A Shining egy finoman szólva is brutálisan intenzív koncertzenekar. Ez tény. Három éve szó szerint cafatosra robbantották a Hajót az akkori turnéjukkal, ott arc nem maradt egyben. Mivel a tavalyi bulit egy gyerekkori álom megvalósítása miatt (nevén nevezve a gyereket: csernobili út) ki kellett hagynom, nem volt kérdés, hogy most ismét, kötelező jelleggel meg kellett jelennem az Urak színe előtt, hiszen étvágy, igény volt rá gazdagon. Hát, most sajnos kicsit felemás érzésekkel távoztam.

Mindenek előtt szeretném leszögezni: Ha valaki azt állítaná, hogy elfogult vagyok a Slayerrel szemben, annak maximálisan igaza van.

2005, a megboldogult Kultiplexben fellépett a Zeke. Ha van buli, amit utólag nagyon sajnáltam, hogy kihagytam, az az a buli volt. Akkortájt a zenekar Dirty Sanchez albuma oda-vissza ment a winampomon. Mondjuk nagy megerőltetés nem kellett hozzá, mert ahogy emlékszem nem volt több húsz percnél az a mestermű. És emellett olyan erő, meg féktelenség volt benne, amilyennel az akkor még táguló spektrumú ízlésvilágom nem hallott még.
Az elmúlt 13 évben viszont nem nagyon közeledtem a Zeke felé. Az egy perces dalokat felváltották a lejátszómban a hosszabb, lassabb zenék, és nagyon kevés olyan banda tudott elkapni, akik a gyorsaságukkal, a punkságukkal, vagy rock n’ rollságukkal kitűntek volna a merítésből. A Zeke-nek viszont megmaradt a bája, bár igaz, ami igaz, nem pörgettem szét a lemezeiket még a koncert apropóján sem.

November 11.-e vasárnap és november 12.-e hétfő este a Dürerben egyfajta mini-stoner ünnepség zajlott le szépen, hangosan, és viszonylag kis füsttel, minden értelemben. KoaX kolléga megírta a frankót a hétfői, Belzebong + Necromancers + Red Swamp buliról, a súlyos, lassú, kellemesen fejüresítő agyrázásról, de a vasárnapi, egész más energiákat megmozgató showt is meg illik örökítenünk... Egyrészt, mert transzélménnyel járt, másrészt, mert visszavonhatatlanul bizonyította, hogy az emberek ilyen kényes időpontban is képesek aktivizálódni... Harmadrészt pedig azt, hogy egy jól megtervezett lineup egymásra rálicitáló, fárasztó hedbítek és fejfájás helyett feltöltő élményt adhat, hát, bruttó bárkinek.

Bármibe lefogadom, hogy a koncertre jövők java hétfőn kisimult ráncokkal ment a munkahelyre, márpedig az ember nem ezt várná egy súlyos stoner-éjszaka után. OSZT' LÁM. No de haladjunk szép sorban!

Az F.O.System jelenség örökérvényűsége amilyen megfoghatatlannak tűnhet, olyan könnyen meg lehet érteni. Adott egy zenekar ami a ‘80-as évek végén az óbudai panelházak árnyékából a dark rock műfaj első hazai képviselőjeként tűnt fel a Fekete Lyuk színpadán és hihetetlen gyorsasággal egy komplett szubkultúra szemében legendává nőtte ki magát, majd egyetlen demo - Day of the Gloom (1989), egy videoklip és egy műsoros kazetta - F.O.System - (1990) - melyet később CD-n is kiadtak - megjelentetése és fél évtizednyi igen aktív pályafutás után úgy döntött, hogy teljesítette feladatát  és ennyi volt...ezután elvileg a lassú feledésnek kéne következnie, ám mint a mellékelt ábra mutatja, nem így történt.

A Nightwish a legújabb turnéjával a fennállásának legszebbjeit volt hivatott feleleveníteni, egészen a kezdetektől a napjainkig - illetve a 2015-ben kiadott Endless Forms Most Beautifulig. Nem is árultak zsákbamacskát a finnek, az egész este az idén kiadott Decades című válogatásra felkerült dalokra épült, persze megturbózva a lehető legszebb körítéssel.

Basszus, hogy milyen régóta vártam már erre a bulira! Amikor körülbelül félévente jártak Budapesten Robin Stapsék, mindig közbejött valami, aztán amire összeálltak volna a csillagok, rendre kihagyták kicsiny hazánkat a muriból. Szóval gondolhatjátok, hogy egy elég súlyos pótolnivaló (mind zenei, mind fontossági tekintetben) került le a bakancslistámról, lévén az egyik nagy kedvencem a legújabb, ráadásul töretlenül magas színvonalú lemezét hozta el nekünk. Esélytelen volt, hogy kihagyjam.

A szörnyzenekar ötödik alkalommal látogatott el hozzánk, hogy megint egy szívhez szóló horror show-val bűvöljenek el minket.

Egy éve járt Budapesten először a Zeal & Ardor, és elég mozgalmasan telt számukra ez a 365 nap. Megjelent a második lemezük Stranger Fruit címmel, ami mögött kiadó is áll, a zenekar most már inkább működik tényleges zenekarként, mintsem szóló projectként, idén nyáron pedig a legtöbb nagy nevű rock/metál fesztiválon ott voltak. Szóval a Zeal & Ardor magabiztosan haladt egy év alatt a széleskörűbb ismertség felé. Mindezt úgy, hogy tettek is érte.

A doom rajongóknak összesen 7 évet kellett várniuk arra, hogy Budapesten is megnézhessék a lengyel Belzebongot, az első albumuk a Sonic Scapes & Weedy Grooves óta. Aki eléggé elvakult rajongó volt az a nyáron már Orfűn megnézte, amit meg kellett, de most Budapesten volt a sor.

