyi év egyik legkiemelkedőbb teljesítményét mondhatják magukénak a doom mezőnyben. A még éppen leküzdhető távolság pedig, a hétvégi időponttal párosulva, úgy is meggyőző érvnek bizonyult az indulás mellett, hogy a többi csapatnak jóformán a nevével sem találkoztam azelőtt.

Napsütés, vízpart, hétvége és állati jó zene – ez mind együtt volt május 18-án szombaton Szántódpusztán. A 7. Pannónia Fesztivál harmadik napján a Rockélet sátorban fekete pólós punkok, a Nagyszínpad előtt bikinis lányok, a Zipz Shoesban konszolidált hippik, a Zeneszöveg.hu táncterén napszemüveges rapperek, a Hóóórukk Hüttében pedig söröző, asztalon táncoló kempingezők mulattak.

A nyitónap pörgése után pénteken tovább folytatódtak az eszméletlen koncertek a 7. Pannónia Fesztiválon. Szántódpuszta területe dübörgött a basszustól. A Supernem, az Ocho Macho, Kowalskyék, az Akkezdet Phiai, a Magidom és még sokan mások szolgáltatták a minőségi buli-alapot, de kétségtelenül a Rudimental koncertje volt az est fénypontja.

Május 16-án Hivatalosan is megkezdődött a magyarországi fesztiválszezon, amelyet immár hagyományosan, a Szántódpusztára költöztetett Pannónia Fesztivál nyitott meg. Bár az időjárás még nem teljesen bólintott rá a hétvégére, mindenki más viszont igen.

Talán a hétköznapra eső időpont miatt, talán más okból (is), mindenesetre feltűnően korán, minimális csúszással indult a program a kisteremben – a Dürer Kert ötéves fennállása apropóján zajló mulatság aligha befolyásolt bármit is –, hogy aztán ugyanilyen gyorsan érjen véget. Még ahhoz képest is hamar, hogy hardcore estről beszélünk, ahol nem szokás túlragozni a dolgokat és a jóféle, magas fordulatszámon pörgő muzsikából adott esetben a kevesebb is elég lehet...

Magyarország szereti az Anathemat. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a liverpooliak (amúgy igen gyakori) hazai koncertjeinek látogatottsága. Az évek során a zenekarban szintén egészen biztosan kialakult egyfajta kötődés Magyarországhoz, amiben közrejátszanak az olyan különleges fellépések is, mint amilyen Danny Cavanagh és Anneke van Giersbergen közös estje – és amilyen a mostani alkalom is volt.

Az év elején, amikor elkezdtek napvilágot látni a tavaszi/nyári turnédátumok, már körvonalazódott egy nagyon erős áprilisi hónap, annak is a vége, ami igazán töményre sikeredett, de azért becsülettel lenyomtam az etapot. Még jön a jövő keddi Shai Hulud buli, amit remegve várok, aztán jön egy kis pihi.

Épp csak magamhoz józanodtam és lehúztam a napi igát a 04.18-ai Korai Öröm után (cikket lásd itt:), mikor másnap egy hármas csapás ütött be a Pécsi Est Caféba: a trance-etno-transzcendens izé helyét kőkemény fuzzok és flangerek, érces énekhangok és földig csapott homlokok vették át. Boldogan konstatáltam, hogy jóval több kiművelt haver is csatlakozott a bálhoz, nem eggyel egymást karolva kopogtattuk fejünkkel a kordont – hiszen mindjárt 3 kiváló banda: az ausztrál, pesti barátjuknak hála erre is járó Greenthief, és a hazai psziche-daliák: a GMW és a Turbo zúgatták szét az agyunkat, méghozzá nagyszabású, még pár hétig tartó(!!!) közös európai turnéjuk indítóbulija címen!... Méghozzá így:

Tegye fel az AC/DC videókon szocializálódott ördögvillázásba meredt kezét minden magyar rockerarc, aki szerint nincs már „jó öreg régi rock” ebben az országban! Megvan? Most az tegye fel, akik egy zenés trippeléstől többet várnak, mint amit az Ozorai hurkahajúak szivárványszínbe szívott embertengerei nyújtani képesek 2 pár midibillentyűn, és drogok nélkül is tudnak és akarnak egy másik tudatállapotba kerülni! Megvan? Most rázzatok kezet, feleim. Az pedig, aki mindkét kezét a magasba tette, jobb, ha tudja: imáik meghallgatásra találtak. A rohamos gyorsasággal újra országos, sőt, nemzetközi fontosságú élőzenei helyszínné előlépő Pécsi Est Caféban április 18-19.-én a műfaj nagyjai mutatták meg a pszichedelikus rockzene különböző, rég eltemetettnek hitt arcait. Én ott voltam, beleröhögtünk egymás képébe, és bélyeg nélkül is kis híján sikerült színeket látni a produkcióktól. Sűrített koncertbeszámolók következnek, 2 részben.

Rendhagyó zenekarhoz rendhagyó koncertbeszámoló dukál, így riporterünket kizavartuk a hajóra, hogy saját véleménye mellett szedje össze az átlag ember Meshuggah rajongó véleményét is.

