A progresszív metalra, mint színtérre sosem tekintettem Ausztrália kapcsán – ez a kijelentés egyébként részemről az ausztrálok viszonylatában az összes további fémzenei irányzatra nézve is áll. Ehhez képest a kontinensről – gyors fejszámolás után – legalább féltucatnyi olyan zenekart tudnék említeni, mely a nemzetközi mezőnyben többé-kevésbé ezen a nyomvonalon mozog, mégsem egymás másolatai, sőt nem is egy tőről fakadnak – Vanishing Point, Eyefear, Karnivool, Voyager, Ne Obliviscaris, Vipassi, Alchemist. Akad itt AOR-os, alternatív beütésű, szanaszét technikázott, popos, instrumentális, poweres és ki tudja, még milyen fajtájú-formájú progresszív alakulat. Számomra most ehhez a sorhoz csatlakozott a Brisbane-i Caligula’s Horse is.

Tavaly ősszel egy rendhagyó megosztott kiadvány jelent meg a hazai underground egy jól és egy kevésbé ismert formációjától. A kazetta – ha az információforrásaim nem tévednek – a Marblebog történetének záró köve. A negyedszázados múltra visszatekintő és háta mögött több tucatnyi kiadványt tudó formációt a név mögött álló Varga Gábor előzőleg már két esetben is elbúcsúztatta, de ezidáig mindkét alkalommal volt visszaút.

Az idejét se tudom annak, hogy mikor találtam utoljára egy olyan zenekart, akiről úgy gondoltam, hogy érdemes egy RockNuggets-et írni. Pedig naponta három-négy új anyag lepörög a lejátszóban és semmi. Azonban az allergiaszezon elindulásával megérkezett a Daevar Amber Eyes lemez is, ami mellett azonban nehéz elmenni.

A fiatal svéd hard rock csapat március közepén adta ki a harmadik nagylemezét. A 11 friss dalt rejtő The Jungle Revolution egyértelmű előrelépés a két évvel ezelőtti elődjéhez képest.

Három éve január elsején, rengeteg hazai underground rajongó lélegzete állt el pár másodpercre mikor bejelentették, hogy hivatalosan is megalakult a Nagyúr, ami egykori Isten Háta Mögött és Dereng tagokat foglal magába. Azóta eltelt pár év, és most itt van egy újabb EP a zenekartól. 

Olaszország a tavalyi év folyamán nagyon belopta magát a szívembe. Nagyon sok jó zenekart ismertem meg csizma száráról. Ezek a zenekarok amellett, hogy jó zenét csinálnak, rendkívül kedvesek is, a zenészekkel jókat lehet beszélgetni. Amikor megtudtam, hogy a catania-i illetőségű Haunted új lemezt hozott ki, egyből rámentem az új lemezre. Megérkezett a Stare At Nothing.

A trap műfaját nem értem pedig abszolút kaleidoszkóp-szerű ízléssel bírok, amibe belefér a rocktól kezdve, a hip-hopon át az elektronikus zenéig kb. minden, viszont a kattogásra rápofázó rapperekkel nem sikerült eddig barátságot kötni. Ez valószínűleg a jövőben sem fog radikálisan változni, azonban az idén 70(!) éves Kim Gordonnak köszönhetően eztán némiképp talán megengedőbb leszek.

Az albumsimogatók többsége azért úgy néz ki, hogy mielőtt neki ülnék a cikknek, előtte jó párszor meghallgatom, felidézem az albumot. Most ez marhára nem így alakult, sőt a cikk végéig az albumot sem indítottam el, mert minden jött magától. Hiszen egy olyan lemez tizedik születésnapját ünnepeljük, ami annyira része volt az életemnek, minthogy reggel megmosakszom. De mi az, hogy volt? Még most is az egyik legjobb magyar lemeznek tartom a Soundtrack Of Our Friendshipet a Haw előadásában.

A 2010-es évek elején szökkent szárba, majd néhány éven belül külön, de mégis nevesítetlen alirányzattá vált a heavy metal azon oldalhajtása, melynek képviselői tudatosan csinálnak magukból viccet, poént vagy egyenesen giccset. Az irányzat képviselőit és a tekintélyes számú rajongótábort nem áll szándékomban azzal sértegetni, hogy példákként konkrét neveket emlegessek. A többség bizonyára akár anélkül is tud említeni néhány maszkos, kardozós-kalapácsos, szuperhősös csapatot, hogy bármelyik formáció ténykedését figyelemmel kísérné.

Régi berögződés, egyúttal bármikor puffogtatható közhely a harmadik nagylemez jelentősége, kvázi vízválasztó jellege. A világ peremén című friss CD kapcsán pedig a két év múlva már az alapítása harmincadik évfordulóját ünneplő Dying Wish esetében is felhívható ez a bizonyos harmadik albumos dolog.

