A Michael Gira által alapított Swans sosem volt a könnyen emészthető és befogadható zene megtestesítője. Az 1982-es alakulás óta eltelt időben a New York-i experimentális rock zenekar különböző fázisokon, felállásokon és műfajokon ment keresztül.
Őszi koncert-nagyüzem ide vagy oda, a Cudi Purci Bookingnál nincs megállás! A Dürer kistermes nemzetközi sludge / doom rifforgiát (Stormo, Lord Dying, Conan) egy hét elteltével máris követte a folytatás. Sajnos szerényebb nézettség mellett, ám semmivel sem alacsonyabb színvonalon.
Nálam pár éve kattant be igazán a dEUS, valószínűleg fel kellett nőnöm a zenéjükhöz, ami beletelt ugyan némi időbe, cserébe ha nem is fekete öves, de határozottan lelkes rajongóként gyúrtam az A38-as fellépésükre.
Nincs mese, öregszünk. Ennek az egyik legbiztosabb jele, hogy a buli előtt kisebb polémia alakult ki hasonlóan régi koncertjáró beszélgetőpartnereimmel arról, járt-e hazánkban valaha a stoner / sivatagi rock egyik meghatározó csapata, az Unida. Nos, a megfejtés (legalábbis a világháló krónikái alapján): nem. 2014 nyarán Bécsben sikerült elcsípnie őket szerkesztőtársunknak, azóta pedig egészen a tavalyi évig jegelve volt a banda. Ami azt illeti, 1999-ben, amikor javában pezsgett a stoner színtér, már lett volna esély elhozni őket Magyarországra. Nem jött össze sem akkor, sem tizenöt évvel később, most meg mire végre eljutottak hozzánk, kiszállt az alapító John Garcia – de azért, ahogy rock körökben mondani szokás, a dal ugyanaz maradt…
Csaknem napra pontosan a 2022-es, még a My Dying Bride kiesésével is bitang erős mezőnyt (Hinayana / Wolfheart / Borknagar / Insomnium / Moonspell) felvonultató Ultima Ratio Fest után, új és hasonlóan vonzó nevekkel került megrendezésre eme jeles esemény, melyre az előző évhez képest egy zenekarral rövidebb felhozatal is joggal kiérdemelte a “fesztivál” jelzőt.
A baj akkor kezdődik, amikor fiatalságod évtizedeire rákerül a retro cimke.
A nosztalgia egy keserédes, ám az idő múlásával egyre nehezebben elkerülhető jelenség. Amennyire szépülnek az emlékek az eltelt évekkel egyenes arányban, annál inkább lehet fájdalmas a múlandóság. Ez van, törődjünk bele, semmi sem örök.
Egy nagyon fontos dologról viszont sokan hajlamosak megfeledkezni: Megboldoguló fiatalságunk ikonikus alakjaira pont annyira hat az öregedés, mint az átlag halandókra, sőt még előnyben is vannak, hisz amikor mi voltunk tizenévesek, ők már javában húsz, harminc, negyvenes fejjel tolták a sztárok talicskáját, és bármennyire is félistenként tekintettünk rájuk, - bár sokan meghazudtolják a korukat - az örök fiatalság forrásához mégsem férnek hozzá.
És, hogy miért nem tudnak sokan méltósággal visszavonulni a rivaldafényből? Egyrészt nekik is fájhat az, hogy ami volt, elmúlt, másrészt nyilván nem olyan rossz üzlet learatni az időről időre fellobbanó retróláz termését.
És hogyan óvd meg magad a csalódásoktól? Ne legyenek elvárásaid!
Elindul a klubszezon, visszatérünk a kicsi, zárt helyekre, hogy újra az underground szeretetének hódoljunk. Eredetileg csak egy zenekar miatt akartam a fővárosba látogatni október 5-én, ehhez képest bejelentett a Cudi Purci még egy olyan nevet, amitől minden hezitálásom megszűnt, és biztos voltam benne, hogy irány Budapest! De megérte?
A turisztikailag és vendéglátás szempontjából egyaránt releváns Nagyerdei Víztorony eddig kimaradt az életemből, holott nem egy alkalommal jártam már Debrecenben. Most, az eddigi lakóhelyétől búcsúzó Koroknai “Kori” Árpád ingyenes fellépése kapcsán mint látványosság és mint koncerthelyszín is bemutatkozott előttem – a lehető legpozitívabban.
Seress Rezső klasszikusa ugyan nem csendült fel, de aki egy kicsit is ismeri a kaliforniai She Wants Revenge zenéjét, bizonyosan átérzi a párhuzamot az alcímet olvasva. Az SWR-t nem könnyű egyetlen műfajba besorolni. Számos előadótól merítettek ihletet az alternatív rock, poszt-punk vagy a new wave világból, hogy aztán igazán mesterien adják át itt-ott a nyolcvanas évekre emlékeztető dark wave és gótikus rock hangzású dalaikat.
Egyszer egy ismerős azt mondta, hogy “Én már minden zenekart láttam, amire kíváncsi vagyok”. Huszonéves fejjel, sok száz koncerttel a hátam mögött azt mondtam, hogy van benne ráció. Volt egy pont is az életemben, amikor ezt éreztem, aztán kinyílt jobban a YouTube, szembe jöttek az iszonyat izgalmas zenekarok, és rájöttem… Ennyi koncerttel a hátam mögött… A felét se láttam annak, amit láthatnék, és látnom kellene. DE! Mivel az ország észak-keleti blokkjában lakom, közel van Kassa, így most egy lépéssel közelebb kerültem a célomhoz, hála a Year of The Cobrának.
Rákattantam a golf játékokra. Réges-régen a Tiger Woods szériával nyomtuk a vérre menő csatákat, aztán elvesztettem az érdeklődésem a zsáner iránt, míg nem szembejött a Tigerről szóló dokufilm, ami ismét lángra gyújtotta a bennem rejlő kanapé golfert. A PGA Tour-ra hamar ráuntam, az Eeverybody's Golf viszont berántott rendesen. Imádni való játék. Inkább az árkád vonal érvényesül, de azért van benne akkora kihívás, mint a sportág hivatalos szériájában.
Februárban már jött a füles, hogy 2018(!) után végre újra Magyarországon köszönthetjük a Brujeriát. Teltek a hetek-hónapok, már kezdtem elfelejteni a dolgot, de aztán a LiveNation bedobta, hogy akkor július közepén a Dürer Kertbe érkezik a mexikói hadjárat. Hát jó, legyen! Mi bajunk lehet?! Nyilván semmi, maximum egy-egy machete megy el a fejed mellett, ha közel állsz a színpadhoz…..
