Fenntartások nélkül kijelenthető, hogy a death metal aranykora 1988 és 1992 közé tehető. Az viszont már jogosan vet fel kérdőjeleket, hogy ebben az időszakban melyik volt a műfaj csúcséve. Nos, a magam részéről, szigorúan érzelmi alapon 1992-re voksolnék. A teljesség igénye nélkül idén olyan lemezek ülnek kerek jubileumot, mint a Tomb Of The Mutilated, a The End Complete, a Legion, az Utopia Banished vagy az Extreme Conditions Demand Extreme Responses, úgy, hogy a svéd színteret még csak meg sem említettem, illetve a briteket is mindössze mutatóban érintettem.

Néhány kisebb-nagyobb módosítás, korrekció mellett akár ide is másolhatnám a The War On Drugs legutóbbi lemeze kapcsán írt bevezetőmet. Jóllehet a Gang Of Youths polcán még nem sorakozik Grammy díj, de már ők is tiszteletüket tették a Sziget Fesztiválon. A zenekar neve itthon mégsem forog közszájon; vagy ha mégis, akkor metal mentes napjaimon ezúttal sem a megfelelő fórumokon kutakodom.

A Cancer Bats zenekart nem kell senkinek bemutatni, aki szereti az intenzív hardcore, punk zenét. A kanadai négyes visszatért a barlangjából, hogy megmutassa nekünk milyen is az, amikor négy év pihenés után újra szárnyal a bőregér. Itt van a legújabb anyaguk, a Psychic Jailbreak.

Ha fellapozzuk a Rockstation archívumát, láthatjuk, hogy méltatlanul keveset foglalkoztunk a Skid Row-val. Ez persze érthető, hiszen – bár papíron léteznek – magazinunk megalakulása óta nem adtak ki egy lemezt sem. Most, hogy újra ígéretes mozgolódás van a zenekar háza táján, poroljuk le egy régi klasszikus lemezüket, a Slave to the Grind-ot!

Két hete gyötörtem magam a svéd mesterek új albumával, mire végre valami érdemi vélemény megszületett. Egy Meshuggah album sosem könnyed etűd, de az idei lemez egészen 66 percig pusztít az elejétől a végéig. Azért is nehéz Meshuggah albumról írni, mert ahol ők járnak zeneileg, oda nem nagyon merészkedik más. Ez a végletekig nyakatekert matekozás az ő territóriumuk és nagyjából annyit lehet megállapítani minden egyes új lemez megjelenésekor, hogy jah, megint sikerült egy kicsit odébb rugdalni az extrém metál határait.

Ben Richter az ezredforduló környékén a dark/gothic metalos EverEve énekese volt. Talán akadnak páran, akik még emlékeznek erre a zenekarra, mivel bizonyos lemezeik másfél évtizede itthon a filléres árkategórián belül mozogtak. Richter ugyan a hamburgiaknál csak egy lemezen szerepelt, majd gyorsan létre is hozta a saját zenekarát. A Thanateros hasonló csapásvonalon mozog, mint azt a Massacre Recordsnak köszönhetően egy fokkal ismertebb EverEve tette.

2022 egy ilyen aviációs évnek ígérkezik, hiszen nem csak az új Top Gunnak örülhetnek a rajongók, de végre a The Hellacopters is megpörgette a propellereket és ugyan mindkét esetben hosszúra nyúlt a várakozás, az idétlenül vigyorgó Tom Cruise-sal szemben én inkább a terpeszben gitározó svédekre szavazok.

A Rivers Ablaze, azaz Kertész Márton, pontosabban már nemcsak ő (hiszen időközben a címben szereplő név alatt összeállt egy kvázi zenekar) a mai magyar underground egyik legaktívabb képviselője. A formáció már az új, azaz a koronavírushoz köthető időszámítás utáni korszak termése. A 2020 októberi debütálás óta pedig a CD formátumban hivatalosan április közepén érkező The Black Hole Era már a harmadik nagylemez a Rivers Ablaze logója alatt.

A Beerzebub már régóta felhelyezte magát a hazai metal térképre, most pedig itt van egy újabb EP. Hosszú idő telt el, de a szavaknak még mindig van ereje. Bogyónak még mindig van mit mondania, és még jó ideig lesz is miről nyomnia a sódert nekünk. Fel a fejhallgatót maximumra a hangerőt és akkor nézzük, hogy Mówáron, hogyan látják a fiatalok a  helyzetet.

Nem csillapszik a tavaszi lemezdömping, továbbra is sokkal több lemez jelenik meg, mint amennyiről tisztességes ismertetőket lehet összeállítani. Így most én is az "Öt az egyben" cikkformátumhoz fordulok (remélem, az ötletgazda Rattlehead18 kolléga nem bánja), és röviden bemutatok 5 olyan lemezt, amit kár volna említés nélkül hagyni. Annyi a közös bennük, hogy nemrég jelentek meg, és mindegyik a hard rock - dallamos rock területről érkezett. 

