Gyakran halljuk a zenészektől, hogy slágereket írni a legnehezebb. A modern, avagy amerikai rádiós rockzene tipikusan az a műfaj, ahol a zenekarok lételeme az egy lemezre jutó slágerek kvótájának mindenkori teljesítése. Az irányzat nem is szenved hiányt slágergyárosokból, azonban ezek a dalok többnyire amilyen gyorsan rögzülnek, épp olyan sebességgel törlődnek is a memóriánkból. Maradandót, olyat, amire évek, netán évtizedek távlatából is emlékezni fogunk, nagyon kevesen alkotnak.
Monte Conner neve ugyan ma már nem forog a köztudatban, de aki a '90-es években eszmélt a szélsőségesebb metal zenékre, bizonyára emlékszik az emberünkre. A Roadrunner kiadó fejéről már a '80-as évek végén is olyan sztorik forogtak közszájon, melyek mára legendákká váltak. Gondoljunk csak arra, hogy Connert miként győzte meg a Braziliából menetrendszerinti járattal érkezett, a metal szaknyelv kivételével zéró angoltudással rendelkező Max Cavalera a Sepultura szerződtetéséről, vagy épp a Glen Bentonnal folytatott "tárgyalás"-ára.
Amikor legendás zenészek adnak ki egy-egy szóló lemezt arra akaratlanul is felkapjuk a fejünket, nem? Dorthia Cottrell neve ismerősen cseng? Nem? Mi van, ha azt mondom, hogy Windhand például? A hölgy már nem az első szólóalbumára készül, így némi rutinnal a tarsolyában esett neki a Death Folk Country albumnak.
Néhány napja már tudjuk, hogy két és fél hónap múlva, a nyár elején érkezik a Makóról elszármazott Thy Catafalque tizenegyedik (!) nagylemeze. Az ezredforduló környékén talán maguk az alkotók sem gondolták, hogy a formáció bő két évtized alatt ilyen széles horizonton ilyen hosszú utat fog bejárni. Juhász János és Kátai Tamás tehát az Alföldről indultak, majd Tamás a nemzetközi színtérre kilépve, a Rengetegen keresztül, a Skót-felföldet bejárva (Sgúrr), kitérőt téve a nagyvárosban (Neolunar projekt), a hegyeken át (Vadak) vezeti majd vissza a hallgatókat az Alföldre, oda, ahol a történet negyedszázada elkezdődött.
A különc, külsőségekre sokat adó svéd Avatar zenekar 2001-ben indította útjára metál cirkuszát.
Csaknem egy teljes évig tartó felvezető időszak és számtalan előzetes videó után megszületett a Pop Evil hetedik nagylemeze, a Skeletons. A továbbra is állandó basszusgitáros nélkül üzemelő amerikai rock/metal csapat igencsak felemás csomaggal állt elő.
Russian Circles, Pelican vagy a nemrég nálunk is körbe udvarolt Oozing Wound: Chicago úgy tűnik elég erős a jófajta (post) metál zenéket illetően és erre a REZN is szépen ráerősít.
Most kivételesen nem az interneten topogtam, hogy találjak valamit, amire táncikálhatok este. Jött a szokásos promóciós e-mail, hogy erre a zenekarra érdemes ránézni. Az április 21-én debütáló self titled album okozott meglepetést az angol trió részéről. Miért is?
Ha létezik sikertörténet a kortárs old school death metalban, akkor a Baest sztorija kétségtelenül az. A 2015-ben alakult dán ötös az ősi úton elindulva egy demo és egy EP kiadása után 2018-ban a Danse Macabre koronggal debütált a nagynevű Century Mediánál. Már az is fegyvertény, hogy a legendás kiadó épp nekik szavazott bizalmat az undergroundban már akkor is túltengő régi iskolás halálfém osztagok közül. Az igazán komoly érdem azonban az, hogy a srácok azóta is a dortmundi istálló bizalmát élvezik.
