Hosszú évek teltek el úgy, hogy fél karunkat adtuk volna egy Suicidal koncertért. Aztán a West Balkános bulival átszakadt a gát, és megindult hazánk felé az ST áradat. Túlzás lenne azt állítani, hogy mindent elsöprő, hiszen az előző ZP-s buli a pocsék hangzásról maradt leginkább emlékezetes, a Szigetes is erősen bicegett, de a színpadon azért kitettek magukért a srácok, a közönségről nem is beszélve. És itt el is érkeztünk a tegnap estéhez, ahova már eleve úgy mentem, hogy nyóccázé felőlem balalajkán is nyomhatják a Possesed To Skate-et, nekem úgy is megfelel.

Eljött az a nap, amire több mint féléve vártam. De, hogy? A nap ezerrel süt be a kocsi hátsó ülésére, ahol magzati pozícióban próbálok aludni pár órát, de hát nem igazán jön ez össze. Több okból sem. Izgatott vagyok a mai nap miatt, a Slayer – Newsted duon pörög még az agyam, és a totál elfeküdt nyak sem segít az alvásban. Mindegy, ha már így hozta a sors felkelek, és elkezdem lapozgatni a műsorfüzetet, hogy mi is vár a nagy show-ig rám. Lesznek itt programok bőven, nem kell aggódni. Stand up, Badárral, a karrier sátorban a délutántól meg folyamatosan játékos vetélkedők, és érdekes előadások vannak. Mellesleg van kényelmes szék is, amibe bele tudok süppedni. Érdekes látni a várost, aminek a nyugodt kis sétáló utcáját ellepték a rockerek, metalosok, és a pankok. Helyi kis marketben megvásárolt reggeli majszolása közben gondolkodóba estem. Mi lesz, ha ma is szakadni fog az eső végig? Bármi történik is az esti headliner buliját, látnom kell. Délelőttöt még olvasgatással töltöttem, aztán pedig irány a koncert dömping.

Tokajban még azon agyaltam, hogy szárítsam meg a ruháimat, most meg végre igazi sivatagi idő van. Harminc fok, napsütés, néha egy-két bárányfelhő,tényleg tökéletes az idő. Mihez kezd ilyen egy átlag ember? Mondjuk el mehet hajókázni. Ez az! Irány az A38 tetőterasza. Miért? Ha esetleg nem tudnád, akkor július nyolcadikán nem más lépett a fedélzetre, mint a legendás amerikai stoner banda a Karma To Burn. Mi pedig ott voltunk, és a lemenő napsugaraimban megfürdettük a karmánkat, hogy az megint gyönyörű színekben pompázzon.

Miután zsinórban ötödik alkalommal se kaptuk meg az akkreditációt a VOLT-ra, (és miután biztosítottak, hogy minden rendben folyik, majdnem tuti, hogy meglesz az, ne parázzak,) rátekintettem arra a rohadt szovjet játékújság stílusú poszterre, és elkezdtem győzködni magam, meg az ősöket, hogy nekem miért és mennyire jó is, ha kicseszek egy húszast, vagy inkább harmincast (incl. kaja, pia, benzin, napijegy), ERRE. De hiába forgattam, mindig ugyanarra a névre tért vissza a szemem. Aztán – sokadszorra – megadtam magam a Queens of the Stone Agenek. Pár nappal később a megadás élőben is megtörtént. Félsötétben, csontot-torkot összesajtoló emberhordában, izzadtságban, szemilátens erőszakhullámok közt. És már annyira nem bánom azt a 30-ast... Annyira már nem…

2 éve Bécsben belekóstoltam abba az atmoszférába, ami körüllengi a Neurosist, és az beszippantott, majd rabjává tett. A kérdés csak az volt, hogy a nem túl aktívan turnézó bandát hol, és mikor láthatom legközelebb. Kapóra jött a nem oly régen kiadott új, Honor Found In Decay című lemez, aminek turnéja most ért el, na persze nem Budapestig....hanem Prágáig. Útitársaimmal egy nagyon kényelmes és laza utazást követően érkeztünk a festői Vencel tér szomszédságában üzemelő Lucerna komplexumba. Talán a Párizsi Udvar-hoz lehetne hasonlítani, csak persze sokkal látványosabb, tisztább, ötletesebb és komfortosabb formában. Negyedik alkalommal vagyok koncerten Prágában, és nem tudok betelni ezzel a hellyel! A klub maga is egy remekül kigondolt, és megvalósított egység, hol zegzugos, ahol kell tágas, az akusztikája majdnem tökéletes, a hangulata pedig olyan, amilyet tényleg csak itt találhat az ember. Azt hittem a Club Akroplis hangulata teljesen egyedi, de van vetélytársa, és vicc, hogy mindez egy városon belül, mi meg...hagyjuk. (A fotók nem helyszínen készültek és innen vannak.)

