Weinheim, zápor, enyhe szél, 8 fok, a hajam nem érdekel. Úgyis rövid, meg sapkát is hordok. De hol a klub? Nem klub az, kávézó a helyi Művház első emeletén. Central, de nem igazán a központban. Illetve mihez képest? A lényeg, hogy megvan. Izgatott tömegnek nyoma sincs. Én azért izgulok, a többiek meg egykedvűek. Az idő teszi? Zenekar sehol, hotelban pihennek, biztos mert esik, meg kedd van, meg egy faluban vannak. Azért ha már elmásztunk idáig check-check a zegzugokat. Semmi. Otthon a ruhásszekrényemben nagyobb élet van. Mire a svéd előzenekar belecsap a mindenhonnan összelopkodott, de az egyéniséget gondosan nélkülöző műsorába, ami egyöntetű közönyt idézett elő nálunk, addigra a hely szépen megtelt. Voltunk vagy 37-en. De lehet 51-en, nem számoltam meg. 

20.20
A parkolóban találkozok a szigetvári komákkal. Lusták, nem akarnak bemenni Psycho Mutantsre, csak a VHK által gerjesztett pincepogóra és csomagtartóban csempészett kannásborra kíváncsiak. A lesajnálás és a tapasztaltság fölényének keverékével ciccegek. Odabent még senki, mondják, még közel 1 óra, mire koncert lesz, viszont ingyen vihetek posztert. Azért ez szép volt. Visszasétálok, kényelmesen elköltök egy kis vecsernyét, aztán mandalás pólót fel, és sej, a Caféba le. Gyanútlanul. Megérkezek egy sámánjurta bendőjébe, amit a következő 3 óra során csak 10 percig hagyok el.
21.40
A pécsi, egykor méltóbb ismertséget is megélt, 3. lemezét végsimogató Psycho Mutants nyit. A koncert feléről lemaradtam ugyan (mint utólag kiderült, el is kellett az energia), de a 2. fele egyértelművé teszi: ez a fekete inges urak legfrankóbb koncertje, amin eddig módom volt jelen lenni. A 6 tagú banda rendkívül egyszerű alapokból építkező, mégis változatos zenéjében központi elemet kapnak a következők: váltogatott hangszerek, bugyinyűvő bariton, ijesztő bekiáltások, csodálatos akkordion- és trombitajáték… frank táncdalok, a legfeketébb country, és az a fajta bár-rockzene, amit alig űz más rajtuk kívül idehaza. Tangót, szenvedélyt, szarkazmust, pszichedéliát virágoztatnak ki a színpadon, a show energikus, mindenki táncol mindenhol, bár a dalok sötétek, a mikrofonnál a Lugosi Béla és Betty Paige zabigyerekének tetsző Karnics Zoli, az izzadságban borszag, a falakban finom lüktetés. Szól a Tango with me, Western Devil, és egyéb ismerős nyalánkságok… Hatalmas műsort adtak, a világítással különösen túlvilági hangulatot varázsolva, igazán méltó felvezetője voltak a VHK-nak: az ilyenek miatt érdemelnének újra kiemelt figyelmet az itthoni fesztiválokon, s ezt a sokáig hujogató közönség is lelkesen konstatálja.

Újabban – felettébb örvendetes módon – nem múlhat el úgy év, hogy ne lássuk élőben Lukather mestert, akár a Toto-val, akár szólóban. Olykor azonban – jóval kevésbé örvendetes módon – hősünk budapesti fellépése más bulikkal is ütközik a fene nagy dömping közepette. Előző önálló estjét az Iced Earth kedvéért áldoztam be, most viszont (már csak az optimista kicsengésű interjú okán is) mindenképp meg akartam tapasztalni, hogyan megy végbe élőben az idei Luke-albumon lezajlott átmenet...

