Aki nem mostanában kezdte a zenehallgatást, és már az 1980-as évek vége felé is vonzódott a metal extrémebb irányzataihoz, annak minden bizonnyal rengeteget jelent(ett) az Obituary munkássága. A Floridából startolt csapat egyik alaptagjával, Trevor Peresszel a beszédes elnevezésű Rotting Slowly In Europe turné bécsi állomásán találkoztunk személyesen még tavaly ősszel...

A mostani turnén csakis az első három lemezetekről játszotok dalokat. Honnan jött ez az ötlet?
Trevor: A turné promoterei vetették fel az ötletet. Korábban mi magunk is agyaltunk már egymás között azon, hogy leporoljuk az első pár lemezt. Aztán ennek a turnénak a promoterei, a Soundworks-ék is ezzel hozakodtak elő, mi meg azt mondtuk, hogy ha már beszéltünk róla, hát csapjunk is bele. Így is lett.

Mivel a sok bejgli okozta sokktól a legtöbben csak néznek ki a fejükből a két ünnep között, ezért mi is inkább összefoglaljuk mit is csináltunk 2012-ben. Kezdjük az interjúkkal, melyből az idei évre jutott bőven. A legnagyobb dömpinget a Novarock Fesztiválon produkáltuk, ahol nyolc interjút is készítettünk, köztük egy világsztárral Corey Taylor-ral, de többek között a Machine Head, a Gojira, és a Trivium tagjai és készségesen válaszoltak kérdéseinkre. Idén meg tudtuk szólaltatni Mike Portnoy-t és volt zenekarát a Dream Theater-t is; valamint Zakk Wylde-ot, újból nyilatkozott nekünk Brant Bjork, és kollégáink türelmesen megvárták, míg a Fear Factory alapítója Dino Cazares is felébred és a maga szerény stílusában válaszol a neki feltett kérdéseinkre.

2012-ben folytattuk a koncertszervezőkkel készített interjúkat, megszólaltattuk sok internetes rockzenei főszerkesztőjét, de olyan érdekességek is olvashatóak voltak nálunk, mint a világ egyik legnagyobb színpadi show-it kreáló amerikai Strictly FX tulajdonosával, és a színpadokat építő GD Staff ügyvezetőjével készített interjú. Ha valaki nagyon ráér ITT találja az összeset, jó olvasást hozzá.

A Fear Factory gitárosát, Dino Cazares-t kaptuk el pár kérdésre a tegnapi teltházas Devin Townsend, Fear Factory koncert előtt. Dino-tól ezúttal is megtudhatjuk, hogy miért használtak dobgépet a legutóbbi lemezen, hogy hívják a kutyáját, milyen ipari zenéket hallgat, és természetesen, hogy mi mindent köszönhet nekik a metál színtér,

Bár a színháznak is szerelmesei vagyunk, továbbra sem tervezzük ezzel foglalkozó rovat indítását. Ebben a cikkben mégis vérző, szerelmes Rómeóról és színfalak mögötti történésekről esik szó. A Felvidék legkapósabb nemesfémje, a Rómeó Vérzik a 2010-es Hadd égjen! albumára – eddig példa nélküli módon – a harmadik klippet forgatta. Nem egy szerelmes dalra, hanem a Szerelmes Dalra – ugyanis egyszerűen ez a nóta címe. Persze, ne gondoljunk semmi rosszra, Rómeóék most is kegyetlenül zúznak, de az érzések, a dallamok és a pozitív kicsengésű sorok is helyet kaptak ezúttal.

2012. decemberében jelenik meg a Hammerworld Magazin, vagy ahogy rengetegen nevezik a Metal Hammer 250. száma. Aki ma rajongója a műfajnak és legalább a 30-asok klubját erősíti kizárt, hogy ne ezen rockzenei Magazinon szocializálódott volna, így a jubileum alkalmából megkerestük Lénárd László főszerkesztőt, hogy meséljen egy kicsit nekünk erről a közel negyed évszázadról.  