Március 25-én jelent meg a brit alternatív rock együttes nyolcadik stúdióalbuma a Never Let Me Go. A lemezt 2019 és 2021 között rögzítették a srácok. Ez a Placebo első stúdióalbuma, több mint nyolc év után, és egyben az első olyan albumuk, amelyet duóként rögzítettek. A lemez remekül összefoglalja világunk jelenlegi állapotát, fájdalmát és minden néma sikolyát.

A Turnstile lemezajánló után úgy tűnik én lettem a hardcore felelős és bár kicsit lötyög rajtam a fehér atléta, a Glow On végül még a 2021-es best of listámat is megjárta. A BillyBio promót is a szerkesztőségi random-generátor küldte a lejátszómra, és ugyan az újévi fogadalmak között nem szerepelt, hogy idén több HC-t hallgatok, az ellenkezőjét sem ígértem meg magamnak.

Igazán különleges lemezzel jelentkezett Dave Grohl, a Foo Fighters főnöke. A Dream Widow egy fiktív zenekar, és extrém metalban utaznak. A cím nélküli albumuk egyszerre horrorfilmzene, stílusgyakorlat, és egy kicsit paródia is. Elég zavaros? A lapozás után tisztába tesszük.

Ha az ember retro thrash vagy heavy metalra vadászik, a mindenkori német mezőnyre minden körülmények között bátran számíthat. Igazán komoly kutatómunkára nincs is szükség, hogy újabbnál újabb zenekarokba fussunk bele, jó esetben párszor lepörgessük az aktuális lemezüket, hogy néhány hét elteltével ne csak az érintett lemez címét, hanem akár a formáció nevét is törölje a memóriánk.

Kétségtelen, hogy nemzetközi pop-rock szinten az idei év leginkább figyelemmel kísért megjelenése a Red Hot Chili Peppers új albuma, az Unlimited Love. A John Frusciante második, szinte isteni csodaként kezelt visszatérésének időszakát megnyitó anyag az előzetes dalok alapján rendesen megijesztette a rajongókat, mivel igen kevés torzított riffet, seggrázós, ütős funk-rock témát tartalmaztak a kvázi kislemeztételek, de az egész anyag ilyen lenne? És ha igen, akkor mi van?

Jelen írásom tárgya nem egy egészen friss megjelenés, ám ez a tény véletlenül sem cáfolja a górcső alá vont mű figyelemre méltóságát. Az pedig, hogy a kedves olvasó (és remélhetőleg hallgató) számára vonzó vagy inkább riasztó üzenetet hordoz ez a széljegyzet - két hónapra volt szükségem ahhoz, hogy a hallottakat feldolgozzam és ez a rövidke írás megjelenjen - már tényleg csupán az egyén ízlésétől függ.

Nem tudom, történt-e valaha olyan, hogy egy zenész egy hét különbséggel két különálló albumot adjon ki. Bryan Adams pont ezt tette március elején, de ebben a cikkben csak az egyikkel foglalkozunk majd – a lapozás után.

A bostoni Wilderun tiszteletbeli európai, pontosabban svéd zenekar is lehetne. Az Újvilágból érkezett formáció muzsikája ugyanis ezer szállal kötődik az ezredforduló környékén csúcsra járatott dallamos, progos svéd death metalhoz, elsősorban pedig egy bizonyos Mikael Åkerfeldt zenekarához. Az összehasonlítás feltehetően már a könyökükön jön ki, de ettől még nem mehetünk el szó nélkül a párhuzamok mellett. Annál inkább sem, mert az Epigone (azért nem kiköpött Opeth epigonokról van szó…) voltaképpen a zenekar nemzetközi bemutatkozása.

Szögezzük le gyorsan, hogy az Animals As Leader (továbbiakban AAL) új lemeze esetében nem fogunk mélyre mászni és nagy zeneelméleti megfejtésekkel pózolni. Mert kevesek vagyunk ehhez. Azt gondolom, hogy ezen a sárgolyón nagyon kevesen vannak azok, akik sejtik, értik, tudják, hogy pontosan mi és miért történik egy AAL lemezen. Már a korábbi lemezeik esetében is "csak" zenekedvelő flótásokként utaztunk velünk és igyekeztünk valami kapaszkodót találni érzelmi és hangulati alapon. Ennél több nem megy. Ahogy Messit is csoda nézni a tévében, amit művel a pályán, de egy-az-egyben kiállni ellene cselezni minimum súlyosan kínos lenne. Gyorsan tudjuk le a kötelező köröket: instrumentális, poliritmikus, ritmusképlet, progresszív - többet ezeket a szavakat nem használjuk ma.

Ha egy zenekar a Lesson In Violence nevet veszi fel a tűzkeresztségben és lemezét The Thrashfall Of Mankind címmel jelenteti meg, nem kell kétlábonjáró rocklexikonnak lennünk ahhoz, hogy kitaláljuk, miféle muzsikával is futottunk össze. Nem a német kvintett az első, akik az Exodus debüt ezen klasszikusa után nevezték el magukat. Egy demós amerikai thrash (mi más?!) banda már elsütötte ezt, de még ott a névbe került az „A” előtag is, addig a németek elhagyták azt. Sebaj, így is tudjuk, hogy miről van szó.