Maga Csihar Attila nyilatkozta egyszer, hogy a zenélés „transzcendens, emelkedett szellemi állapot, és az érzések, amik meg tudnak jelenni általa, a szellemi világhoz kapcsolódnak, ez egyfajta vallás. Eredetileg a zenélés rituális volt: ünnep és egység, transz és dicsőítés, kapcsolat egy természetfeletti erővel.” Kinek higgyük el ezt, ha nem neki? A legtisztább formában (egyebek mellett) talán épp az általa is művelt black metal hivatott megőrizni ezt az ősi rituálét, annak lényegét, és visszatükrözni valamit abból. Hát, nagyjából ilyen várakozásokkal tekintettem a mintegy hét év után ismét hazánkba látogató norvég Enslaved és társai fellépése elé.

A norvég Kvelertak új, Meir című lemezének tavaszi Európa turnéja sajnos nem ért el Budapestre így egészen Bécsig kellett utazni azoknak, akik kis hazánkból látni szerették volna őket. Nos nem voltak túl sokan. Ez igaz a bécsi Aréna-ra, is ahol a keverőpult mögött lefüggönyözték a termet, így nagyjából fél ház, azaz 5-600 rajongó várta a baglyos norvégokat, de előtte volt még egy kis hippi-metál, meg lakodalmas Kyuss.

Ki az, aki rajtam kívül szeret még olyat játszani, hogy egy számára ismeretlen zenekar puszta neve alapján próbálja elképzelni, milyen lehet a muzsikájuk? A Seven Kingdoms elnevezés nekem valamifajta monumentális fantasy világot sugallt, fátyolszerű szintetizátor hangokkal, kellemesen lendületes egyéb hangszerekkel. Ehelyett kaptam valamit, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni. Thrash metal alapokra egy szőke hölgy próbált hol a nyolcvanas évek rockosabb, hol a mai követelményeknek megfelelni akarván „tarjásabb” hangon pacsirtáskodni.  Néha egészen jó dallamfüzérek sültek ki ebből - de néha nem. Tudom, ha egy magát rockernek valló firkász ilyesmit leír, azért elevenen perzselés jár, mégis azt állítom: egy kis billentyű kellemesebbre dúsítaná az „ámerikaiak” produkcióját.

Ha már a hovatartozásnál tartunk: a zenekar hangszeresei közül háromnak buci feje és alkata alapján az a benyomásom támadt, hogy valószínűleg egy „mekiben” tölthették gyerekkoruk nagy részét, még a csontsovány basszer sikeresen kompenzálta a képet. A hölgy öltözéke igencsak „gáznak” bizonyult: mintha ovisoknak jött volna műsort adni – leszámítva, hogy a ruha feszülős mivolta miatt jól látszott a királyság négy dombja.

Nem volt kétséges, mivel töltöm el a péntek estémet. A fociból már egy jó ideje ki vagyok ábrándulva, különben is zárt kapus volt a magyar-román mérkőzés. Szerencsére sem a Sabaton, sem a rajongótábora nem tett rossz fát a tűzre, ezért nem kellett közönség nélkül játszania a négy zenekarnak budapesti koncertjükön.

Az már közel sem ilyen szerencse, hogy – munkahelyi elfoglaltság miatt – elmaradt első találkozásom a Tales of Evening muzsikájával. A csarnok előtt fél nyolckor még javában több száz méteres emberkígyót látván azt kellett konstatálnom: mások is hasonlóképpen jártak.  Első utam természetesen nem a ruhatárhoz vezetett, hanem átmeneti kabátban a nézőtér mélyére. Sajnos a Wisdom programja már igencsak derekánál tartott. Ez az angol nyelven daloló magyar zenekar ilyen szempontból igazi mumusom; a 2010-es Helloween-on is sikeresen lekéstem őket. (Szerintem a sírfeliratom is az lesz: „az ember, aki mindenhonnan elkésett” – feltéve, ha a saját temetésemet nem csúszom le.)