Mindenkinek ezt a kérdést teszem fel elsőként, így Te sem úszod meg. Ha pár mondatban be kellene mutatnod Önmagad, hogyan fognál hozzá? A rockzenével hogyan kerültél kapcsolatba?
Egy mono- és munkamániás metalista, akinek persze csak látszólag munkája, hogy a metalt hallgatja és terjeszti, valójában ez a szenvedélye. Ami persze túlzásokkal is jár, de nagy-nagy élvezettel is. Egy 1978-as Piramis koncert volt sorsfordító az életemben, bár a rádióból addig is ki-kicsipegettem magamnak az olyan keményebb zenéket, mint a Sabbath, a Sweet, a KISS, a Bad Company. A koncertélmény hatására azonban már tudatosan kezdtem keresni a nekem való zenéket, és az ezt követő pár évet leginkább az olyan bandák bűvöletében éltem, mint a Beatrice, a Mobil, a Hobo Blues Band. Aztán a Beatrice 1981-es kinyírásával lezártam egy korszakot. Azon a nyáron a családi Trabanttal két héten át Nyugat-Európában pöfögtünk, és persze rengeteg jobbnál-jobb lemezzel, meg néhány Kerrang! újsággal jöttem haza. Utóbbi azon a nyáron jelent meg először. Még hajtottam is a családot, hogy a Hajógyári Szigeten tartott nagykoncertre (ez egy évvel volt a legendás Fekete Bárányok fesztivál után) mindenképpen érjünk haza. A bejáratnál tudtam meg, hogy a Beatricét nem engedik fellépni, pár nap múlva fel is oszlottak. Ez nálam betette a kaput. Ekkor kezdtem sokkal inkább beleásni magam a kinti zenékbe, elsődlegesen a brit heavy metal új hullámába. És a lemez-, újság-, póló- és minden egyéb relikvia gyűjtésébe.

Pár héttel ezelőtt készült egy közös interjú a Machine Head alapítójával, Robb Flynn-nel. Az interjú apropóját az adta, hogy a napokban, egészen pontosan november 13-án jelent meg a zenekar második koncertlemeze, Machine Fucking Head Live címmel.

Szia, mit csináltok mostanság?
R. F.: Az elmúlt 6 hétben itthon vagyok. Ez az első igazi pihenő, mióta turnézunk, és ez nagyon jó. Két hete tértünk vissza az Államokba, hogy csatlakozzunk egy őrülten népszerű death metal bandához a Dethklok-hoz. Nyolc héten keresztül fog ez tartani, őrült sok bulival, jó móka lesz.

A Machine Fucking Head Live a második MH élő album a 2003-as Hellalive óta. Miért döntöttetek egy újabb élő album mellett és miért pont most?
R. F.: Az elmúlt időszak koncertjei annyira rohadt elképesztőek voltak, a Head Cases (a rajongók) annyira intenzívek voltak, hogy ezt dokumentálnunk kellett. Nyolc éve jött ki a Hellalive, közvetlenül a Through The Ashes Of Empires előtt, és ugyan az Elegies rögzítette azokat a munkálatokat, de a The Blackening-et és Locust-ot viszont nem. Ezért tűnik a mostani pillanat tökéletesnek.

November 22-én a Pecsa Music Hall-ban az őszi turnéjuk keretében készülnek bibliai csapást mérni Budapestre az extrémmetál és a thrash klasszikusai: a Kreator, a Morbid Angel és a Nile. Hozzájuk csatlakozik vendégként a  Fueled By Fire. A különleges esemény kapcsán kérdeztük (a szűkszavú) Mille Petrozzát a buliról, az új lemezről és még néhány dologról.

4 hónapja kapható az új lemezetek, a Phantom Antichrist. Milyen visszajelzéseket kaptok az albummal kapcsolatban? Érzitek a hatását, hogy Nuclear Blast-hoz igazoltatok?
Mille: Igen, az eddigi legsikeresebb albumunk lett a Phantom Antichrist. Igazán nagyszerű csapatot alkotunk a Nuclear Blast kiadóval.

A Colorado államból származó Cephalic Carnage azzal vált híressé az extrém zenék hívei körében, hogy egészen különleges és egyedi módon, határok nélkül ötvözik a legkülönbözőbb irányzatokat a death / grind műfajjal – na meg a laza hozzáállásáról és a dalszövegek némelyikében, illetve a koncerteken is csillogtatott humoráról. Ha már itt tartunk, az alábbiakban olvasható (a nyári budapesti koncert előtti) beszélgetésnek sem kell minden szavát komolyan venni!..

Zágrábból érkeztetek hozzánk, és Horvátország volt (Izland mellett) az egyik olyan hely, ahol még nem jártatok. Ezzel pedig a végéhez közeledik ez az önálló európai turnétok.
Leonard: Igen, és jól fut a szekér. Fesztiválokon játszunk, futunk egy gyors európai kört, és jól érezzük magunkat. Minden este bulizunk, és új arcokkal ismerkedünk meg. Ennél többet nem is kívánhat az ember, amikor turnén van.

