Mindenkinek van egy Metallica élménye. Nincs olyan rock/metal zenét szerető ember a földön, aki ne hallott volna legalább egy dalt a négyestől. Vagy legalább a Master Of Puppets szólójából ne hallott volna egy hangot se (köszi Stranger Things!). Ez a zenekar a történelem során megkerülhetetlenné vált. Így egyértelmű, hogy megemlékezünk a 2003-as, nagy port kavaró albumukról. Te szereted a St. Angert?

Ha thrash metalról van szó, a németekben nehéz csalódni. Az utóbbi hetekben nekem mégis többször sikerült. Az aktuális „nagy visszatérő” Holy Moses, illetve a jó ideje lemezes fronton is újra produktív Necronomicon tavaszi lemezei ugyanis többszöri nekifutás ellenére úgy mentek el mellettem, hogy magam is meglepődtem a dolgon. Ha már az öregeknél tartunk, a rehabilitáción átesett svéd Mezzrow comeback-je sem tudott meggyőzni, de ezek megfelelő kapacitás mellett a miértek okán külön cikkek témái lehetnének. Ha az ember ilyen előzmények után mégis thrash metalra vágyik, nincs más lehetősége, mint az underground felé fordulni, és a színtér mélyebb rétegeiben keresgélni.

Van olyan, hogy az ember sokadik albuma sem hozza el azt a szintet amit szeretne, máskor meg elsőre kasszát robbant és övé lesz az egész világ. A mai helyzetben azonban egy friss zenekarnak nagyon nehéz dolga van kitűnni a tömegből. A Black Drops-on azonban mégis megakadt a szemem!

Urlo "The Mon" neve ismerősen csenghet, amennyiben szereted a doom zenét. Az Ufomammut basszusgitárosától rendkívül hangos és fogós témákat ismerhettünk meg az anya zenekarban, de mi van akkor, ha Urlo egymaga alkot? Itt van a The Mon elnevezésű projektjének második albuma.

A fővárosi Slowmesh az épp aktuális HammerWorld magazin mellékleteként hozta ki a III címre keresztelt korongját. A zenekar legutóbb 2020 végén, hasonló formában jelentkezett lemezzel. Az akkori album, az Isolate görcsmentes, könnyen a memóriába vésődő, de mégsem instant fogyasztásra gyártott dalai gyorsan utat találtak hozzám. Két és fél év távlatából pedig azt is ki merem jelenteni, hogy a Together Alone című nótájukat az utóbbi évtized legjobb hazai szerzeményei között illik emlegetni.

Komoly figyelmet kapott a hír annak idején, hogy Richie Faulkner, a Judas Priest fiatal gitárosa szólólemezt készít. Aztán a szólólemezből supergroup lett, de mire megjelent, elpárologtak a szuperséget biztosító húzónevek. Mi is akkor az Elegant Weapons? Erről lesz szó a továbbiakban.

Feltételezem, hogy mindenki tud mondani egy, vagy két Foo Fighters nótát, amit ismer és kedvel is. Nekem is van ilyen, de valahogy mindig úgy voltam ezzel a csapattal, hogy ugyan zeneileg tökéletesen kivitelezett számai, frankó klipjei vannak, de én nem találtam benne sosem olyan unikális elemet, amitől nagy kedvenceimmé váltak volna.

Ismét sikerült a horogra akasztani egy olyan projektet, amit nem zenekar csinál, hanem egyetlen egy ember. A Collapsed Tower projekt egy nagyon érdekes albumot hozott el nekünk, természetesen instrumentális megközelítésben.

A Sepultura körül mindig izzik a levegő. Max vagy Derrick? Az old school dalok vagy az újak a jobbak? Legyen reunion vagy sem? Van-e létjogosultsága a zenekarnak a Cavalera fivérek nélkül? Amúgy is mi a jobb? A Sepu vagy a Soulfly az? Andreas tényleg akkora szemét? Derrick amúgy is mit keres itt? Na, ezeket mi mind félre rakjuk szépen és megemlékezünk a harmadik albumról, ami az "új" frontemberrel készült. Itt a Roorback!

Amikor a legújabb Therapy? lemez megjelenése kapcsán volt szerencsém Andy Cairnsszel beszélgetni, az interjú során érintettük egyéb zenei projektjeit is. Ekkor került számomra fel a térképre a JAAW nevű formáció, aminek ő is tagja. Az akkor még készülő Supercluster című albumról a Riot szám már elérhető volt, így előzetesen kaptam némi ízelítőt arról, hogy mire is számíthatok a május 26-án megjelenő anyaggal kapcsolatban. Annyi biztos volt, hogy nem egy hétköznapi fémipari muzsikát fogunk kapni. Erre a feltételezésre a zene mellett a tagok meglehetősen változatos zenei háttere is alapot adott.

