A 2022-es újrakiadás sorozat okán tavaly májusban már megemlékeztem a svédek 2006-os keltezésű, Hrimthursum című korongjáról, októberben pedig a debütáló The Nocturnal Silence-ről ejtettem pár szót. A sorozat azóta folytatódott, melynek keretében a Century Media lépésről lépésre szolgáltat igazságot a manapság már csak némi utánjárással, kéz alól beszerezhető Necrophobic lemezeknek.

Amerika méretéből adódóan is sok lehetőséget rejt. Így előbb utóbb a nagy számok törvénye alapján belebotlunk egy-egy zenekarba, akik szimpatikusak lesznek a számunkra, vagy olyat alkotnak, amit mindenképpen meg kell említeni. A Numerical Control Society is ebbe a kategóriába tartozik, akik most hozták ki legújabb Moonshot elnevezésű EP-jüket

Oda vagyok az instrumentális zenékért, mert egy sokkal nehezebb terep. Nagyon jól meg kell találni az arányokat, hogy mi az, ami még izgalmas és mi lesz az, ami már túl sok. Ennek a rajongásomnak köszönhetően, mindig örömmel vetem bele magam az ilyen zenekarok munkásságába. Nagy reményekkel vágtam neki a Najing bemutatkozó anyagának is.

Hosszú kényszerszünet után végre napvilágot látott a New York-i thrash legendák új albuma, ami már a huszadik. A Scorched egy ereje teljében levő zenekart mutat, a fáradás legkisebb jele nélkül.

Megszámolni is nehéz, hogy egy hét alatt mennyi új zenekarral találkozom, mennyi dalt hallgatok meg, közben pedig folyamatosan pörögnek a kedvencek is. De megéri ezzel foglalkozni, mert ki tenné ezt meg helyettem? Ha meg nem csinálom, akkor lemaradok egy csomó remek zenekarról. Most például a Duskwoodról maradtam volna le.

A horror tematika nem csak a death metalnak áll jól, alapvetően bármilyen műfajba beköthető, de tegyük a (kitépett) szívünkre a kezünket: legjobban mégiscsak a fém-zenéhez passzol a vérben forgó láncfűrész.

Új kiadvánnyal jelentkezett a LeBrock nevű brit synthwave duó. A Gone középlemez mindössze 5 dalt rejt negyed órában, mégis úgy éreztem, legalább egy rövid ismertető erejéig érdemes a figyelemre.

godfater. - így, csupa kisbetűvel szedve, ponttal a végén. A szokatlan név bizonyára még ismeretlen a köreinkben, nem így a zenekar egyes tagjai. Tátrai Tibort mindenki ismeri, aki valaha rockzenével foglalkozott a Kárpát-medencében. Az ötletgazda, Szebényi Dániel neve pedig a rockereknek - ha máshonnan nem is - a Téglás Zoli-féle Ocean Hills vagy a fővárosi Avatar révén lehet ismerős. A fiatal billentyűst ezek mellett a pop szakmában is jegyzik. Az ütős, Borlai Gergő az European Mantra mellett szintén számtalan egyéb formációban fordult már elő. A többiek, azaz a másik hathúros felelőse, Gotthárd Mihály és Kéri Samu basszusgitáros egyelőre még kevésbé bejáratott nevek, de ők is hangszereik mesterei.

A Gort egy rövid ideig aktív zenekar volt, melynek neve bizonyára csak a magyar underground útvesztőiben otthonosan mozgó hallgatók előtt ismert. A formáció történetéről kevés adat áll rendelkezésre. Sem az alakulás pontos időpontja, sem a feloszlás dátuma nem ismert. Tény viszont, hogy Gort néven 2000-ben megjelent egy húsz perces írott CD, de a formáció ekkor már nem létezett. Ezt a bizonyos, Forest Myths névre keresztelt EP-t (demót) 2014-ben egy limitált példányszámú gyűjtemény részeként CD-n újra megjelentette az orosz GS Productions.

Egy első album mindig fontos egy zenekar életében. Az azért eléggé jó ómen, ha már az első albumoddal is ismert ügynökség dolgozik. Így jutott el hozzám is a Tankzilla bemutatkozó anyaga, amit egyszerűen Tankzilla-nak kereszteltek.