Innen pedig a cseh Obscene Extreme feszt felé veszitek az irányt. Játszottatok már ott?
Leonard: Az Obscene Extreme-en soha, de a Brutal Assault-on már játszottunk, és Prágában is voltunk sokszor, szóval szeretjük Csehországot. Idén több lesz a death metal, hiszen fellép a Suffocation, az Origin vagy az Exhumed, és tök jó, hogy ezekkel a bandákkal együtt játszhatunk. Viszont igyekszünk nem leszűkíteni azoknak a zenekaroknak a körét, amelyekkel együtt játszunk. A lényeg, hogy ne béna bandák legyenek.

A rockzenével foglalkozó hazai internetes portálok főszerkesztőivel készített interjúsorozatunk újabb állomásához érkezett. A Shock! Magazin talán a legrégebben alapított rockzenei portál. Főszerkesztője Valentin Szilvia pedig az alapítás óta lelkesen viszi az oldalt. Vele beszélgettünk a Shock! múltjáról, jelenéről és jövőjéről, meg persze sok minden másról is.

Mindenkinek ezt a kérdést teszem fel elsőként, így Te sem úszod meg. Ha pár mondatban be kellene mutatnod Önmagad, hogyan fognál hozzá? A rockzenével hogyan kerültél kapcsolatba?
Valahogy mindig körülvett a zene. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy zenei általános iskolába jártam, de a rockzenébe is egészen korán, úgy tíz éves korom körül csöppentem – a bátyám által. Ő kezdett el olyan zenekarokat hallgatni – természetesen szalagos magnón, rádióból felvéve –, mint a Black Sabbath, a Led Zeppelin, a Motörhead, a Judas Priest, a Deep Purple, Rolling Stones, tehát az akkori korszak belépőzenéit. (Vidám széljegyzet, hogy a You’ve Got Another Thing Comingról hosszú-hosszú évek után esett le, hogy ki is az előadó.) Nyilvánvalóan fogalmam sem volt, mi is ez, csak egyszerűen tetszett. Aztán mikor lett végre egy MK 235 kazettás magnónk, és hozzá egy Polimer kazettám, én is fel tudtam venni a rádióból ami megtetszett – by air, tehát reménykedtem, hogy az ott tartózkodó családtagok nem köhögnek, tüsszentenek –, így kevertem az AC/DC-t Billy Idollal, Elton Johnnal és a Baltimoore-ral. Majd egyszer csak magamtól felfedeztem a Queent, meg a Jesus Christ Superstar rockmusicalt Ian Gilannel, és megvolt az első két igazi szerelem. És mivel a ’80-as években szocializálódtam, teljesen természetes, hogy egy kamaszodó csajt az akkori idők popzenéi is elkaptak. Innen származik például az a-ha mánia, aminek olykor teret is engedek a Shock!-on.

Amikor a germán heavy metal egyik alapbandája új énekessel vett új rajtot 2009-ben, eleinte nem sokan gondolhatták, hogy a dologból bármi életképes kisülhet. Ehhez képest azóta már a második lemezét szállította le idén az Accept, és a Stalingrad albummal is hozza a formát, ráadásul október 26-án ismét Budapesten köszönthetjük őket. Ebből az apropóból Wolf Hoffmann gitáros állt rendelkezésünkre...

Két éve a műfaj történetének egyik legsikeresebb visszatérését hajtottátok végre a „Blood of the Nations” albummal. Ebből bizonyára elég önbizalmat és erőt tudtatok meríteni a folytatáshoz.
Wolf Hoffmann (gitár): Így van, a rajongóink támogatásával semmi nem vetekedhet! Tizenöt éve, a búcsúbulink után senki nem láthatta ezt előre, és szerintem igencsak figyelemre méltó dolog!

A Sepoq egy, az ismeretlenség homályában veszteglő budapesti zenekar. A Kecskés "Lecter" Ádám gitáros, Sziráki "Szotyi" Zsolt basszer, Zollner Marcell énekes és László Gergely dobos összetételű banda az első olyan formáció kis hazánkban, akik feltalálták nekünk az electró-domm&roll-t. Mivel Zsírsátán Maga, aki az elektronikus kütyük, hangok, zajok felelőse volt, félig önszántából, félig a tagok nyomására, elhagyta a zenekart, így a megmaradt négyes most a klasszikus felállásban folytatja a megkezdett utat, amiről mesélnek is nekünk.

