Szerbia innen, a szomszédból nézve egy szürke folt a metal térképén. A veterán Bombarder, a death/thrasher Infest és a Jenner mellett most kapásból – a mindentudó metal-archives felütése nélkül – nem is tudnék megnevezni további szerb zenekart. Az utóbbi formáció egyébként egy belgrádi négyes (jelenleg talán épp trió), amely szintén thrash-ben utazik, de az Infesttel ellentétben ők nem a death, hanem a speed metal irányába terjeszkednek.

A solymári MWS régi bútordarab a magyar undergroundban. Ha jók az információim, a zenekar a ’90-es évek második felében alakult. A szeptember második felében befutott The Final Spark mégis csak a harmadik nagylemezük. Földalatti kezdeményezésről lévén szó, az időfaktornak végképp nincs jelentősége, ahogy a tét nélküli muzsikálás iskolapéldája sem épp az az eset, amikor boncolgatnunk kellene a hosszú szünetek miértjeit és hogyanjait.

A Spellemannprisen tulajdonképpen a norvég Grammy, ami 2001 óta metal kategóriában is jutalmazza az arra érdemeseket és mivel a vikingek örömmel engedik be a szélsőségeket a hétköznapjaikba, így nem holmi összetákolt divatmetál bandák kapják a díjat, hanem olyan bőrbe csomagolt szakállas férfiak, akik elsősorban a black/death/pagan zenék mellett tették le a harci fejszét.

Egy Cavalera soha nem állhat meg! Ez biztos, hogy van valami íratlan szabály a családon belül, hiszen nincs olyan év jóformán, hogy Max Cavalera neve nem szerepelne valamilyen kiadványon. Alig jelent meg két éve a Go Ahead And Die bemutatkozó anyaga, máris itt van Max és fia Igor Amadeus Cavalera második közös albuma. Kíváncsian mentünk neki a Unhealthy Mechanisms című anyagnak.

A Frozen Wreath bár egy viszonylag friss név a hazai black metal palettán, a formáció mögött álló zenészek változó intenzitással ugyan, de évek sora óta jelen vannak a mozgalomban. Neubauer Roland esetében a változó intenzitás arra értendő, hogy a Frozen Wreath énekes/szövegírója az egyes zenekarait külső szemmel nézve szakaszosan működteti, azaz jelentkezik egy WitcheR, egy Vrag majd egy Frozen Wreath anyaggal, alkotó energiáit pedig egyszerre csak egyetlen formációra koncentrálja.

A német Primal Fear a hagyományos heavy metal (esetleg power metal) műfaj megbízható másodvonalába tartozik, legalábbis eddig így gondoltam. A kisebb kihagyás után megjelent Code Red már a 14. nagylemezük, és sikerült alaposan meglepniük vele.

Amikor a 2000-es évek elején a Mastodon megnyitotta a sludge-metal csapot nagy hirtelen akkora bőség támadt a hasonszőrű csapatokból, hogy az ember csak kapkodta fejét. Savannah városa különösen jól teljesített e tekintetben, a Black Tusk, a Kylesa és bizony a Baroness is itt járta a zeneiskolát, sőt John Baizley még rajzolni is megtanult.

Ha nem is kivételes, de mindenképp szokatlan alkalom, amikor manapság az ember épp a borító révén figyel fel egy, az idáig számára ismeretlen zenekarra. A borítókép és a zenekar neve jelen esetben arról árulkodott, hogy az alkotók dalaikban nem az élet napos oldalával foglalkoznak. Kizárólag a vizuális rész ismeretében viszont a várt, illetve remélt zenei skála kb. a második hullámos black metaltól a dark rockig terjedt.

Az underground és a supergroup kifejezések végképp nem férnek meg egymás mellett. A fővárosi Noble Victory kapcsán azonban ha címszavakban akarunk fogalmazni, ettől rövidebb és egyértelműbb leírást nehéz lenne találni. A death metal alapú muzsikában utazó ötöst alkotó zenészek mindegyike évek, mi több, esetenként évtizedek óta aktív szereplője a hazai földalatti mozgalomnak.