No, félreértés ne essék, nem egy ételnek képzelem magam, csak Kennedy elnök híres mondatát („Ich bin ein Berliner”) kölcsönöztem, némi átalakítással. Kedden este ugyanis Budapest egy része Hamburg elővárosává változott, hiszen a német város két büszkesége lépett fel a Pecsában. Egy igazi tökös kis metál-szeánsz volt, a folytatásban a Gamma Ray és a Helloween koncertjéről lesz szó.

Aki nem ismeri a Swans-ot, az törődjön bele, hogy pusztán szavak és mondatok által nem is fogja megismerni. Olyan szinten széleskörű a skála amin mozognak, hogy fölösleges címkékkel dobálózni és olyan szinten veteránok, hogy millió útról, de több lépcsőn át vezet hozzájuk az út. Pl. szereted az olyan modern metal zenéket, mint Sybreed vagy a Mnemic? Ők hivatkoznak a Fear Factory-ra, mint hatásra, akik hivatkoznak Godflesh-re, akik hivatkoznak a Swans-ra. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Swans nem is metal zenekar és ez csak egy volt a sok “influenced by” út közül, akkor úgy látszik a mérce.

Tatabánya nem a pezsgő éjszakai életéről híres, de a helyi szervezők mindent megtesznek, hogy rendszeresen koncertek legyenek és életet leheljenek a városba. És nem csak hazai zenekarok vendégeskednek Tatabányán, hanem külföldi előadókat is hívnak, ráadásul olyan különlegességet mint a norvég The Carburetors, akik tudomásom szerint most először léptek fel Magyarországon! Rajtunk kívül csak a szlovák és a cseh közönség olyan szerencsés, hogy láthatja őket ennek a miniturnénak a keretében, gyanítom jó adag barátság is volt abban, hogy elvállalták ezt a vidéki fellépést és nem Budapesten zenéltek valamelyik klubban. Korán érkeztem miközben a városra soha nem látott hóvihar zúdult aminek következtében sokan nem tudtak eljönni a bulira és a zenekar érkezése sem tűnt biztosnak. Berlinben nem tudott felszállni a gépük és kocsival jöttek idáig ebben az időben-már csak ezért is le a kalappal előttük, lemondhatták volna a fellépést és senki sem tehetett volna szemrehányást ezért. Végül szerencsésen ideértek a zenekarok és a beállás után elsőként a cseh Hejtman lépett színpadra.

December 9-e óta nem voltam koncerten, ami a magamfajta fanatikusban igen erős elvonási tüneteket produkál. Nagyon vártam hát a szombat estét, mert igen ígéretes felhozatallal állt elő a Phoenix. Persze engem az izlandi hősök újbóli eljövetele izgatott leginkább, de előzetesen adtam esélyt a másik két fellépőnek is, ne mondja senki, hogy nem kellően felkészülten lépek a kötelek közé.

Iszonyatos másnaposságtól meggyötörten érkeztem a Dürerbe, kialvatlansággal és tompa aggyal kísérve. Mivel igen korai kezdés volt, amit nem is igen tudtam mire vélni, lévén mégiscsak szombat van, most az egyszer hálát rebegtem az égieknek, mert egy késő éjszakába nyúló happeningnek nem igazán örültem volna. Mire betoppantam a nagyterembe, már az első számát nyomta a Gorgoroth oldalhajtásaként elhíresült Sahg. Bulijuk nem hagyott mély nyomot bennem, de ez nem a zenekar hibája, egyszerűen a zenéjük nem az én világom. Az Audrey Horne-nak milliószor jobban tudtam volna örülni, de pechemre egy nappal a pesti buli előtt szálltak ki a turnéból, hogy aztán némileg átalakulva már Sahg-ként nyomják ezt a sötét, de igen technikás metált vagy nemistudommit...

