Mindig öröm, egyúttal hálás feladat, amikor egy jól sikerült lemezről adhatunk hírt nektek. Ezúttal is ez a helyzet, a Tommy Victor-vezette groove metal / crossover csapat friss anyaga, a State of Emergency bitang jó lett.

A norvég ötös több, mint öt év elteltével jelentkezett ötödik nagylemezével, mely nálam közel ötpontos teljesítmény. Ennyit az ötösökről.

Einar Solberget Ihsahn sógoraként ismertük meg, de manapság már szinte csak saját jogán, a Leprous vezéreként emlegetjük. A harmincas évei végén járó Einar hét nagylemezt készített a Leprousszal, vendégként szerepelt egy jó tucatnyi további albumon, majd 2022-ben úgy döntött, hogy szólóban is kipróbálja magát.

A hard rockban, illetve dallamos metalban utazó svéd Eclipse az ezredforduló táján alakult, azóta szépen az európai élvonalba küzdötték magukat. A Megalomanium már a kilencedik nagylemezük, ami közvetlen elődeihez hasonlóan szintén egyszavas címet kapott.

Az Oblivion Protocol egy friss zenekar, ha úgy tetszik, supergroup, és a brit Threshold oldalági rokona. A zenéjük is hasonló, vagyis billentyűsökkel gazdagított, dallamos progresszív rock. A sztorijuk is érdekes, hát még maga a lemez...

A veszprémi Iggy Pop koncertet követően azon merengtem, hogy manapság nem nagyon ápolja senki az önpusztítás hagyományát (legalább is nem azon a hőfokon mint az ifjú, ereje teljében lévő Iggy), aztán amikor látom a youtube-on, hogy Howlin‘ Pelle Almqvist pofán bassza magát a mikrofonnal majd vérző fejjel lenyomja a műsort, akkor megdobban azért az ember szíve: van még remény, a rock ‘n’ roll továbbra sem egy tánc.

Kiadóktól kapni anyagot mindig izgalmas dolog. Valahol gyerekkoromban erre vágytam, csönget a postás meghozza a promó CD-t, én meg ezerrel hallgatom mindenki előtt. A világ átalakult és így most már egy letöltési linket kapok, de még így is előbb kezünk közé kerül egy-két finomság. Így jutott el hozzám a Silverburn új anyaga is.

A Spotify infó blokkja azt írja a Mutoid Man zenekarról, hogy amerikaiak és metalcore-ban utaznak. Ebből az egyik stimmel, a másik részben igaz. Metalcore-t is játszanak…

Szinte hihetetlen, hogy idén az Avenged Sevenfold: City Of Evil-je is besorolt a nagykorúvá érett lemezek közé. A 2005-ös korong, mely egyébként már a harmadik sorlemez volt a californiai ötös diszkográfiájában, Európában is pályára állította a zenekart. A maga több, mint hetven percével, és a metal egyes leágazásai között bátran kalandozó, a punk rockot és a tágabb értelemben vett rockzenét is érintő dalaival a City Of Evil távolról sem volt egy instant slágergyűjtemény, mégis sikerült átlépnie a közönség ingerküszöbét.

A jó buddhista magához öleli az univerzumot a csótányokkal, a balfaszokkal meg a csökkent szomszéddal együtt, aztán szépen kilélegzi a sok szart, a rossz buddhista meg betolja a Buggin-tól a Concrete Cowboyst, ahol ugyan az “Om” inkább egy jó nagy “Fuck You”, de a végeredmény szempontjából ez majdnem mindegy is.

Joe Elliotték az utóbbi három évtizedben mindig jók voltak az ún. köztes kiadványok terén. Gyűjtemények, válogatások, élő anyagok, boxok. Ezek többsége persze csak időhúzó megjelenés volt. Közülük jómagam csak a gyűjteményes, valóban hiánypótló Retro-Active lemezt tartom olyannak, aminek feltétlenül a CD polcon a helye, de ugye az sem mai darab.

Ha valaki megnyeri a legpatinásabb német metal magazin, a Rock Hard aktuális Hangpróbáját, azt a valakit illik ismerni, vagy ha korábban még nem ütköztünk, megismerkedni vele. A győztes német The Night Eternal neve pedig magyar földön – még - nem forog közszájon, szóval időszerű őket is bedobni a képzeletbeli kalapba.