Kíváncsi lennék rá, hogy hány ma megjelenő Metallica lemezajánló kezdődik az Overkill emlegetésével. Nem, nem arról van szó, hogy a new yorkiak is épp a mai napon jelentkeztek aktuális lemezükkel, még csak arról sem, hogy a két zenekar közel azonos időben indult. Az indok csupán személyes, ugyanis a 72 Seasons kapcsán a különböző rajongói fórumokon elérhető hozzászólásokat olvasgatva egy 1994-es keltezésű, Bobby „Blitz” Ellsworth által adott interjú bevezető gondolata jutott eszembe.

Mindig örülök amikor doom-stoner-sludge (teljesen mindegy, hogy hívjuk) vonalon találok valamit, amiben női ének van. Pláne akkor vagyok boldog, amikor jót is találok, nem azt, amit már megszokhattunk. Az utolsó hatalmas felfedezésem a Frayle volt, még amikor csak pár napos volt a debüt albumuk. Most pedig itt van az Acid Moth.

Még az irányzat úttörői a '90-es évek elején az undergroundban működtek, addig a neofolk egyes kortárs képviselői a nagyközönség figyelmétől övezve alkotnak. Nem tisztem feltárni a folyamat indikátorait, de gyanítom, hogy a Wardruna némiképp váratlan, azonban kétségtelenül megérdemelt sikere napjainkban több formáció előtt is meg fogja nyitni azokat a bizonyos kapukat, melyek mögött ha tülekedés nincs is, de több formáció felsorakozott.

A FVNERALS 2013-ban alakult az Egyesült Királyságban. A duó Tiffany Ström (ének/basszusgitár) és Syd Scarlet (gitár/dalszerzés) tagokból áll. Honlapjuk szerint egy dark ambient, doom, drone és post-rock elemeket vegyítő zenekar. Első albumukat 2014-ben The Light címen adták ki, amit a Wounds követett 2016-ban. 

Az athéni, gótikus metál együttes Elysion 2006-os megalakulása óta három nagylemezt jelentetett meg. Az első stúdió album 2009-ben jött ki Silent Scream címen, majd 2014-ben a Someplace Better. A 9 éves csendet a most februárban bemutatott Crossing Over szám törte meg a Bring Out Your Dead című album előzeteseként. 

A június 16-án érkező Alföldre hangolódva múlt héten felidéztük a debütáló Thy Catafalque korongot. Most ugyanezt tesszük az 1999-es Sublunary Tragedies utódjával, a két évvel később érkezett Microcosmosszal is.

A progresszív rock aranykora térben Angliára, időben pedig a ’60-as és a ’70-es évek fordulójára esett. Az irányzat a ’70-es évek második felében a kifáradás jeleit mutatta, az évtized végére pedig – átmenetileg – ki is merült, átadva a helyet a punk, new wave, illetve NWOBHM műfajoknak. Ebben az előremutató, a műfajt megújítani törekvő rockzenére nézve kedvezőtlen légkörben, 1979-ben az angliai Aylesburyben Silmarillion néven alakult az a zenekar, mely a ’80-as évek elején kiadott lemezeivel jelezte, hogy bőségesen vannak még tartalékok a progresszív rockzenében.

Gyakran halljuk a zenészektől, hogy slágereket írni a legnehezebb. A modern, avagy amerikai rádiós rockzene tipikusan az a műfaj, ahol a zenekarok lételeme az egy lemezre jutó slágerek kvótájának mindenkori teljesítése. Az irányzat nem is szenved hiányt slágergyárosokból, azonban ezek a dalok többnyire amilyen gyorsan rögzülnek, épp olyan sebességgel törlődnek is a memóriánkból. Maradandót, olyat, amire évek, netán évtizedek távlatából is emlékezni fogunk, nagyon kevesen alkotnak.

Monte Conner neve ugyan ma már nem forog a köztudatban, de aki a '90-es években eszmélt a szélsőségesebb metal zenékre, bizonyára emlékszik az emberünkre. A Roadrunner kiadó fejéről már a '80-as évek végén is olyan sztorik forogtak közszájon, melyek mára legendákká váltak. Gondoljunk csak arra, hogy Connert miként győzte meg a Braziliából menetrendszerinti járattal érkezett, a metal szaknyelv kivételével zéró angoltudással rendelkező Max Cavalera a Sepultura szerződtetéséről, vagy épp a Glen Bentonnal folytatott "tárgyalás"-ára.

Amikor legendás zenészek adnak ki egy-egy szóló lemezt arra akaratlanul is felkapjuk a fejünket, nem? Dorthia Cottrell neve ismerősen cseng? Nem? Mi van, ha azt mondom, hogy Windhand például? A hölgy már nem az első szólóalbumára készül, így némi rutinnal a tarsolyában esett neki a Death Folk Country albumnak.