Az európai melodikus hard rockot, mint irányzatot hajlamosak vagyunk egyetlen kiadóhoz kötni. Ígéretesebb újoncok azonban bárhonnan és bárhol felüthetik a fejüket. A német-brit kooperációban működő Bad Rain például nagylemezes formában a jövő év tavaszán a német Fastball Musicnál fog bemutatkozni.

A norvég Superlynx a szokatlan címet kapott idei, sorban már a negyedik lemezével otthonosan mozog abban a ’70-es években gyökerező, lebegős, kissé pszichedelikus zenei világban, amelyben a ’90-es évek stoner, doom, shoegaze elemei és napjaink post rockja egyesülnek.

Dadaizmus és death metal?! Első olvasatra csak egy olyan újabb üres szlogennek tűnik, melyek a promóció keretében rendszeresek akár kiadói, akár előadói részről. A szokatlan szókapcsolatról az ember gyanakvóan azt gondolja, hogy egy új zenekar bevezetéséhez kellően hangzatos, de a gyakorlatban nehezen kivitelezhető. Arra mindenesetre tökéletesen alkalmas, hogy utánanézzünk, mégis mi a bánatról lehet szó.

Néhány napja egy olyan fotó jelent meg a holland Hail Of Bullets közösségi oldalán, mely a death metal tábor bizakodására adhat alapot egy esetleges újjáalakulás kapcsán. Amíg rendeződnek az ottani sorok, addig itt van nekünk a Rotten Casket, mely horda a Pestilence-et is megjárt, az Asphyx soraiban szintén érdekelt Martin Van Drunen újabb, friss lemezes osztaga.

A 90-es évek derekán járunk, az AvtoVAZ járműgyártó vállalat sláger termékében repesztünk Szombathelyre a haverokkal, a friss jogsi ott ropog a belső zsebemben az autórádióból meg a Helmet üvölt. Nyugat-magyarországi Wayne’s World Zsigulira meg alternatív metálra hangolva, bekönnyezek, ha csak rá gondolok.

A soproni Innistrad inkább tűnik egy baráti társaságnak, mint egy szimpla zenekarnak. A 2016-os alapítás óta nem voltak jellemzők rájuk a tagcserék, a 2019-es A hatalom figyel című bemutatkozást rögzítő ötös felállása pedig minden ponton megegyezik az idén tavasszal befutott folytatást jegyző társasággal.

Nem árulok el különösebb titkot azzal, ha kijelentem, hogy a hazai, magyar nyelvű hard rock mezőny az utánpótlás hiányától szenved. Van ugyan egy Stardustunk, de Horváth Ákosék angolul írják a szövegeket, ezáltal nemcsak nemzetközi léptékben gondolkodnak, hanem ténylegesen is azon a színvonalon muzsikálnak, a lehető legideálisabb kiadói háttér mellett. Az első mondatban említett körülmény tudatában azok a ritka alkalmak mindig örömtelinek tűnnek, amikor egy friss magyar zenekar előzmények nélkül olyan kiművelt, minőségi hard rock lemezzel áll elő, ami úgy igazán csak a ’80-as évekbeli hőskorban volt jellemző a hazai színtérre.

Udo Dirkschneider az európai metalzene egyik alapintézménye. Az Accept eredeti énekese már évtizedek óta a saját útját járja, ezúttal egy régi harcostárs is csatlakozott hozzá, Peter Baltes basszusgitáros személyében.

A megállíthatatlan kanadai rock trió késedelem nélkül szállította le új nagylemezét idén ősszel. Maga a frontember is elismerte, hogy sok meglepetésre nem kell számítani az Electric Sounds anyagával kapcsolatban.

Az Amalie Bruun által 2014-ben életre hívott Myrkur legújabb anyaga a Spine október 20-án jelent meg. A bátran kísérletező, saját útját járó művésznőnek az előző, 2020-ban kiadott Folkesange óta gyermeke született, így talán nem meglepő, hogy a Spine fő témaköre az anyaság megélése lett.