Mikor alakult a zenekar?
Ádám: 2006-ban kezdtük. Akkor a jelenlegi tagok közül csak Marci volt benne és Zsír, aki viszont nemrég vált ki.

A Chicagóból származó Veil Of Maya mára kétségkívül a Sumerian Records és általában a modern, death metal alapú komplex muzsika egyik húzónevévé nőtte ki magát. A túlnyomórészt velük egy kiadónál tevékenykedő zenekarokkal közös tavaszi turné (a csomag összeállításában maga a banda is segédkezett) budapesti állomása egy szépen megtelt Dürer-kistermet eredményezett – na meg az alábbi beszélgetést Marc Okubo gitárossal, a csapat motorjával.

Idén jelent meg negyedik albumotok, az „Eclipse”. Jelentett-e számotokra előrelépést a lemez? Sikerült-e fokozni a népszerűségeteket a Sumerian kiadó segítségével?
Marc: Igen. Úgy gondolom, zeneileg fejlődtünk, zenekarként pedig nagyot léptünk előre. A producerünk Misha Mansoor volt a Periphery-ből, aki rengeteget segített. Felfrissítette a hangzásunkat. Egy metal banda manapság azzal tud a legjobban érvényesülni, ha új zenéket hoz ki, és folyamatosan turnézik, mi meg annyi minőségi anyagot akarunk kiadni, és annyit akarunk játszani világszerte, amennyit csak tudunk. A Sumerianhez az elsők között szerződtünk, és azóta gyönyörűen kinőtték magukat. Öröm látni ezt! Ma már nagy cégnek számítanak. Kezdetben egy lakásban működtek, ma meg már van egy hatalmas épületük Los Angelesben, komplett munkatársi gárdájuk, meg egy csomó zenekaruk. Örülök, hogy részese lehetek ennek, és roppant büszke vagyok rájuk. Rengeteget foglalkoznak velünk, méghozzá szívesen, szóval egy nagy csapatként dolgozunk együtt.

Akárki akármit mond, én szeretem az Ektomorf zenéjét. Van egy sajátos íze az egésznek, ami miatt tetszik. Sok mindent pletykálnak róluk, hogy így meg úgy eladták magukat, nem eredetiek, csak a pénzért zenélnek, de nekem mégsem ez jött le, amikor Zolival beszélgettem az új Black Flag című album, és az aktuális dolgok kapcsán.

Sok érdekes információt megtudtam a zenekarról többek közt, hogy az ESP Guitars is támogatja a Zotyát és Schrottner Tomit, sőt most jön ki nem sokára az új signature gitárjuk, persze a zenekarról is sok infot megtudhattok, ha kattintotok.

Most jelent meg a Black Flag augusztus végén, milyenek az eddigi visszajelzések?
Figyelj, nagyon-nagyon jók a visszajelzések eddig. Azt tudom neked mondani, hogy sokszor mindenki ezt mondja, hogy „bla-bla ez a legjobb lemez”, de persze nem fogom tagadni, hogy voltak olyan lemezeink, ahol nem voltak a legjobb visszajelzések, de ennél a lemeznél eddig a legjobbak. Még olyan helyekről is, ahonnan nem számítottunk rá egyébként, ami a legfontosabb, nem pedig az, hogy a média mit mond, hanem hogy a rajongók mit mondanak. Az meg kib@szott jó. Igazándiból volt egy olyan periódusa a zenekarnak, hogy a rajongók szemében azt mondták „ ahh az Ektomorf megy lefele” Ugye a What Doesn’t Kill Me lemezünk az, ami kicsit el lett szúrva. Nem azt mondom, hogy zenekarilag, de voltak ott dolgok, de mindegy a lényeg az, hogy jött a Redemption, ami egy úgymond, jövünk vissza a köztudatba album volt. Aztán az Acoustic, ami egy teljesen más dolog volt, de rengeteg embernek tetszett. Most meg itt vagyunk ezzel az ultra kemény albummal.

Idén fennállásának 25. évfordulóját ünnepli a szimfónikus metál alapvetése, a svéd Therion. Továbbá szeptember 2-a óta rendelhető a banda új lemeze, mely a Les Fleurs Du Mal („A romlás virágai”)  címet viseli. Az új lemez és a Flowers of Evil koncertturné kapcsán – melynek keretében a Club 202-ben október 17-én nálunk is fellépnek – sikerült egy interjút készíteni Christofer Johnsson főnökkel a zenekarról, a tervekről és még pár dologról.