Imádom a nyarat! Negyven fok, izzadás, de legalább lehet császkálni, na meg persze jönnek a várva várt fesztiválok is. Egyikről beesni a másikra. Sajnos megtapasztaltam még valamit. A modern embernek már nem az autómosás az eső tánca. Nem, sokkal inkább a fesztiválozás. Egy hét alatt két fesztiválon voltam, és mind a kettőn szakadt az eső, vagy éppen diónyi jégdarabok potyogtak az égből. Egész júniusban jó idő volt, de amikor elkezdtem összepakolni a cuccomat Hegyaljára, leszakadt az ég, és nem is akart elállni az eső. Mit teszel ilyenkor? Nincs mese, menni kell Tokajba ugyanis a borok városában olyan bandák lépnek fel most, amiket egyszerűen bűn lenne kihagyni! Hátizsák a kocsiba, kazetta halom az anyósülésen, hogy legyen mit hallgatni, és akkor irány A HEGY!

Most utólag visszagondolva döbbentem csak rá, hogy a Bay Area eme nagyágyúját eddig csupa fesztivál-szereplése alkalmával láttam itthon, illetve külföldön. Érdekes módon mindössze két olyan alkalmat tudnék felidézni ezek közül, amikor a rendre kikezdhetetlen színpadi munka az elvárható gyilkos sounddal párosult – és ezek egyike sem hazai bulihoz kötődik...

Mersz nagyot álmodni? Oké, a nagy azért relatív, de amikor még a havas március közepén néztem a koncert videókat, azon ábrándoztam, hogy mennyire király lenne elmenni Limp Bizkit-re! Hoppá, jönnek Ausztriába a See Rock Fest-re? Egy hosszabb levelezés után, sikerült két akkreditációt szerezni a fesztiválra. Mi van ilyenkor?

Imádom a nyarat! Végre úgy indul neki az ember az éccakának, hogy a leglengébb gönceit ölti magára, és éjfélkor is úgy tud a Hajó tatján létezni, hogy langy szellő simogatja az orcáját. Ez így teljesen rendben lenne egész évben, és a kétharmados többséggel ezt alkotmányba is lehetne foglaltatni. Most vagy soha! Örök nyarat a népnek!

Az első és a második nap showelemekben bővelkedő Rammstein és KISS koncertje után egy nyugisabb zárónapnak néztünk elébe, ahol valóban a zenéé lehet a főszerep. A várakozásnak nagyjából eleget is tettek a fellépők, de nézzük sorjában.

Agyaltam azon, hogy valahogy el kéne csípni a Tankcsapdát, ha már egy jó évig tényleg nem fognak Budapesten játszani. Sajna pénz szűkében a jegyvétel most nem játszott, de jött a levél, hogy szeretettel meg vagyunk hívva, mint RockStation stáb a sajtótájékoztatóra! Apukám ez olyan, mint a májusi eső most, tényleg aranyat ér. Izgatott voltam, mert soha nem voltam még ilyen tájékoztatón. Késő délután érkezés a Budapest Parkba és, hogy mi volt?

Az első nap végén a Rammstein által elővezet tűzijáték után némileg lájtosabb napnak néztünk elébe, még akkor is, ha az este fő attrakciója, a KISS újból a látványos koncertet preferálja. De ne szaladjunk ennyire előre, mert ha metálos szempontból nem is ez a szombat volt a fesztivál nonpluszultrája, de azért eseménynek így sem voltunk híján.

Most, hogy nem kevés viszontagság után végre az időjárást tekintve is beköszönt a nyár (csak el ne kiabáljuk!..), mi sem vezethette föl ezt stílszerűbben, mint egy vidám, felhőtlen hangulatú rock n' roll party. Jó választás volt a 202 ezúttal – szerencsések lehetünk, hogy egyáltalán sikerült megfelelő helyszínt találni a bulinak! –, az A38-on ennyi ember aligha fért volna el.

A 2005 óta Nickelsdorfban megrendezett Novarock Fesztivál szép lassan Európa egyik legnagyobb rockzenei heppeningjévé nőtte ki magát. Idén is erős a felhozatal - bár hangyányival gyengébb az elmúlt éveknél - viszont így is fesztiválozók tízezreit vonzza, és egy Rammstein vagy Kiss koncert azért így is az elitligába tartozik.