A Nothing But Thieves, ha a briteknél nem is „Az” aktuális rockzenei szenzáció, azok egyike mindenképp. Az essexi ötös június végén megjelent negyedik korongja ugyanis odahaza listavezető lett, de a belgáknál és a hollandoknál is az első tíz között találta magát. A 2012-ben alapított Tolvajok látszólag nem csinálnak egyebet, mint időszakonként az alternatív, az indie és a britpop elemeket a popzenével egybegyúrva leszállítanak tíz-tizenkettő, rágás nélkül is nagy falatokban nyelhető, könnyen emészthető dalt.

Aki a ’90-es évek elején kapcsolódott be az undergroundot akkoriban uraló death metal mozgalomba, minden bizonnyal emlékszik a Parasite Crowd nevére. A veszprémi ötös a hazai korszellemnek megfelelően néhány évig létezett, és a hőskorszakban mindössze egyetlen demót jelentetett meg. Az 1993-as …dead… kazetta pedig a magyar death metal egyik kiemelkedő darabja.

Mára talán már mindenkiben kezd letisztulni, hogy az ezredforduló utáni évekből, évtizedekből melyek lesznek azok a jobb híján csak retro előtaggal jellemezhető észak-amerikai heavy metal zenekarok, akikkel nemcsak hosszabb távon számolhatunk, hanem évek múltán minden bizonnyal emlékezni is fogunk a dalaikra. Számomra ezek a Visigoth, a Sumerlands, a Spirit Adrift, a Skull Fist, a Savage Master és a címben szereplő Night Demon.

Nem pihen az originál sokk-rocker: már itt is az új nagylemeze, tele friss dalokkal. Amerikában már az új programmal koncertezik, de előtte beugrott a Mötley-Leppard stadionturnéra is pár fellépés erejéig. 

A fura nevű formáció voltaképp Wolfgang Van Halen szólóprojektje, a római kettessel jelölt nagylemez pedig pontosan két évvel követi a bemutatkozó anyagot. A stílus továbbra is hard rock, leginkább tengerentúli ízvilággal, a megvalósítás ezúttal valamelyest kompaktabb.

Simon Collins és Kelly Nordstrom neve feltehetően csak a habzó szájú proggereknek mond valamit. Az előbbi figura amúgy annak a bizonyos Lily Collinsnak a féltestvére, aki annak a bizonyos Phil Collinsnak a lánya, akit mindannyian ismerünk abból a bizonyos progresszív rock zenekarként indult brit együttesből.

A 25 éves fennállását ünneplő walesi kvartett nyolcadik stúdióalbumát, Smile címmel augusztus 4-én jelentette meg a Earache Records. A lemezről korábban már a L.O.V.E. (Smile Please) és a Gimmie That Boom kapott videoklipet, illetve az utóbb említett dal a 2022-es turné óta a koncertek egyik alapdarabjává is vált.

Ian Anderson magas sebességfokozatra kapcsolt, hiszen a tavalyi The Zealot Gene előtt közel húsz éven át nem készített friss Jethro Tull sorlemezt. Az április közepén befutott RökFlöte (Rock Flute) képében pedig bő egy év múltán itt a folytatás is.

Természetesen még manapság is megoszlanak a vélemények arról, hogy Jon Anderson nélkül beszélhetünk-e egyáltalán Yes zenekarról. Tény azonban, hogy az évtizedek során az együttesbe többször ki-be lépegető énekes 2008-tól nincs a fedélzeten, a május közepén megjelent Mirror To The Sky pedig sorrendben már a negyedik olyan Yes logó alatt kiadott lemez, mely az alapító énekes távollétében készült.

Újra Svédország, újra stoner-pszichedelia, újra elszállás. A Moon Coven legújabb, negyedik albuma a Sun King augusztus 25-én jelenik meg, de nekünk már volt szerencsénk meghallgatni, így eltudjuk mondani, nektek, hogy érdemes-e rámenni.

A többé-kevésbé finn Grave Pleasures zenekarról érdemben nem lehet értekezni a Joy Division emlegetése nélkül. Így talán jobb is, ha itt, az elején letudjuk a kötelező párhuzamot, és – bár alappal tehetném – igyekszem nem minden egyes további mondatomban a brit post punk alapzenekar nevét citálni.