25 éves a zenekar, rengeteg sikeres évvel a hátatok mögött hogyan látod a szimfónikus metál műfaj jövőjét? Nem érzed úgy, hogy kicsit háttérbe szorult mostanában ez az irányzat?

Christofer Johnsson: Most, 25 év után már nem törődök a trendekkel és ilyesmikkel. A szimfónikus metal nagyon népszerű volt korábban és természetesen most is az. Mi egy új trend felé haladunk, ahol az emberek más dolgokat akarnak és ez teljesen normális. Tudhatod/tudhatjátok, hogy működtek a dolgok a heavy metallal a 80’-as években, hogy ment ki a divatból a 90’-es években, de újra visszatért. Vagy ahogy a grunge a újdonságnak számított a 90’-es években, aztán pedig teljesen kiment a divatból, pár évvel később, és most pedig újra kezd visszajönni. Úgy gondolom, hogy a dolgok körforgásban vannak. Biztos, hogy a szimfónikus metal zenével is így lesz. Úgy vélem azoknak a bandáknak lesz a legnehezebb dolguk, akik vagy csupán erre a zenei irányzatra alakultak meg, vagy csak szimplán még teljesen újak. Meglehetősen nehéz, szinte lehetetlen dolguk lesz. Meg kell jegyezni viszont, hogy a legnagyobb bandáknak ebben a műfajban, mint például a Nightwish és a Therion, nem lesz majd annyira nehéz, mint a kisebb zenekaroknak. 

Kip Winger – amellett, hogy mindmáig hű maradt a 80-as évek rockzenéjének legszebb hagyományaihoz – az MTV korszak elmúltával szabadon és soha nem csökkenő alkotókedvvel kalandozik a különböző műfajok között. Ami pedig külön örvendetes: európai körútjai során rendszeresen szakít időt egy-egy magyarországi fellépésre. A mostani koncertje előtt rendelkezésre álló (viszonylag rövid) idő alatt lezajlott beszélgetés az alábbiakban olvasható.

Mi az apropója ennek az újabb akusztikus koncert-sorozatnak? Játszol vadonatúj dalokat is?
Kip Winger: Nem valószínű. Egyszerűen azt játszom, amit az emberek akarnak. Olyan dalokra viszont talán sort kerítek, amelyek még legutóbb számítottak újnak. Lesznek Winger-sikerszámok, meg szólónóták is. Sok dalt viszont kérésre játszom, mert mindenki más és más számaimat szereti. Az egész a közönségről szól, a közönség kedvéért jövök és játszom.

KreepMaster nem más, mint Csák Péter egyszemélyes, instrumentális, futurisztikus metál projektje. Nem rég jelentette meg az első teljes albumát Supralizer címmel, ami kiváló apropóként szolgált egy jó hosszú intejúra vele! Habár Kreep egyedül dolgozik, az anyag végső formába öntéséhez Worros, azaz Bezsella János segítségére volt szüksége, így neki is lőttünk pár technikai jellegű kérdést. Ajánljuk mindenkinek, főleg azoknak akik kíváncsiak hogyan lehet milliókat érő cuccok nélkül is kiváló anyagot készíteni.

Hallgatnivaló az olvasáshoz:

Aki egy kicsit is szereti a rock és metál zenéket és még olvas is róla, kizárt, hogy ne ismerje a Hard Rock Magazint. A közel nyolc éve működő internetes magazin a rockzenével foglalkozó hazai internetes médiumok között is vezető szerepet tölt be. Arról, hogy hogyan indultak, hol tartanak most, milyen a hazai internetes rockzenei újságírás helyzete Szakáts Tibor főszerkesztővel beszélgettünk, aki persze ezeken kívül is elárult pár érdekes dolgot.

