Régről tudhatjuk, hogy a legjobb viccek is csak egyszer ütnek igazán nagyot. Persze újrahasznosítani is lehet a már eldurrantott humorpatronokat, de vigyázat! Csakis okosan érdemes! Ha egy ideje mást sem hallunk viszont, mint ugyanazokat a közhellyé silányult, adott esetben aktualitásukat vesztett poénokat, akkor bizony ideje továbblépni. Ugyanúgy igaz ez, mondjuk, egy vígjáték-sorozatra, mint egy zenekarra – különösen olyan zenekarra, mint a Steel Panther.

Szereted a kísérletezős zenét? Néha eleged van már a durva riffekből és kicsit szeretnél kikapcsolni? Vágysz egy kis instrumentális muzsikára? Szeretnél valami újat, amivel eddig még nem volt dolgod? Mondhatni a semmiből tűnt fel Wes Borland új szóló albuma, ami Mutiny on the Starbarge címet viseli. Mi pedig jó párszor meg is hallgattuk már.

Az egyik előnye annak, hogy rockzenei  magazint szeresztünk, hogy a kiadók folyamatosan küldik az új megjelenéseket. Így került hozzám a LETHVM nevű négyes anyaga is. A belga zenekar nagyon meglepett, így egyértelmű volt, hogy az első hallgatás után kap még esélyt a Winterreise.

Ha azt mondom egy nálam idősebbnek, hogy In Flames, akkor egyből jön a Colony és a Clayman páros. Na, meg az, hogy akkor még metal zene ment a tévében is, és amúgy is minden jobb volt! Az In Flames tini koromban egy meghatározó zenekar volt, tele lendülettel, de közben mindvégig megtartották a dallamos erejüket. Noha nem ismertem őket a kezdetektől, azért jó pár kellemes emlék fűz hozzájuk és egy kellemetlen is. Na, de most inkább beszélgessünk a A Sense of Purpose albumról, amivel elkezdődött valami! Vagy éppen befejeződött....

Ha finoman fogalmazok akkor is azt kell mondjam, hogy a szomszédos Ukrajnában rohadt szar a helyzet. Igen, ez volt a finom fogalmazás a háborúra. Ettől függetlenül az élet ott sem állt meg teljesen. Vannak zenekarok, akik próbálnak, zenéket írnak és koncerteznek is. A Kabina is közéjük tartozik, akik a bemutatkozó EP-jüket hozták el most nekünk.

A djent nem egy műfaj. Ez a mém időnként előkerül megfelelő zenei stílusokat megfejtő oldalakon, fórumokon, kommentfalakon. Értelme ezen vitázni nem sok van úgy általában, így tök vicces, hogy az a zenekar, ami a djent alapcsapatának számít, dob be ilyen szöveget, mint az új lemezének címe. A Periphery viszont egy mókás kockákból álló alakulat, akiktől nem áll messze az önirónia sem, plusz a lemezeiket kb. mindenki a sorszámok alapján azonosítja be, simán beleférnek ilyen fricskák. Amúgy sem a borító, vagy a cím határozza meg a belső tartalmat. Ebben pedig a Periphery igencsak erős szokott lenni.

Imádom azokat a borítókat, amiken van mit nézni. Így akadt meg a szemem a Bog Monkey zenekaron is. Hiába... egy jó borító azért még mindig hasznos lehet, ahogy a példa is mutatja. Az amerikai trió lemezét meghallgatva egyértelmű volt, hogy érdemes ezt a magyar olvasóink számára is megmutatni.

Legkésőbb a Nothing Else Matters videója óta tudjuk, hogy a rockzene adott időszakaiban keresve-keresetlenül is akad olyan céltábla, amit Lars Ulrich-hoz hasonlóan tetszés szerint lehet dobálni. Szegény Kip Winger posztere az említett kisfilmben érdemtelenül meg is kapta a magáét a Metallica dobosától. Az elmúlt bő harminc évben az egyes irányzatok farvizein pedig mindig megtalálhattuk az aktuális képzeletbeli vagy valós dartstáblákat.

Sokan mondják, hogy a Google a legjobb barátod, de szerintem a YouTube sokkal jobb. Olyan gyöngyszemekre lelhetsz rá, amit egy átlagos keresésnél nem biztos, hogy észre vennél. Mostanában eléggé sok könnyedebb anyagot hallgattam, így ideje volt, hogy valami sötétebb, doomosabb anyagot is keressek magamnak. Így akadtam rá az olasz Griefbringer zenekarra.