Januárban Trident Wolf Eclipse címmel jelent meg az Erik Danielsson vezetésével portyázó svéd Watain hatodik albuma, a lemezhez kapcsolódó őszi pokoljárás a legendás görög Rotting Christ és az 1990-ben alakult amerikai Profanatica társaságában legnagyobb örömünkre Budapestet is letarolta.

Tisztelt Doktor Úr!

Mióta kivonták ezt a hatóanyagot a piacról, masszív elvonási tünetekkel rendelkezem. A többi gyógyszer valamennyire tudja tompítani a hatást, de amennyiben lehet, próbáljon meg szerezni akár egy kis ampullával a Blindmyselfinből, mert akármilyen banálisnak is hangzik, nagyon szükségem van rá.

Köszönet mindenért:
Theshattered

Egy kvázi minifesztivál kerekedett a Dürer Kertben, amikor a Decapitated ezen a kedves novemberi napon újra Budapestre látogatott. A lengyeleket négy másik csapat segítette ki, együttesen pedig egy elég masszív gyalut készítettek és csapták le vele a sajnos nem éppen nagyszámú közönség arcát.

A sors az utóbbi időben határtalanul kegyes azokhoz, akik a hard rock / heavy metal kultikus, méltatlanul alulértékelt, a színtérre és az adott irányzatok alakulására nézve viszont meghatározó hatású zenekarain nőttek fel, koncerten azonban eddig nem láthatták őket. Hogy csak az idei év jelentősebb történéseit említsem, tavasszal német földön, a Keep It True-n a Hittman visszatérésének örültettem, majd a Little Caesar kanyarított egy fergeteges rock n’roll partit Pozsonyban; most a Brit Heavy Metal Új Hullámának alapbandája, a Diamond Head látogatott el hozzánk első ízben – pár napra rá pedig a hajdan „Los Angeles legheadbangelősebb csapataként” elhíresült Armored Saint első magyarországi fellépésére is sor került. Utóbbi kapcsán az augusztusi eindhoveni bulitól nyilván nem tudtam elvonatkoztatni, ám John Bush és társai ettől függetlenül is újabb csodálatos, felemelő élménnyel gazdagítottak.

Amennyire komoly fenntartásaim voltak ennek a koncertnek az eredeti, majd az először módosított helyszínével kapcsolatban, annyira megkönnyebbülten lélegeztem fel, amikor a Dürer Kert középső terme lett a „végállomás”. Hittem, hogy méreteit tekintve a 041 lesz esetünkben az ideális megoldás, ráadásul a jó hangzásra is biztosítékul fog szolgálni. Ej, ha a lottó aktuális nyerőszámait is ilyen biztossággal tudnám előre!..

A Diamond Head meghatározó zenekar nem csak a klasszikus heavy metal arcok körében, de anno olyan bandák sorolták őket a kedvenceik közé, mint a Metallica. Fel is dolgoztak négy dalt a Garage Inc. lemezükön. Ami a gáz, hogy sokan azt se tudják, hogy ezek Diamond Head számok, de még a bandáról sem hallottak életükben. Valószínűleg az ilyen emberek hagyták ki kedden ezt a bulit, hiszen nagyon kevesen voltunk sajnos. Talán nyáron jelentették be a koncertet, amit rögtön be is véstem a naptárba piros betűkkel, mert bizony nem szokványos, hogy legendás NWOBHM bandák röpködnek errefelé.

Jó kis csomagot kapott kézhez az északi metal rajongója, ha vasárnap este ellátogatott a szépen megtelített, de azért nem teltházas Barba Negrába (sok híja nem lehetett). Jó érzés volt látni, hogy nagyjából minden korosztály képviseltette magát, de hát, ha úgy nézzük, a két főzenekar (dupla headliner turnéról beszélünk) egyike sem ma kezdte az ipart – legyen az bármilyen formációban is. Sikeres recept? Pipa, így minden már csak az este légkörén múlt. Ja, bocs, azon sem, mert rendben volt az is!

Sokan elfordítják a fejüket a magyar formációktól, mivel sztereotípikusan nem tartják őket elég színvonalasnak, másoknak viszont csak a hazai felhozatalra szűkült a látókörük és nem szeretnének nyitni a világ félé. Ne gondolkodjunk feketén fehéren, érdemes minden bandát lecsekkolni házon belül és kívül, majd utána mérlegelni a zenei ízlésünknek megfelelően. Ugyanis október 27-én került megrendezésre egy olyan különleges magyar bandának a 25 éves fennállásának évfordulója, aki mellett tényleg nem érdemes elmenni, mert teljesen mértékben megérdemlik az extrém metal rivaldafényét. A Sear Bliss a hazai bandák közül az egyik legigényesebb alakulat, simán megütik a külföldi színvonalat és szívesen hívják kinti fesztiválokra is őket. Az estét pedig a hazai death metal bandák lánctalpas királya az Age Of Agony nyitotta.

A messze a múltba nyúló karrierje folyamán másodjára látogatott el Magyarországra az amerikai gitármester, Tony MacAlpine. A csütörtöki esti népünnepélyen a magyarok nem csak a színpad előtt vettek részt a buliban, de nem is csak a Levi Fantasy nevű nyitótrió műsorában, de ezt a jól készültek már jó előre tudták.

Aki legalább a kisujját közel tartja a rock/metál ütőerén, az is érezhette, hogy az október erős hónap volt. De nem csak a főartériák teltek meg vaskos riffekkel, gyomor rázó lábdobokkal, és súlyos basszus hangokkal. A hajszálerek ércsatornájában szintén olyan keringés volt mostanában, hogy kénytelen az ember klaviatúrába kapaszkodva lamentálni azon, hogy miről marad le a nagyérdemű.