A Soulfly egy rettentően meghatározó zenekar volt a kétezres években. Emellett ha akarunk, se tudunk elmenni. Illetve nem is feltétlen a zenekar, mert abban jöttek-mentek a tagok. Sokkal inkább Max Cavalera volt a meghatározó. Lehet vitatkozni, hogy az öregnek nem kellene már úgy tenni, mintha gitározna, vagy ordítana, de az érdemeit nem lehet tagadni. Ma tíz éves a Soulfyl Omen albuma.

Vicces, amikor jön egy e-mail Fehéroroszországból, hogy írjatok már a bemutatkozó anyagunkról. Ilyenkor már csak kíváncsiságból is megnyitom a mellékelt zenét, és néha csodákra lelek, néha meg kegyetlenül pofára esek és vagy lepasszolom az anyagot, vagy megírom, hogy köszönjük, de nem.... Utóbbi azért ritka, mert az esetek többségében mindig írunk valamit. Így volt ez a Yuriék esetében is. Küldték az anyagot, most meg itt ülök a székben és pötyögöm, hogy milyen is a Of Broken Bones.

Jó tizennégy év után adott ki új lemezt a Green Carnation. Ennek persze az egyik fő, ha éppen nem a legnyomósabb oka az volt, hogy 2006-2014 között inaktív volt a norvég progos doomcsapat, de azért már az újjáalakulás óta is eltelt már egy pár év... Nos, ennek a termését rakta most le a szextett és bizony semmi okunk a csalódásra! Megérte a várakozás? Meg! Jó album lett? Bizony ám!

Nemrég jelent meg Mark Lanegan "Sing Backwards and Weep" című önéletrajza, ami jó politoxikománhoz méltóan egyfajta drognapló is, melyben hősünk Vergiliusként kalauzolja végig az olvasót a saját különbejáratú poklában. Ezzel nagyjából egyidőben jött ki a legfrissebb Lanegan szóló album is, ami tulajdonképpen ennek a könyvnek a soundtrackje.

Nem ez az első alkalom, hogy egy zenekarral  majdhogynem a véletlen hoz össze és  a szokásosnál jobban meg tudom kedvelni! Természetesen a Boston Manorban is az fogott meg, mint sok más "sorstársában": mer kicsit másabb lenni, mint a mezőny többi része. A Glue a maga fiatalos lendületével és szemérmetlen változatosságával együtt egy piszkosul jó album lett!

Az amerikai hip-hop kultúra mindig érdekelt, főleg a kezdetek, az underground/underdog jellege miatt, meg úgy általában a zene társadalomra gyakorolt hatása miatt. Ezért bírtam nagyon a Renitensek (The Defiant Ones) Netflix dokut, ahol Dr. Dre és Jimmy Iovine sztoriját dolgozták fel. Aztán ahogy haladtam a részekkel előre, egyszercsak az egészre ráúszott a Hollywood Undead zenéje. Elkapott és sokáig csengett a fülemben. Valamikor évekkel ezelőtt amikor a Nova Rockon láttam őket, akkor simán elintéztem annyival, hogy újabb maszkos amerikai bagázs ugrál, reppel, haladjuk. Pedig azért ennél többek ők.

Egy könnycseppet morzsolok, miközben a februári koncertre gondolok, ugyanis a 5FDP új lemeze a buli után egy héttel jelent meg, most meg a karantén alatt a billentyűzet fölött görnyedve írnék az új lemezről. Írhatnék olyanokat, hogy a koncert után epedve vártam az új lemezt, de nem, mert tudhattuk előre, hogy a las vegas-i banda semmi meglepőt nem fog mutatni a F8 (~fate...érted..#baszomszóviccek) lemezen. Egy pici kis reményem azért volt. Az új anyagot bemutató kislemezek egészen sodrós jófaja tufa metált hoztak. Pláne ezek (is) olyan kurvajól szóltak koncerten, hogy akár ebből akármi is lehet(ett volna).

Nem szoktam ennyit ülni egy-egy lemezismertetőn, de néha egyszerűen nem jön ki a lépés. Mindegy, van ilyen is, pedig már régóta megérett a véleményem, aminek a gyümölcsét most megpróbálom learatni. A gyümölcsöt le lehet aratni? Tuti nem.... itt a Desert Storm Omen anyaga!

2016 körül merültem alá az Eldernek igazán. Az azt megelőző stoneres, alap doomos Dead Roots Stirring, annyira nem kapott el, talán csak egy kósza belehallgatást élt meg akkor nálam. Viszont a Lore! Azt kell hogy mondjam, hogy abban a lemezben benne volt minden, ami miatt zenébe bele lehet szeretni. Hosszú, de tökéletes ívben felépített számok, olyan egymásutánban, mintha a tenger hullámain lebegnél. A legutóbbi Reflections of a Floating World egy kicsivel talán gyengébb lett, de még így is az év egyik legkellemesebb lemeze volt számomra.

Amikor pár évvel ezelőtt bejelentette a Katatonia, hogy most akkor bizonytalan ideig befejeznék a sötétség sugárzását, szó szerint elszomorodtam. Ezt nem a poén kedvéért írtam, tényleg arra gondoltam csak, hogy ez csak egy rossz vicc volt és hamar vége lesz... Úgy alakult, hogy 2019-ben az akkor tíz éves Night Is The New Day megünneplésére végül valószínűleg a tervezettnél kicsit hamarabb, de csak összeálltak és beindították a szekeret, igaz, akkor még nem volt tervben az új lemez. Legalábbis nem ebben a formában...