Ha pár mondatban be kellene mutatnod Önmagad, hogyan fognál hozzá? A rockzenével hogyan kerültél kapcsolatba?
Hú, a legnehezebb kérdéssel kezded, mert nem nagyon szeretek magamról beszélni, a jellemzésemet inkább a környezetemre hagyom. A rockzene viszont gyerekkori szerelem. Ha jól emlékszem 1976, vagy 1977 körül kaptam valamilyen alkalomból az első rocklemezemet, amely a Piramis bemutatkozó albuma volt. A hangzása és életérzése azonnal magával ragadott és meg is pecsételte a sorsomat. Nem mondom, hogy ezután nem hallgattam más stílusú zenéket, ahogyan most is nyitott vagyok a jó, igényes, hangszeres muzsikára, de a rock és a metal a véremmé vált. Később egyre jobban elmélyültem ebben a műfajban, így kerültem kapcsolatba a 1980-as évek közepén Lőrincz Tibivel valamint Molics Zsolttal és lettem a zenekaraik technikusa, roadja, mindenese. Az első valamirevaló metalfesztivált is mi csináltuk 1986-ban, az Almássy téri Szabadidő Központban. A Missio, az Ossian, a Jaguár és a Sámán lépett aznap este színpadra, több mint 1000 ember előtt. Aztán havonta egyszer rendszeresen megtöltöttük a legendás Dési Huber Műv. Házat, jöttek a 666 fesztiválok, a turnék sárgabusszal és vonattal, esetleg egy csurig megpakolt Moszkviccsal…(nevet) Dolgozhattam külföldi bandákkal és többször bejártam az országot, annak szinte majdnem minden koncerttermét. Bármennyire is szidják azt az időszakot mostanában, én nagyon szerettem. Volt közönség, volt hangulat és óriási nagy bulik voltak. Mi akkor valóban megéltük a rock n’ rollt…(nevet) 

- Szép csendben végigzajongtuk ezt a 40 évet - mondta mintegy aforizmaként Gyurik Lajos dobos. A szép csendben jelzős szerkezet már csak az okból is megállja helyét, mert Magyarország egyik legjelentősebb rockzenekarának ezen elképesztő évfordulójára jó ha tíz újságíró és két tv-stáb jelent meg.
- Nem vagyunk egy média-barát zenekar - állapította meg Gidófalvy Attila billentyűs. - Mi nem rohangálunk az újságokhoz, ha fáj az aranyerünk.

Szerencsére Hartmann Kristóf, a Lord kiadványokat immár négy éve istápoló Hammer Records vezetője sem ilyenfajta személyes problémákról értekezett, sokkal inkább az általuk támogatott jubileumi koncertről árult el részleteket:
- A Lord alapító énekese által FÉMjelzett Sipőcz Rock Band a leges-legrégebbi nóták közül válogat. Ezután egy hozzávetőlegesen harminc dalos, két és fél órás, best of jellegű Lord koncert vár ránk. Nem lesz vendég-áradat, a jelenlegi felállás klaszikus és méltó az évfordulóhoz. Valamennyi Lord kiadvány újra megvásárolható lesz a koncerten, és még ameddig el nem fogy.  Sőt, minden belépőhöz ajándékként jár a Big City Lights című, 1985-ös keltezésű, Ausztriában megjelent leges-legelső album.

Amikor a Veil Of Maya turnéja keretében májusban nálunk járt a djent svéd élcsapata, a Vildhjarta, akkor még nem tudhattuk, hogy ősszel ismét útba ejtik majd hazánkat Jeff Loomis és a Mouments társaságában. Így viszont az alábbi interjú akár kedvcsinálóként is szolgálhat a novemberi koncerthez...

A zenekar 2005-ben alakult, tavaly szerződtetek a Century Mediához, van egy „Måsstaden” című albumotok és egy EP-tek (Omnislash) – mit mondanátok még a bandáról?
Daniel Bergström (gitár): Nem is tudom, mivel kezdjem. 2005-ben indultunk. Összeálltam két másik sráccal, hogy valami extrémebb fajta metalt játsszunk. Elég döcögősen ment, mert egy eldugott városban élünk, a semmi közepén, így országszerte kellett tagokat keresgélnünk, és az internetet használtuk, hogy megtaláljuk a többieket. Koncertezni is szerettünk volna, de a fő célunk nem ez volt, hanem hogy zenét írjunk. Némi idő elteltével ráeszméltünk, hogy nem vagyunk képesek tartani a magunk által kitűzött belső határidőket, és hogy ehhez kiadóra van szükségünk. Olyan tervünk is volt, hogy önmagunkat menedzseljük, de idővel rájöttünk, túl sok melóval jár ez ahhoz, hogy mi magunk képesek legyünk erre. A Century Media felvette velünk a kapcsolatot, elég alaposan átbeszéltük velük a dolgokat, és jól érezzük magunkat náluk. Nagyon sok teret és időt hagynak nekünk, rendkívüli módon tisztelnek minket és azt, amit csinálni akarunk. Szóval ilyen értelemben igazán szeretjük a kiadónkat.
Calle Thomer (gitár): Észrevettük, ahogy a szerződés megkötése után megnövekedett a rajongótáborunk. Úgy ötezerrel többen lájkoltak minket Facebookon, rögtön azután, hogy bejelentettük a szerződést a Century Mediával.