Azt kaptuk, amit vártunk. Nyilván nem ez volt minden idők legnagyobb Nazareth koncertje, azonban egy nagyon-nagyon korrekt rock buli zajlott le ezen az áprilisi szerdán a hajdani villamosremízben. Budapest nem égett be – és most nem arra gondolok, hogy nem volt tv-székház elleni ostrom, hanem az elfogadható nézőszámra célzok, amit szellős teltházként jellemezhetnénk. A nézőtér aktivitásával sem lehetett bajunk, főként, ha számításba vesszük, hogy egy ötven éves zenekar koncertjén már nem szokásuk egymás fejére ugrálni az embereknek. A rajongók jó része ugyanolyan fehér ing – öltönynadrág összetételben uralta az első sorokat, akárcsak felettük Dan McCafferty frontember. A fenevad és falkája megszelídült (utalás a harminc évvel ezelőtti pilisborosjenői Fenevad fesztiválra, melyet e skót banda köré szerveztek). Azért ne feledkezzünk meg arról az örömteli tényről, hogy jelentős százalékot tett ki a „modern” zenekarok pólóit viselő fiatalok rétege.

Néhány héttel a PeCsás Parkway Drive koncert után bejelentették a szervezők, hogy Frankie Palmeri és zenekara ismét tiszteletét teszi hazánkban ezúttal, mint főzenekar. Jöttek a találgatások afelől mégis kik lesznek a kísérők voltak fanyalgók voltak viszont olyanok is, akik összetették a két kezüket, hogy a Dürer Kert nagytermében köszönthetjük a Buried In Verona-t, Attila-t az Obey The Brave-et és a Chelsea Grin-t az Emmure mellett.

Hobbiból csinálok egy zenekart. Bár van polgári állásom, azt sem tudom, hol keressem a segglyukam, de nekivágok az új lemezemmel a turnénak. Összeszedem a haverokat. Ryan-t a szomszédból, Robot San-Diegoból, Samet New Yorkból, és Jodie-t Londonból. Eddig sima. Beülök a tetves buszba, és körbefurikázom Európát. Bár a számító köcsögök csak akkor mennek erre a Budapest nevű lepraterepre, ha nagyon kell a suska, én azért bevállalom. Van ez a Hegyi Balázs nevű gyerek, az agyamra megy már a nyavalygással, és kész vagyok kemény zöldhasút is adni, csak hogy csituljon végre. Szóval elmegyek én és a haverok a Dürer kicsibe. Nem számítok fergeteges bulira, tudom hol a helyem a táplálékláncban. Bár a Botch-csal letettem a névjegyem, de hol van már a tavalyi hó. Rob is megjárta már a mennyet és a poklot az Unbroken-nal, ha érted mire gondolok. Ryan-nek konkrét emlékei is vannak Budapestről, azt mondja, hogy amikor a These Arms Are Snakes-szel itt járt, egész rendes népeket talált erre. Jodie és Sam meg mindig ott van velünk, ugye... (Fotók: Narrows facebook)

Most morgolódhatnánk azon, mennyire igazságtalan, hogy egy olyan nagy múltú és páratlan tehetségű előadó, mint Jeff Scott Soto rendre alig pár száz ember előtt játszik – ránézésre ezúttal is lehettünk annyian, mint az előző két alkalommal, sőt nagy százalékban ugyanazok az arcok jelentek meg  –, ám azt mondom, ne tegyük! A legfontosabb, hogy barátunk négy év után ismét itt járt, és olyan fergeteges bulit csapott, hogy még jó ideig emlegetni fogjuk!

Egy egész karriert fel lehet fűzni a címben is említett és már a '96-os debütáló lemez Family Tree című dalában is citált Don't Forget Your Roots jelmondatra. Persze ez cseppet sem reklámfogás Toby Morse és csapata, az H2O részéről, hiszen a hitelességük megkérdőjelezhetetlen, és a NYHC szubkultúra iránti feltétlen elkötelezettségük úgyszintén. A fegyverhordozóból (ex-SOIA road) frontemberré avanzsált Tobyból csak úgy árad a pozitív energia, igazán üde színfoltja a színtérnek. Nagy várakozással tekintettem a buli elé, mivel szeretem az H2O munkásságát, és a hosszú szünet után kiadott 2008-as Nothing To Prove lemez igazán nagyot szólt. Sajnos előző hazai bulijukról lecsúsztam, itt volt az ideje az első találkozásnak.

Mielőtt erre sor kerülhetett volna, volt itt pár előzmény. A Hanoi csapatáról sajnos egy az egybe lecsúsztam, de az Idoruból sem sikerült sokat látnom, és amit láttam...az alapján nem lenne fair bármit is írnom.

Sajnálatos módon ahogy azt már az esemény bekövetkezte előtt néhány héttel, hónappal is talán sejteni lehetett, január hetedikén a kaliforniai metalcore alapvetés Bleeding Through tizennégy aktív évet követően hivatalosan is bejelentette feloszlását. A zenekar emblematikus arca Brandan Schieppati akkor azt ígérte, hogy egy méltó, több kontinenst is érintő koncertkörúttal kívánnak majd végleg elbúcsúzni rajongóiktól szerte a a világban, mely az Öreg Kontinenst áprilisban, kis hazánkat pedig egészen pontosan e hónap tizenharmadikán érte el, ahol az ausztrál Hand of Mercy, az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő This or The Apocalypse, illetve hazai fronton a hamarosan új nagylemezzel jelentkező The Southern Oracle melegítette be a pódiumot a narancsvidék egyik legjelentősebb formációjának.

Április 10-én végre nem szakadt az eső, sőt mondhatni eléggé kellemes időnk volt, pólóban simán lehetett császkálni kint. Hova érte meg ilyenkor elindulni? Mehettünk volna bármilyen kocsmába, vagy akár a haverokkal is ki ülhettünk volna, de nem ma! Ugyan is a Dürerben igazi Norvég underground legendák játszottak. Egyértelmű tehát, hogy hol telt ez a bizonyos szerda estém.  Na, és milyen volt ez a szerda este? Kattints tovább, és mindenre fény derül.