Ez a komor lemezcím reflektálhatna arra a tragédiára, ami a DM családot érte az elmúlt évben, de mint azt Dave Gahan nyilatkozta, a cím megszületett még Andrew Fletcher halála előtt, ami egyszerre baljós, borzongató, és szomorú. Elment a Híd, ami összekötötte az évek során kutya-macska barátságban tobzódó szerzőpárost, Gahant és Wildert, így már az is kétséges volt, folytatódik-e a Depeche Mode saga, vagy ezzel a tragédiával, a híd leomlásával ér véget korunk egyik legmeghatározóbb zenei formációjának a története.
Most éppen egy kaliforniai zenekar akadt a horgomra. Az Eye Of Aquila nem meglepő módon a stoner közegből származik, de alapvetően nagyon sok stílus van a zenéjükben. Itt van egy kis ízelítő, hogy rá menjetek a Diviniis Requiemre.
Egyre több jó anyagba futok bele mostanság. Éjszakai műszak pörög ezerrel, elmúlt már bőven az idő amikor ágyban kellene lennem, és ilyenkor találok megint egy olyan lemez, ami meghatározhatja az évem egy komoly részét. A Black Sky Giant mutatkozik be most nektek!
Az eredeti tervhez képest három év késéssel, de végre megjelent a Kamelot új albuma. A The Awakening már a tizenharmadik nagylemezük, és az új dobos, Alex Landenburg kivételével a dalokat a teljes legénység közösen írta meg.
Annyiszor megfogadtam már, hogy nem ítélek a borító alapján és még is azt teszem. De aztán valami rávisz arra, hogy meghallgassak egy-egy zenekart és néha nagyon nagy meglepetések érnek. Így volt ez most a L'Ira del Baccano zenekarral is, akiknek a lemezborítója, szerintem inkább vicces, mint komolyan vehető, ellenben a Cosmic Evoked Potentials album...
Mostanában kevesebb kellemes anyaggal találkozom, így az ismertetők száma is csökken. De azért néha belefutok gyöngyszemekbe. A szomszédban dúló háború jelentősen lecsökkenti az ukrán előadók munkásságát, de azért vannak még olyanok, akik aktívak. Ilyen az egyszemélyes projektként működő Man Or Maker is.
Az Acid King egy doom/stoner/sludge legenda. Bármit is teszünk, egy élő legenda. Mondjuk fogalmam sincs, hogy miért, de el kell ismerni, hogy közel harminc évig életben tartani egy zenekart nem kis feladat. Lori S. és zenekara úgy döntött, hogy a nagyérdeműt újra megajándékozza egy albummal hosszú-hosszú idő után. Lassan az asztalunkon a Beyond Vision.
Az év folyamán elég sok szó esett már a svéd Katatonia zenekarról. Jártak nálunk, illetve új lemezt is kihoztak, amit a rockzenei sajtó eléggé jól fogadott. Most azonban révedjünk a múltba és idézzük fel, hogy ezelőtt húsz évvel milyen is volt az a bizonyos üresség. Igen, húsz éves a Viva Emptiness, kimondani is borzasztó.
A Tygers Of Pan Tang nevet/logót a többség feltehetően legfeljebb James Hetfield megszaggatott vállú farmermellényének egyik felvarrójáról ismeri. A New Wave Of British Heavy Metal irányzattal feltűnt csapat a ’80-as évek legelején, gyors egymásutánban három olyan lemezt is megjelentetett, melyekre ma is könnybe lábadt szemmel gondolnak az irányzat azon hívei, akik a Maiden/Priest/Saxon triónál tovább is látnak.
Folyamatosan bújnak elő a földből a jobbnál-jobb zenekar. Lehet, hogy a tavasznak köszönhető és szárba szökken a zenei élet is, akárcsak a természet. Hamarosan minden zöld lesz. De tényleg minden! A szerkesztőségbe folyamatosan érkeznek az e-mailek, hogy ezt meg azt hallgassuk meg. Mi meg igyekszünk mindennek eleget is tenni. A következő páciensünk a Triglöth zenekar.
A temetéseden milyen zene fog szólni? Gondolkoztál már ezen? De most komolyan. Blues? Esetleg valami funky vagy ördögi muzsika? A The Crooked Whispers mutat neked egy opciót, amit vagy elfogadsz, vagy pedig azt mondod, hogy megkeresed a sajátodat. Az azonban biztos, hogy ilyen muzsikát nem találsz minden bokorban. Itt a Funeral Blues!