Lehet, hogy aki egyre több cikkemet olvassa, egyre inkább tuskónak tart, de akkor is be kell vallonom: egy ún. „akusztikus estnek” puszta megemlítésével is ki tudna valaki zavarni a világból. Pedig húsz-huszonöt éve az MTV unplugged sorozatának kezdetén még nagyon élveztem a dolgot. Érdekesnek bizonyult a dalok metamorfózisa, és végre szeretett műfajunk lehurrogóinak arcába vághattuk: igenis, amiket mi hallgatunk, azok is DALOK, nem csupán káosz és zúzás. De amikor boldog-boldogtalan akusztikus gitárt ragadott, és átszellemült pofával abszolválta nótáit andante, kezdett – bocsánat – b@szottul unalmassá válni a téma.

Jogos a kérdés, hogy ezek után miért repültem rá rögvest a lehetőségre, hogy Eric Martin hangja ily puritán kísérettel jusson el fülemig? Létezik egy Mr. Big nevű zenekar, akiket a mai napig nem tudok hová tenni. Nem is egyszerű olyan zenészeket elhelyezni a tetszési skálán, akiknek „tolla alól” ugyanúgy előbújhatott a horrorisztikus To be with you, mint a progresszív Undertow.

Nem lehet vita tárgya, hogy a Guns N'Roses aranykori felállásának vezéregyéniségei közül ki jár továbbra is két lábbal a földön és marad hű a nyers, zsigeri rock n'roll lényegéhez. Már tényleg csak annyi hiányzott, hogy élőben is láthassuk a második szólólemezénél tartó és bivalyerős csapattal nyomuló Slasht. Szóval soha jobbkor!..

Tudtam mindig is, hogy vannak csodák. Mikor süt a nap januárban, és pulcsiban mászkálsz lent, mert amúgy ahol nem fúj a szél, ott nagyon is jó az idő, a gyöngyhajú leányzó haza jön hosszú idő után külföldről, és igen, az Isten Háta Mögött megint koncertezik. Vége az áttelelésnek. Lehet, hogy elfogult vagyok, de számomra már most ez a 2013-as év egyik legfontosabb eseménye. Ami másnak idegesítő affektálós nyávogás, számomra csavarlazítóval sem mozdítható, betonbiztos muzsika. Milyen is lehet egy erősen a télközepén járó, teremnyi embernek az ébredése? Azért kattints a „továbbra”

Ezen a decemberi vasárnapon, amikor kint nyirkos, nyúlós, nyálkás, ködös idő van, és éppen kezd az ember túljutni a szombat este okozta sokkon, kevés olyan dolog létezik, ami arra sarkallna, hogy elhagyjam lakásom, és szerető családom melegét. Ugyanakkor ott van az a tény, hogy hiába ismerem a Converget a Jane Doe óta, és hiába léptek már fel hazánkban több ízben is, nekem ilyen-olyan okoknál fogva egyszer sem sikerült lejutnom rá. Emellett az A Storm Of Light legutóbbi fellépését is sikerült elcsesznem, így nem volt mit tennem, beöltöztem, beültem a kis retkes gépjárműbe, és a sűrű ködben bevezettem a Dürerhez. (A fotó nem a helyszínen készült és innen vettük)

Legutóbbi koncertbeszámolómmal kissé megcsúsztam. Okulva az esetből – vagy talán átesve a ló túlsó oldalára – már a Club 202-be tartva megkezdem jegyzeteimet. (Most, hogy hat nap elteltével beszámolómat küldeni készülöm, megállapítom: ez a módszer sem jött be igazán…) Doro-val egyoldalú ismeretségünk csaknem negyed százada kezdődött. Kezdetben volt a Warlock, ahol hősnőnk pályafutását kezdte. Egymást fertőztük eme új mániával a suliban, olyannyira, hogy Dorottya nevű osztálytársunkat is következetesen Doronak szólítottuk.