A Queens Of The Stone Age-nek sikerült már párszor újradefiniálni magát a karrierje során, legutóbb például a Villains csalta a rajongókat a táncparkettre, a 2013-as …Like Clockwork befordultsága ugyancsak jó kis hajtűkanyar volt a döngölős sivatagi rockhoz mérten, de akár a lökött Era Vulgarist is említhetném, mint merész kalandozást a stoner műfaj peremvidékén.

Szinte pontosan két évvel az elődje után megjelent a Thy Catafalque tizenegyedik nagylemeze, az Alföld. Az előzetes hírek és kedvcsináló dalok alapján az elődjénél még karcosabb, és még kevésbé népzenés album körvonalazódott.

Ha thrash metalról van szó, a németekben nehéz csalódni. Az utóbbi hetekben nekem mégis többször sikerült. Az aktuális „nagy visszatérő” Holy Moses, illetve a jó ideje lemezes fronton is újra produktív Necronomicon tavaszi lemezei ugyanis többszöri nekifutás ellenére úgy mentek el mellettem, hogy magam is meglepődtem a dolgon. Ha már az öregeknél tartunk, a rehabilitáción átesett svéd Mezzrow comeback-je sem tudott meggyőzni, de ezek megfelelő kapacitás mellett a miértek okán külön cikkek témái lehetnének. Ha az ember ilyen előzmények után mégis thrash metalra vágyik, nincs más lehetősége, mint az underground felé fordulni, és a színtér mélyebb rétegeiben keresgélni.

A fővárosi Slowmesh az épp aktuális HammerWorld magazin mellékleteként hozta ki a III címre keresztelt korongját. A zenekar legutóbb 2020 végén, hasonló formában jelentkezett lemezzel. Az akkori album, az Isolate görcsmentes, könnyen a memóriába vésődő, de mégsem instant fogyasztásra gyártott dalai gyorsan utat találtak hozzám. Két és fél év távlatából pedig azt is ki merem jelenteni, hogy a Together Alone című nótájukat az utóbbi évtized legjobb hazai szerzeményei között illik emlegetni.

Amikor a legújabb Therapy? lemez megjelenése kapcsán volt szerencsém Andy Cairnsszel beszélgetni, az interjú során érintettük egyéb zenei projektjeit is. Ekkor került számomra fel a térképre a JAAW nevű formáció, aminek ő is tagja. Az akkor még készülő Supercluster című albumról a Riot szám már elérhető volt, így előzetesen kaptam némi ízelítőt arról, hogy mire is számíthatok a május 26-án megjelenő anyaggal kapcsolatban. Annyi biztos volt, hogy nem egy hétköznapi fémipari muzsikát fogunk kapni. Erre a feltételezésre a zene mellett a tagok meglehetősen változatos zenei háttere is alapot adott.

Miközben egyes black metal zenekarok vért izzadnak azért, hogy kívülálló státuszukat igazolják, ez a három hétköznapi figura a radar alatt egy olyan koronggal állt elő, ami valóban kívül áll az egyes színtereken. Az Angertea közel három évtizede úszik az árral szemben. Történetük így akár egy példabeszéd is lehetne a magyar undergroundról, de nem az. Nincsenek tagcseréik, a lemezmentes időszakban nem jelentkeznek hírértékkel egyébként nem bíró információkkal, sőt azzal sem erőlködnek, hogy úton-útfélen vagy mindenáron koncertezzenek.

A friss Winger nagylemez május 5-én jelent meg, 9 év kihagyás után. A Seven a zenekar hetedik albuma, és 12 dalt rejt 55 percben. Ennyit a számadatokról, nézzük, hogyan sikerült!

A kortárs hard rock egyre belterjesebb. Leginkább épp erre az irányzatra jellemző a mondvacsinált, egyszeri alkalomra, jobb esetben is legfeljebb néhány lemezre szóló supergroup-ok sora. Szintén ehhez a műfajhoz köthető az ún. házi dalszerzők megjelenése és a végleges kiégésig tartó néhány éves tündöklése, illetve ennek folyományaként a stílus régi rajongói számára talán legnehezebben emészthető jelenség, a lemezek késztermék jellege.