A komlói Malediction története a hazai underground viszonylatában is egy rendhagyó fejezet. A lassan három évtizedes múltra visszatekintő zenekar neve mögött mindössze egyetlen nagylemez sorakozik, noha papíron az 1996-os alapítás óta folyamatosan léteznek.

A Sum 41 harminc év zenélés után döntött úgy, hogy lerakja a hangszert és feloszlatja saját magát. Nagyban zajlik a búcsúturné, miközben a zenekar kihozza az utolsó Heaven :x: Hell névre keresztelt dupla albumát. Remek lezárása lesz-e a zenekar karrierjének vagy hatalmas pofára esés? A kérdés jogos, de vajon merre fog billenni a mérleg nyelve?

A Mastodon számomra a világ egyik legkülönlegesebb zenekara. Hosszú ideig nem értettem, hogy mit esznek rajta az emberek. Mi az, amitől egyre népszerűbb ez a zenekar? Aztán 2009-ben teljesen megváltozott minden az életemben. Kaptam egy olyan zenei sokkot, hogy abból a mai napig nem ocsúdtam még fel. Ezt ünneplem most. Tizenöt éves a Crack The Skye.

Talán túlzás nélkül mondható, hogy a While She Sleeps mára a brit metalcore színtér egyik megkerülhetetlen húzónevévé vált. A március 29-én megjelenő hatodik, Self Hell címet viselő, igencsak kísérletező stúdióalbumával hangzásbeli szintet lép a zenekar. Azt már megszokhattuk tőlük, hogy szívesen nyitnak más stílusok, legfőképpen az elektronikus effektek beépítése felé, ami azért már a 2021-es Sleep Society és azt megelőző So What albumokon szolidan tetten érhető volt. Az új lemezzel viszont minden eddiginél különlegesebb, sokszínűbb anyagot pattintott össze a sheffieldi ötös fogat.

Kevés olyan hazai thrash megjelenés létezik, melynek mindhárom fizikai formátumot sikerült megélnie. A Moby Dick: Ugass kutya! és az Atomic: Slashing Victory című lemezei mellett csak az Undertaking demo felvétele az, ami LP, CD és kazetta változatban is begyűjthető. A Fekete Terror Productions fanatizmusának hála, ezt a rövid felsorolást még egy kiadvánnyal egészíthetjük ki, a fővárosi Tremor: A falakon belül című egyetlen nagylemezével, mi több, kapásból egy komplett gyűjteménnyel...

Sokan és sokszor leírták már, hogy az egyes alirányzatok közül a thrash a leginkább behatárolt, megújulásra, változásra képtelen leágazás. A megállapítással magam is egyetértek, legyen szó a retro jegyében felvarrós farmermellényt öltő huszon-harmincéves korosztály képviselőiről, az esetenként évtizedes szüneteket követően visszatérő veterán alakulatokról, akár pedig azon kevesekről, akik dekádok óta töretlen lelkesedéssel riffelnek.

Nagy rajongója vagyok a dühös riot grrrl zenekaroknak, kávé helyett mindig jöhet egy kis L7, Babes In Toyland, Hole vagy 7 Year Bitch az álmos reggeleken, de a budapesti tömegközlekedés is elviselhetőbb Donita Sparks vagy Kat Bjelland társaságában. Ebből a felsorolásból kitűnik, hogy bár elsősorban a 90-es évek bandáival emelem a pulzusszámot, azért a frissen pörkölt Shooting Daggers is simán odafér a polcra a többiek mellé.

A Fates Warning két alapembere, Jim Matheos gitáros és Ray Alder énekes, készítettek egy albumot, ami elüt az anyazenekar világától, ezért inkább más néven adták ki.  Az előzetes hírek alapján bensőséges, álomszerű, melankolikus zenére számíthattunk.

Max Cavalera megkerülhetetlen embere lett a metal zene történelmének. Itt most nem arra gondolok, hogy Cavalera nélkül a Sepu semmit se ér, illetve arra, hogy Max már gitározni se tud és kövér, papucsos nagypapa, akit csak a felesége és a pénz mozgat. Nem. Sokkal inkább arra, hogy ez a csávó a kilencvenes években olyan lemezeket rakott le, amik azóta is példa értékűek. Max megmutatta, hogy hátrahagyhatsz mindent és a semmiből is lehet olyat teremteni, ami méltón fogja kiállni az idők próbáját. Harminc éves a Point Blank.

Magam is osztom azt a többségi álláspontot, hogy a progresszívnek nevezett muzsikák között az utóbbi évtizedekben alig találni bármi előremutatót, úttörőről nem is beszélve. A progresszív szó jelzőből szép lassan gyűjtőfogalommá degradálódott. Azonban minden időszakban akadnak olyan művészek, akik ugyan nem nevezik magukat progresszívnek, mégis olyan tartalommal állnak elő, ami csak rájuk jellemző.