Az énekesnő szóösszetétel első tagja számított igazán; a szőke, germán, angyalarcú boszorkány – kétség kívül meglévő szépsége ellenére – nem mozgatta meg nem-zenei fantáziámat. Ez az érdektelenség sejtésem szerint annak volt köszönhető, hogy Doro egyfajta domina-típusként jelent meg képein és klipjeiben: külső tökéletességgel párosult férfias keménysége bibliai, lángpallóst szorongató szigorú angyalra emlékeztetett. Azután Doro kivált az angyalok – vagyis boszorkányok – karából és szólókarriert indított. Lemezről lemezre közelebb került a langyos pophoz, még angyalszárnyai segítségével kirepült az általam belátható zenei horizontról. De úgy látszik, nem tűnt el véglegesen. Lelkem egy kis darabja még most is rajong érte. Ezt a következtetést onnan szűröm le, hogy igen-igen nagy bennem a várakozás „első közös éjszakánkat” illetőleg.

Hatalmas várakozás előzte meg Everlast Dürer Kertes fellépését. A jegyek szépen fogytak, és a koncert napján, a szervezők legnagyobb örömére, kitehették a "megtelt" táblát. Ez számomra teljes döbbenet, de én nem  tartozom sem a rap, sem Everlast feltétlen hívei közé. A Rockstation örül minden lehetőségnek, és maximálisan igyekszik olvasótáborát napra készen, és a lehető legszélesebb igényt kielégítve beszámolni a klubokban, bárokban, lebujokban, arénákban, stadionokban zajló eseményekről. Így az is nyilvánvaló volt, hogy a rock zenéhez félig-meddig kötődő Everlast bulijáról is szállítunk Nektek beszámolót. (A kép nem a helyszínen készült és innen való)

A két tengeren túli banda úgy látszik elég nagy tömegeket megmozgat. Jól bizonyítja ezt az, hogy a buli már pár nappal a koncert előtt “sold out” lett, így valószínűleg rengetegen maradtak le a kedvencükről, akik a helyszínen akartak jegyet venni. Ráadásul vasárnap volt, így nem lehet másra fogni, mint a zenekarok népszerűségére. Szerintem a külön-külön népszerűségére. Értem ez alatt, hogy míg egy Slayer/Anthrax koncertre a rajongók 90%-a mindkét zenekar miatt megy, addig ez esetben gyanítom sokkal alacsonyabb ez a szám. Van metszet a Fear Factory és Devin Townsend rajongó tábora között, de nem egy embertől elhangzott hogy “ez érdekel, amaz nem”.

November 29. Ez a dátum minden bizonnyal a legtöbb, ebben a közegben mozgó zenebarát naptárában pirossal kerülhetett bekarikázásra, aláhúzásra, beikszelésre, hiszen a Phoenix Music jóvoltából nem kisebb név lett a nyár folyamán kis hazánkba beharangozva, mint a metalcore (abszolút joggal kinevezett) zászlóshajója, a hazai közönség előtt klubbulin már négy éve nem bizonyító ausztrál Parkway Drive. A bejelentést követő ováció után pedig kisvártatva lehullott a lepel a három előzenekarról is: Structures, The World Alive, Emmure. 

Ez a csomag pedig talán már kapásból borítékolta, hogy itt bizony egy telt házas buli van kilátásban. És így is lett, hiszen az óriási érdeklődésnek köszönhető jegyeladási számok túl is nőttek a Dürer Kert nagytermén, így az egész esemény az PeCsa Music Hall-ban került megrendezésre, ahol már bőven a kapuk megnyitása előtt kígyózott a több tíz méteres hosszúságúra megnövekedett sor.

A két részre vált Rhapsody (Of Fire) egyik fele szerda este Budapesten járt. Luca Turilli zenekara sokat játszik az anyaegyüttestől is, illetve a mester szólóalbumai is elég hasonlóak, úgyhogy nyugodtan mondhatom, hogy Rhapsody koncerten voltam. Folytatásban beszámoló.