Vannak azok a koncertek, amikre illik elmenni. És vannak azok a koncertek, amikre egy idő után már csak az illendőség kedvéért mész el. És vannak azok a koncertek, amikre már illendőségből sem akarsz elmenni. És vannak azok a koncertek, amiket olyanra szerveznek, hogy illendőség ide, illendőség oda, el akarsz menni. És vannak azok a koncertek, amik szürreális véget érnek. Na, ez a koncert ilyen volt!

Nem kezdem el onnan ezt a beszámolót, hogy mit jelentett a Kreator mondjuk nekem a nyolcvanas évek végén. Pedig szerintem megmagyarázná, hogy miért játszanak közel telt háznak ma is, jócskán a nyolcvanas évek árnyékán túl. Valószínű ugyanis, hogy mások, akik szintén a régi időkből ismerik a zenekart, nagyon hasonló okokból vakarják el a bundájukat a németek koncertjeire ma is. Amikor is a tizennegyedik album után Mille Petrozza zenekara ismét nem hagyta ki Budapestet a szórásból. A sokadik hazai bulihoz most a Barba Negra színpadára vonult fel a zenekar. Mindjárt a lengyel Vader után.

Jól belehúzott az éjfekete zenék tálalásába az A38, ugyanis egy nappal a Cradle Of Filth / Moonspell koncert után egy újabb feketefém-folyam ömlött be a hajó gyomrába, mégpedig az immár harmadik alkalommal Magyarországon járó Batushka és a bemelegítőszerepet magukra vállaló Schammasch és Trepaneringsritualen képében. Személy szerint egyszer már láttam a lengyelek koncertjét (szinte pontosan egy évvel ezelőtt), méghozzá a Dürerben, de úgy voltam vele, hogy illő lenne még egyszer lecsekkolni, hogyan is kell ezt csinálni.

Vasárnap este vénségek fellépésére indultam, amelynek a facebook eseményére alig 120 ember igazolta vissza, hogy részt vesz. Ennélfogva valami nyugger haknizásra számítottam, néhány bólogató nagyapival a nézőtéren. Nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Immáron tizenötödik alkalommal rendezték meg a StageDiving fesztivált. Ilyen szép számnál valahogy alap, hogy nem hagyhattuk ki a bulit. Ebből kifolyólag bármennyire is hosszú napunk volt a munkahelyen, bevetettük magunkat a Dürer Kert termeibe ismét, hogy jól érezzük magunkat.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy fb oldal. A 20 éve hallgatásba burkolózó Fahrenheit zenekar hozta létre, mintegy mementóként önmagáról. És ahogy ezen a csütörtök esti bulin bizonyos Maróthy Zoltán elmondta: minden egyes megosztásra első kommentként érkezett: „mikor lesz buli?".

Egy év alatt kétszer csíptem el a Queent. Igaz, kicsit ferde ez a megállapítás, hiszen míg ténylegesen élőben csak Brian Mayt és Roger Taylort láttam Adam Lamberttel felvértezve, a Pólus Moziban viszont a teljes tagság „ott volt”, viszont csak filmen. De milyen filmen! Ez utóbbiról fogok ömlengeni kicsit.

Gondolj egy ismert rock, vagy metaldalra. Próbáld meg átrakni pajtaromboló country / redneck stílusba és tá-dáám! Steve ’N’ Seagulls! Talán nem is meglepő, hogy egy pihentagyú finn bagázsról van szó, akik tavaly már felforgatták Veszprém utcáit, most pedig Budapest lett a következő, önkéntes és szó szerint daloló áldozat. De még mennyire daloló!

Nem mondhatni, hogy az Asphalt Horsemen tagjai azon zenészek közé tartoznak, akiknek csak megszületniük volt nehéz, de hát az ő hozzáállásukkal, pláne angol nyelvű szövegekkel itthon nincs más lehetőség, mint kitartóan nyargalni előre a rögös (nem mindig aszfaltozott) úton. Még ezzel a könnyen befogadható, dallamos zenével is. