Szűk 11 év telt el azóta, hogy a Hellacopters lezavarta búcsúturnéját, majd csendben feloszlott. A Rock & Roll Is Dead lemez után ezen még csodálkozni sem tudtam. Vannak zenekarok, akik felismerik, ha eljött a vég, én sem éreztem bennük még egy kimagasló lemezt, viszont a zenei élet elképzelhetetlen Nicke Andersson nélkül, aki nem sokáig maradt tétlen, életre hívta az Imperial State Electricet. Évente adtak ki lemezeket, rendszeresen turnéztak, többször is volt alkalmam megnézni a Beatles - revival zenekart, majd elérkezett 2016.

Kívülállóként igen furcsa, hogy a 90’-es évek - számomra - legmeghatározóbb honi black metal formációjának első önálló magyarországi turnéjára több mint negyed évszázaddal a megalakulás, nyolc nagylemez megjelentetése és végül de nem utolsó sorban komoly nemzetközi sikerek után kerül sor.

Az óbudai klub, mondhatni, a Vulture Industries törzshelye lett. Újabb magyarországi jelenése alkalmával ismét itt lépett fel a norvég társulat, méghozzá felettébb impozáns, kizárólag honfitársaikból álló turnécsomag élén. Meglepően korán kezdődött és végződött az esemény (a másik terembe lekötött rendezvénnyel állt összefüggésben a dolog, ha nem tévedek), de a fontosságát ez a legkevésbé sem csorbította. /Fotó: Martina Rusalka Šestić/

Ebben az évben, ha mindeni igaz összesen három budapesti koncertre lehetett számítani a Tankcsapdától, melyek három egymást követő napon a múlt hétvégén kerültek (volna) megrendezésre. Mint tudjuk a vasárnapi Kobuci Kertes koncert a rossz időjárás miatt később kerül megrendezésre, de a Barba Negra Trackes és  Budapest Parkos koncerteket megtartották. Előbbin Lányi Kristóf fotós kollégánk is ott járt, ahol a Tankok vendége a Helo Zep! volt.

Április 26-án visszatért hozzánk az amerikai technikás death metal gépezet Suffocation és az osztrák démoni légió Belphegor annak érdekében, hogy a maradék lelket is kitapossák belőlünk.

A hosszú hétvégét indító Nagypéntek parádésnak ígérkezett mindazok számára, akik felhőtlen buli-hangulatban, na meg az ehhez illően intenzív, vérpezsdítő rock n’roll muzsikával képzelik el maguknak az ideális estét.

Múlt hét csütörtökön egy teltházas koncerten mutatta be a Poets Of The Fall a tavaly ősszel megjelent legújabb nagylemezét, az Ultravioletet. A zenekarra érthető igény volt, hiszen az elég hosszú karrierjük alatt eddig mindvégig elkerülték a hazánkat, de most végre eljöttek és feledtettek minden elmaradást. Takács Timy írása követezik.

A Dürerbe mentem Keith (Mina) Caputo koncertre, ekkor hallottam először a Zoli Bandről, ők voltak az előzenekar. Előtte mit sem tudtam Zoli ezen projektjéről, ám számomra emlékezetes élmény. Annak a végtelenül hangulatos és megkapó estének már kilenc éve. A Zoli Band azóta leginkább szunnyadt, viszont nemrég újjáéledt, új dalokkal, új tagokkal Zoli mögött. Pillanatnyi kétségem sem volt felőle, hogy amikor európai turnéra indulnak, ott leszek a budapesti megállójuknál.

A Roadburn számomra az év fénypontja koncertek tekintetében. Aki ismeri a már lassan két évtizede, a hollandiai Tilburgban megrendezésre kerülő fesztivált, annak nem kell magyarázni, hogy ez miért van így; ekkor ragyog teljes pompájában és mindenki számára láthatóan a kemény zenék undergroundja. Idén hónapokkal a kezdés előtt lett teltházas rendezvény, és az alábbi rövid krónikából kiderül, hogy ez minek volt köszönhető.

A Karthago együttes ma Magyarországon, sőt Európában is, az egyetlen olyan aktív rockzenekar, amelynek tagjai az 1979-es megalakulásuktól kezdődően, a mai napig is az eredeti felállásban muzsikálnak! Megalapításuk 40. évfordulóját egy nagy jubileumi koncerttel ünnepelték múlt szombaton a Papp László Budapest Sportarénában, ahol az elmúlt évtizedeket, a generációkat átívelő slágereikkel elevenítették fel. A jeles jubileumhoz kapcsolódóan egyébként, februárban jelent meg legújabb lemezük is. Török Hajni és Mahunka Balázs fotói.

Az utóbbi években kialakult gyakorlat szerint, ha egy turné eljut Bécsig, Prágáig és / vagy Pozsonyig, akkor majdnem teljesen biztos, hogy Budapest sem marad ki a szórásból. Vannak ugyanakkor olyan – jellemzően kevésbé pörgős tempóban működő és viszonylag ismeretlen – bandák, amelyek inkább csak Európa észak-nyugati szegletét járják be, és Németországnál beljebb sajnos alig-alig merészkednek. Márpedig aki szeret utazva megismerni különböző tájakat, kultúrákat, embereket, s mindezt egy pazar koncertélménnyel is megfejelné, annak érdemes, sőt ajánlott az osztrákoknál és cseheknél távolabb eső országok felhozatalát is figyelnie „mulatásilag”. (Fotó: Charlotte Grips)

Tavaly pont a szülinapomon lépett fel a Budapest Parkban a Bullet For My Valentine, ráadásul egy olyan csomaggal, amiben mindenki megtalálhatta a maga szem-szájának ingerét. Volt minden, ami csak kellhetett (mondjuk az Asking Alexandria nekem sosem volt a szívem csücske), olyan délután, este volt az egész, ami miatt most is kötelezőnek éreztem, hogy ellátogassak a Barba Negrába, megnézni Bulletéket - ami a tavalyit nem számítva (azt nem tudom, hová soroljam) az első headliner klubkoncertjük volt kicsi, rántott hús formájú országunkban (fun fact: ha ügyesen klopfolod a husit, bármelyik ország formája kijöhet. Gyakorlás kérdése).

Tizenhatodik alkalommal lépett fel Magyarországon az Enter Shikari. Azért ez elég durva, nem? Főleg karcos, hogy ennek tükrében ilyen sokat vártak azzal (másfél évet a megjelenéstől számolva), hogy kicsiny hazánkba is eltolják a The Spark albumos turnéval a biciklit, legalábbis ha klubbulin akartuk fogadni a kvartettet. De mindegy is, végre megtették, meglépték ezt a sokak által már igen szomjúhozott mozzanatot, aztán meg is mozgatták a csurig töltött Nagy Hallt, ahogy illik!

Az underground zenék világában tapasztalatlan földi halandó már akkor dicséretet érdemel, ha nem veszi egy kalap alá a rock és a metal fogalmát, ám még ebben az esetben is hajlamos lehet az utóbbit megnevezést a "...torzított gitáros, kiabálós zene" korántsem pontos definícióval illetni. Az pedig, hogy ebben a "nagy zajos katyvaszban" a magunkfajta megátalkodottak képesek külön emlegetni heavy, thrash, death, hardcore, black, stb. műfajokat és ezek különféle keresztezéseit, avatatlan körökben végképp leverheti biztosítékot. De, hogy mégis mi a franc az a metalcore, és ha már itt tartunk mi igaz és mi hamis? Nos, kaptunk némi ízelítőt a dologból...

Az L.A. Guns után újabb komoly trófeát gyűjtött be a tatabányai klub, illetve az egykori tengerentúli „hajlakk-rock” színtér iránt páratlanul elkötelezett szervezőgárda. Az amerikai tömegkultúrában ma is elevenen élő 20. századi alvilági figuráról, valódi nevén Charles Arthur Floydról elkeresztelt kaliforniai banda ismertsége sosem vetekedett a Mötley Crüe, a Ratt vagy a Poison népszerűségével, de azért ők is hagytak maradandó jelet maguk után. Ez a jel pedig, mint most kiderült, a magyar rajongók számára szintén maradandónak bizonyult.

Udo Dirkschneider, aki lassan 40 éve nem vette le az ujjatlan motoroskesztyűjét, tavalyelőtt az Accept-es klasszikus csomagját turnéztatta nálunk (Dirkschneider néven), de most eljött az idő, hogy újra meglátogassa a budapesti közönségét. Ez alkalommal legújabb lemezét, a Steelfactory-t hozta el nekünk, mely tavaly kerülhetett fel a teuton fanatikusok polcára. A korong igen szolid, germán ős heavy metal, mely kicsiknél és nagyoknál egyaránt kiváltja a kötelező headbangelést. A szerdai koncerten bár több volt a veterán Udo fan - és érezhetően látszódott a 40 pluszos korosztály többségi jelenléte -, azért sok fiatal arc is eljött, hogy megnézzék az öreg legendát.

Nem pontosan emlékszem, hogy mi volt előbb. Az, hogy megvettem a Godsmack – a név egyébként az Alice in chains hasonló című dalából kölcsönzött a legendárium szerint) Awake lemezét, vagy az, hogy az I stand alone klipjét láttam a tv-ben. Talán az előbbi, de az tény, hogy a Skorpiókirály soundtrack-jén és a Prince of Persia videojátékban is helyet kapó nóta után nem volt a bandával kapcsolatban pardon.

A kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején gomba módra bukkantak fel - főként Észak-Európában - újabb és újabb zenekarok akik kulturális és népzenei örökségüket ötvözték metal alapokkal és persze a torzított gitárok mellett hagyományos hangszereket, hegedűket, sámándobokat, tekerőlantokat, sípokat, dudákat, és még ki tudja mi mindent megszólaltattak. A folk metal jelenség persze egyre népszerűbb lett és egy idő után már az sem volt meglepő, hogy mosh helyett a közönség konkrétan táncra perdült.

A Killfest turné budapesti állomása egy vérbeli thrash metalos arc álombulija volt, hiszen négy olyan performaszban volt részünk, amelyik közül ha bármelyikre is nagyobb panasz érkezne, akkor igencsak felhúznám a szemöldököm. A bay area-t megszégyenítő new jersey-i Overkill, mondhatni lassan hazajár hozzánk, hiszen tavaly is egy óriásit lehetett rájuk darálni a Rockmaratonon. A tettestársnak elhívott Destruction - mint a germán Big4 teuton old-school lovagja - igencsak emelte a buli fényét, hiszen '82 óta a thrash műfaj egyik legkiemelkedőbb formációja. Ha ez nem lenne elég, bedobták még az arizoniai Flotsam & Jetsam-et is a közösbe, akik a thrash melodikusabb ágazatának koronázatlan királyai. A fiatal nyitóbandába is jól belenyúltak a szervezők, ugyanis a progos Meshiaak valamiért kiesett a turnéból... helyette viszont a görög Chronosphere csatlakozott energiabombaként a veterán arcokhoz.

Mike Shinoda. Ez egy megkerülhetetlen név lett az utóbbi időszakban, akár az anyazenekarát, a Linkin Parkot, akár az egyéb projektjeit, például a Fort Minort, vagy a szóló munkásságát nézzük. Shinoda Úr figyelmét az utóbbi (értsd: Chester Bennington halála óta eltelt) időszakban elsősorban a saját neve alatt kiadott, inkább popos, rapes, de mindenképp metalmentes muzsika köti le, melyet most nálunk is bemutatott.