Idén erősen úgy néz ki, hogy végig frankó idő lesz, eső nélkül, ami ugye - aki volt már itt tudja miről beszélek - itt nem hátrány. Az előzetes program alapján a péntek tűnt a legerősebbnek és az erős szélben egy órát tartó sátorfelállítás után bele is vetettem magam a sűrűjébe. (Fotó: Réti Zsolt, a fotó nem a helyszínen készült)

Ennyi év után is jó érzés úgy hazaesni egy hétköznap esti koncert után, hogy az embernek zúg a füle, zsibbad a lába, sajog a háta, és közben alig múlik az az adrenalin löket, amit az este során tapasztalt élmények felszabadítanak. Legszívesebben lökném is be a zenét, és folytatnám az estét, de körülöttem már minden csendes. Ilyenkor a csend a legrosszabb. Így hát, hogy elüssem az időt, leírom Nektek, hogy mi is váltotta ki belőlem ezt az eufóriát.

A tetemes csúszás ellenére is sikerült lekésnem az első két zenekar műsorát (elnézést az érintettektől!) és amikor megérkeztem, még nem sejthettem, hogy a beszámoló megírása rám vár majd. No, de szó sincs arról, hogy kényszerű tehertételként fogná fel az ember az ilyen feladatot! (fotó: Naam facebook)

Életemben először voltam olyan koncerten, ahol a bejáratnál felirat hirdette: „füldugó használata javasolt”! Ha valaki netán humoros hatáskeltésnek gondolta volna mindezt (akárcsak én a sajtó útján történt hasonló tartalmú előzetes figyelemfelhívást), azt meggyőzhette, hogy a „segédeszközt” bőkezűen osztogatták a jegypénztárnál. „Azért nem eszik ilyen forrón a kását” – mosolyogtam heavy metal koncertekre aklimalizálódott érzékszerveim meglétének tudatában. Természetesen igazam is lett – leszámolva az utolsó tíz percet, amikor a zenekar heveny hangszeres őrjöngésbe kezdett. Pechemre a teljes koncert-időtartam alatti vándorutam ekkor épp az egyik hangfal közelében vezetett, amely ez idő tájt ventilátornak is remekül bevált volna. Életemben először fogtam be a fülemet egy koncerten, miközben aggodalmasan pislogtam a plafon irányába. Csodálom, hogy nem szakadt le a (fülre) érzékeny búcsú hosszú percei alatt! Az imént említett „vándorút” pedig az okból eszközöltetett, hogy…

Május 25-én először láthattuk itthon a Dance Gavin Dance-et  európai turnéja keretében. A számomra stílusát tekintve nem tisztán behatárolható együttes 2 előzenekarral érkezett az A38 hajó tetőteraszára. A tervezettnél ez eggyel kevesebb, ugyanis a Climates lemondta a turné 3 állomását köztük a magyarországit is. Így három énekközpontú zenekar koncertjét élvezhettük. Ezek közül csak a The Elijah járt már hazánkban, ők viszont kétszer is, egyszer a Hopes Die Last, egyszer pedig a Hawthrone Heights társaságában. Mivel egyik eseményen sem voltam, nekem ez is újdonság volt. A DGD-t tekintve csak az új énekesben kételkedtem. Aki követi a zenekar életét, tudja a  Jonny Craig-es történetet, és azt is el tudom képzelni, hogy egy-két rajongó az énekescsere miatt maradt otthon. Nekem így is kötelező programnak ígérkezett, de azért utána néztem az új énekes munkásságának, ami legkevésbé sem volt meggyőző. A szólólemezének hallgatása után el sem tudtam képzelni milyen lehet a Dance Gavin Dance-ben....borzalmas az a lemez. Viszont a helyzet Jonny Craig-gel is hasonló mostanában. Az első szólóalbuma nekem nagyon tetszett, de ő is egy populáris, unalmas irányt követ újabban, ahogy ezt az új DGD énekes Tilian Pearson is teszi.

Egyetemistának lenni jó, pécsinek lenni jó, zenélő pécsi egyetemistának lenni PENiglen kikúrt jó, a sör nem vizes (nagyon), a biztonságiak nem bunkók (nagyon), a lepény nem drága (nagyon), a buli az van (még nem nagyon, de majd!). Lényegében így summázhatjuk a visszatérő Pécsi Egyetemi Napok első felét. Mielőtt bárki mást mondana, jelezném: rockerilag is BŐVEN volt mit keresni a Bőrgyárban, már annak, akinek nem az Acélszív az alfa és omega; és e valami nem pusztán a skótmintás miniszoknyák és elhagyott félüveg szeszek alján volt csak lelhető! A 0. nap még nem sokat, de valamit csak-csak.
Összevisszafoglaló. Egy.

E hónapban sokak nagy örömére egy igazi death metál csemege szelte át az Öreg Kontinenst, mely kis hazánk Club 202-jének termét május 21-én érte el. A legutóbb a Behemoth és a Vader oldalán tavaly nyáron Budapesten már nem először bizonyító Septicflesh vezette The Great Mass Over Europe turnén, a görög headlinert az olasz Fleshgod Apocalypse, a holland Carach Angern, valamint a szintén görög Descending kísérte el, míg e jeles eseményen hazánkat a The Konstellation képviselte.