Ha szívügyed a germán metal korai időszaka, gyorsan próbáld túltenni magad a borítón, vagy legalábbis igyekezz elvonatkoztatni tőle! A csomagolás ugyanis egy minden ízében német, a '80-as évek első felének valamennyi stílusjegyét magán viselő dalgyűjteményt takar.

Újabb stoner/doom zenekar, újabb súlyosság, újabb fuzzos gitárhangzás, újra a kedvenc YouTube csatornámon bóklásztam. Nem is értem, hogy régen ezt miért nem tettem gyakrabban. Ilyenkor lehet a legmocskosabb dolgokat találni. Mostanában pedig eléggé úgy érzem, hogy a kenguruk hazája, igazán mocskos. A Bong Coffin erre tökéletes példaként szolgál legújabb albumával, ami a The End Beyond Doubt címet viseli.

A szokásos YouTube-os köreimet csináltam, amikor szembe találtam magam egy olasz zenekarral, akik eléggé érdekes elegyet hoztak össze. A genoai négyes olyan fúziót csinált a stoner és a számomra klasszikusnak vehető rockban, hogy közelebb hoz mindent a szívedhez. Ha csípted a Velvet Revolver hangulatát feltétlenül olvass tovább!

A görög arcok olyanok, mintha az anyatejjel szívnák magukba a stonerrock életérzését. Nem tudom egy kezemen megszámolni, hogy mennyi remek banda származik az Olümposz hazájából. Mi a fene lehet ott a levegőben, amitől ez a pörgősebb vonal annyira megy? Most is itt van az AFANIA, akik egy igen kellemes hallgatni valót hoztak nekünk.

Max Cavalera neve kikerülhetetlen történet a metal zenében. Lehet, hogy ma már csak pislákol az egykor fényes csillag, de akkor sem mehetünk el mellette. Egy álmot váltott valóra a brazíliai semmiből, majd mindent hátrahagyva kitartott a szíve mellett és megcsinálta másodjára is. Mi lenne példaértékű, ha nem ez? Emlékezzünk meg a második nagy debütálásról, itt a Soulfly első lemeze!

Amikor egy stoner zenekarnál a weed szót látom a nevében erős kétségeim támadnak mindig, hogy meg kell-e ezt nekem hallgatnom? Biztos, hogy van értelme erre akár tíz percet is szánni? Néha csalódok, néha meglepetés ér. Az tuti, hogy most bemutatom nektek röviden a King Weed  zenekar legújabb albumát.

A 20 éve változatlan felállással működő Godsmack nemrég jelentette meg nyolcadik nagylemezét. Úgy néz ki, ezzel lezárul egy korszak a zenekar életében, és a Lighting up the Sky egyúttal a diszkográfia utolsó eleme lesz.

Jó dolog albumsimogatót írni, mert visszaemlékszem egy adott korszakra, hogy mekkora felfedezéseket tettem akkor. Mennyire lenyűgözött egy-egy zenekar, akik valami olyat csináltak anno, amitől tátva maradt a szánk. Az Opeth is ezeknek a bandáknak a táborát erősíti, hiszen anno a Deliverance és a Ghost Reveries albumokkal egy életre ellopták a lelkem egy darabját. De a két album között is történt valami izgalmas húsz éve...

Néha a kevésbé megszokott helyekről és a legmeglepőbb irányokból is érkezhetnek olyan lemezek, melyek észérvekkel alá nem támasztható módon beragadnak az embernél. Belgium a szememben nem a metal fellegvára, a jobb sorsra érdemes Channel Zero, a grinder Agathocles és az Aborted mellett az EU szívéből nem sok említésre érdemes formáció anyaga található a gyűjteményemben, a post hardcore meg aztán végképp nem a kenyerem.

A svéd dallamos rock csapat újabb lépést tett előre a nemrég megjelent harmadik lemezével. Kezdik megtalálni a saját hangjukat, és kiemelkedni a sűrű mezőnyből. 

Fél Asphyx, egy negyednyi Autopsy és Theo van Eekelen. A végeredmény pedig a Siege Of Power. Bob Bagchus alapító ütős ugyan már egy ideje nem az Asphyx dobosa, de sokunknak úgyis örökre az marad. A gitáros Paul Baayens az Asphyx mellett manapság abban a Thanatosban is érdekelt, ahol van Eekelen szintén jó néhány évet húzott le, de az utóbbi két csóka együtt muzsikált a néhai Hail Of Bullets soraiban is. A négyes pedig az Autopsy dobos/hangszálakrobatájával, Chris Reiferttel teljes.