A 2017-es The Sin And The Sentence albummal a Trivium végre újra megtalálta önmagát. Nem akartak új Metallica, Testament (Crusade), vagy Disturbed lenni (Vengeance Falls), nem akartak latymatag stadionrock valamit tolni (Silence In The Snow), hanem egyszerűen csak kiírták magukból, amit szerettek volna és meg is lett az eredménye: akkorát szólt a lemez, mint a Shogun óta semmi a négyes tollából (húrjaiból?)! Adott volt a kérdés: vajon a What The Dead Men Say is tartja-e ezt a szintet? Megalapozottnak mondható a félelmem, mivel mindig, amikor odarepesztenek, a következő koronggal rendszerint vissza is vesznek abból a lendületből. Nos, felemás érzéseim vannak az új albummal kapcsolatban...

Semmi sem igaz és minden lehetséges! Ez az eredetileg a Nothing Is True And Everything is Permitted mondásból átvariált cím körülbelül le is festi a négyes zenéjét: míg az első fél a szövegek mondanivalóját és rendszerint kritikus hangvételét, addig a második szakasz a valóban a szivárvány szinte minden színében pompázó zenét jellemzi kitűnően. Igaz, minden relatív, de a 'Shikari talán még magához képest is egy eklektikus lemezt rakott most le az asztalra, úgy emberesen megmutatták, mi fán terem a... Minden!

Kölyökkorodban a bőrödhöz nőtt a Guns N' Roses póló? Heves nyáltermeléssel reagálsz a kettő-négyre? Szent meggyőződésed, hogy a kilencvenes évek elején kellett volna huszonakarhány évesnek lenned? Netán vér helyett Jack Daniel's kering az ereidben? Ha bármelyik kérdésre igen a válaszod, akkor ezt a bandát sürgősen meg kell ismerned.

Vannak állandó dolgok, ezek közé tartozik az August Burns Red, illetve a zenekar lemezinek megközelítően egyenletesen magas színvonala is. A srácok kétévente lehozzák a friss anyagot, ezek közül pár, főleg ugyebár a koraiak közül egyenesen a metalcore stílus alapkövei közé sorolhatók. De a többi albumuk is olyan, mint a pizza: ha jó, akkor nagyon jó, ha nem jó, akkor is jó. Nos, a kivételesen három év után megjelent Guardians (nesztek, OCD-sek!) a "nagyon jó"-féle jóba tartozik, harap, mint a veszett kutya, valószínűleg jót tett nekik a két, az utóbbi években adott évfordulós-lemezes turné és annak lendülete.

A 1000mods-ot egy stoner kedvelőnek sem kell bemutatni, mert mondhatjuk rájuk, hogy minimum görög Félistenekké, legendákká nőtték ki magukat az elmúlt évek alatt. 2011 környékén mindig belefutottam valahogy a zenekarba, valahol szembejött és azóta megkerülhetetlen része lett az életemnek. Most meg itt van a legújabb anyaguk, ami Youth of Dissent névre lett keresztelve.

Egy vallomással kell kezdenem: nagyon szeretem a Testament zenekart. Ez nem fog odáig fajulni, hogy 5/5 pontot kap az új Titans of Creation album, de tény, hogy a „sine ira et studio” elv megőrzése nem könnyű. Mondhatnánk, hogy a Testament a thrash metal Def Leppardja, legalábbis olyan értelemben, hogy: (1) számtalan megpróbáltatáson mentek keresztül, elég, ha csak Chuck Billy énekes agydaganatát említjük, (2) a tagok rokonszenvesek, (3) minden lemezük jó.

A RockStation stábjából legjobb tudásom szerint én vagyok az egyetlen, aki kedveli a Nightwish-t. Hát, igen, nem mindenkinek kenyere az eredetileg finn, viszont már egyre inkább internacionális tagságot felvonultató csapat zenéje, de nálam valahogy mindig betalált, megtalálta azt az ívet, ahol be tud kanyarodni a lejátszómba és be is tudta égetni oda magát; ha nem is minden lemez és minden dal, de azért a java. Vártam is az új lemezt, hiszen minden eddiginél hosszabb kihagyás után született meg a fura stilisztikájú címmel megáldott Human. :II: Nature. Nos...  Előre lelövöm a poént: nekem ahogy az előző Flooros album, úgy ez az lemez sem lesz egy kötelező klasszikus. És nem az énekesnő teljesítménye miatt!

A női ének mostanában nagyon megy, ahogy a vintage rock is, ahogy én hívom. Elég csak példának okáért Nergal új szóló lemezét felhozni, amiről már olvashattatok nálunk. Ezen a vonalon mozog a svéd Lucifer zenekar is, akik eddigi rövidke pályafutásuk alatt eléggé nagyot mennek. Itt is van a harmadik stúdió albumuk, ami egyszerűen a III címet kapta.

Hardcore, punk zenekarként indult Pittsburgh acélvárosából a Code Orange, akik kiváló kritikákat kapnak metal színtéren. Az ilyesmi általában nem véletlen és a banda friss lemezét, az Underneath-t átrágva bizony részemről is indokolt a leborulás. Azt gondolom, ritkán hallható változatos, izgalmas, bomba anyagot hozott össze a hangzásában extrém metal, hc, punk mellett jó adag szétütős elektronikát is használó, még ma is igencsak fiatal banda. A durva ének, hörgés mellett Reba énekeshölgy tiszta éneke jól passzol a zenéhez.