Ronnie Atkins, a Pretty Maids frontembere az utóbbi időben szólólemezeket is készít. A Trinity rövid időn belül már a harmadik, és az elődeinél valamivel karcosabb lett.

Ha 2023-ban még létezik a titkos favorit kategória, akkor a francia Molybaront személyes szinten ebbe a csoportba sorolnám. Ősrajongónak ugyan nem mondhatom magam, mivel a zenekart csak a két évvel ezelőtti második lemezzel, a The Mutiny-vel ismertem meg - mellyel nálam nyomban az első mondatban emlegetett csoportban találták magukat.

A skatepunk műfaj szerelmeseinek az idei évben az egyik szeme sírt a másik pedig nevetett. Sajnáltuk, hogy a Sum 41 az utolsó lemezére készül és utána lerakja a hangszert ebben a formációban, annak viszont örültünk, hogy a Blink 182 bejelentette Tom DeLonge visszatérését, illetve azt, hogy One More Time címmel október 20-án új albummal jelentkeznek. Nem is volt kérdés, hogy már a megjelenés napján neki estünk az új lemeznek.

Egy festői napsütéses délutánon böngésztem a tavaszi megjelenéseket, hogy mégis min siklottam át korábban, miből maradtam ki. Így akadt meg fürkésző tekintetem a Cares, Wills, Wants nasin, merthogy már a borító sejteti, miszerint itt nem mulatságos témákat bogoznak ki, én pedig elmondhatatlanul szeretem, ha nyomasztanak. Főleg jó időben. Bár a lemez még áprilisi, mivel ma van hátralévő életed első napja, nem késő újat felfedezni. 

Ha oldalunk keresőfelülete nem csal, a RockStation hasábjain még semmilyen formában sem volt szó a brit zenekarról, így a tekintélyes múltra tekintettel néhány mondat erejéig érdemes felidézni, hogy miről, ki(k)ről is van szó.

A metal utóbbi két évtizedét az irányzatok keveredése, a projektek vég nélküli sorozata és a múltba révedés, azaz közkeletű nevén a retro határozta meg. A különféle alstílusok mixelése sokszor gátlástalan formában, minden jól bevált keretet felrúgva történt/történik. Az egy-két lemezes alkalmi formációk, supergroup-ok sora szinte követhetetlen, az időgépes formációk pedig kevés kivételtől eltekintve a jól ismert panelekből építkeznek. A három halmaz tetszés szerint átjárható, és gyakoriak köztük az átfedések is.

A duó felállás nem bevett gyakorlat a mainstream rockzenében, de nem is példa nélküli eset, elég, ha a The White Stripes-ra gondolunk. Inkább az underground jellemzője, hogy két zenész összeáll, és külsősök bevonása nélkül teljesíti ki közös vízióját. A brit Royal Blood nemcsak emiatt különleges, Mike Kerr és Ben Thatcher ugyanis nem gitárpártiak.

Szerbia innen, a szomszédból nézve egy szürke folt a metal térképén. A veterán Bombarder, a death/thrasher Infest és a Jenner mellett most kapásból – a mindentudó metal-archives felütése nélkül – nem is tudnék megnevezni további szerb zenekart. Az utóbbi formáció egyébként egy belgrádi négyes (jelenleg talán épp trió), amely szintén thrash-ben utazik, de az Infesttel ellentétben ők nem a death, hanem a speed metal irányába terjeszkednek.

A solymári MWS régi bútordarab a magyar undergroundban. Ha jók az információim, a zenekar a ’90-es évek második felében alakult. A szeptember második felében befutott The Final Spark mégis csak a harmadik nagylemezük. Földalatti kezdeményezésről lévén szó, az időfaktornak végképp nincs jelentősége, ahogy a tét nélküli muzsikálás iskolapéldája sem épp az az eset, amikor boncolgatnunk kellene a hosszú szünetek miértjeit és hogyanjait.