Szerencsére ma már rengeteg zenéhez iszonyatosan könnyen hozzá lehet jutni. Ez egyben átok és áldás is. Elveszett a varázs, hogy elmegyek a boltba belehallgatok egy-egy lemezbe, megveszem, hazamegyek és a saját cuccomon meghallgatom. Ellenben folyamatosan jönnek szembe az olyan underground zenekarok, akikkel sosem találkoztam volna egy áruház CD-s polca előtt. Ilyen a nemrég megismert Formula 400 is.

Miközben egyes black metal zenekarok vért izzadnak azért, hogy kívülálló státuszukat igazolják, ez a három hétköznapi figura a radar alatt egy olyan koronggal állt elő, ami valóban kívül áll az egyes színtereken. Az Angertea közel három évtizede úszik az árral szemben. Történetük így akár egy példabeszéd is lehetne a magyar undergroundról, de nem az. Nincsenek tagcseréik, a lemezmentes időszakban nem jelentkeznek hírértékkel egyébként nem bíró információkkal, sőt azzal sem erőlködnek, hogy úton-útfélen vagy mindenáron koncertezzenek.

A friss Winger nagylemez május 5-én jelent meg, 9 év kihagyás után. A Seven a zenekar hetedik albuma, és 12 dalt rejt 55 percben. Ennyit a számadatokról, nézzük, hogyan sikerült!

Jerry Cantrell és csapata a grunge zene egyik legsúlyosabb úttörői. Lehet utálni őket, lehet imádni, de szó nélkül elmenni mellettük egyszerűen lehetetlen, ha kicsit is szereted a rockzenét. Egyszerűen hihetetlen, de idén már tíz éves a William DuVall-al készült második albumuk. Emlékezzünk méltó módon meg a The Devil Put Dinosaurs Here-ről.

Van, hogy egy nap szembe jön három olyan zenekar, amiktől hanyat vágom magam. Az átlag azért erősen az, hogy naponta egyet találok, amiben van valami, ami tetszik. Aztán vannak olyan időszakok, úgynevezett uborkaszezon, amikor napokig semmi se jön. Csak keresgélek a gép előtt ülve, dolgozom, hallgatom az albumokat és semmi. Most ezt a csendet törte meg a High Leaf, akik már a nevükkel sokat sejtetnek magukról. 

Messzemenő következtetések alapját nem képezheti, de ettől még tény, hogy a hazai black és death metal mozgalom az utóbbi évek során kitermelt magából néhány olyan formációt, melyek nemzetközi szempontból komolyabb reputációval bírnak, mint hazai viszonylatban. Határainkon túl többet emlegetik ezeket a zenekarokat, mint belföldön. Mistcavern, Hænesy, illetve Os – három példa a fentiekre. Mindannyian a saját színterük egy-egy elismert kiadójához tartoznak, de itthon alig emlegetik a neveiket.

Amikor meghallottam, hogy Rick Rubin gondolatai könyv formájában testet öltenek és elérhetőek lesznek idehaza is,  iszonyatosan izgatott voltam. Nagyon sok érdekességet hallunk erről a különös formáról. Hol pozitív, hol negatív visszhangja van a munkájának, az azonban egyértelmű, hogy amihez nyúl az többségében mestermű lesz. Na, de milyen is ez a kreatív folyamat?

Lassan kezdem azt érezni, hogy ezekkel a RockNuggets cikkek írása után készítenem kell egy európai stoner/psy-spacerock/doom térképet, hogy hova érdemes elindulni nyaralni. Az év fő úti célja egyértelműen Olaszország lenne, azonban most másfelé kalauzollak titeket, hogy megismerkedjünk az Apex Ten zenekarral.

Jason Newsted egy megkerülhetetlen fazon a metal zene történetében. Ha nem is ásod bele magad annyira mélyen az undergroundba, akkor is tudod, hogy kiről van szó. A csávó nem erőlteti, amit nem kell, de tegnap mégis visszaállt a színpadra a metal formációjával, közel tíz év hallgatás után. Ez egy remek apropó, hogy megemlékezzünk az idén tíz éves Heavy Metal Music albumáról.

Amikor érkezik egy-egy új album egy hazai zenekartól, akiket jobban vagy régebb óta ismerek, az mindig nagy várakozással jár. Még, ha nem is a kedvencem, de érdekel, hogy mit alkotnak a kortársak. Simán benne van a pakliban, hogy aki eddig nem volt szimpatikus, az most lenyom egy olyan albumot a torkomon, amit zabálnék amúgy magamtól is. Na, mondjuk a Fish!-t pont szeretem, így még inkább kíváncsi voltam, hogy milyen az az anyag, amin a meztilábas utoljára dobol.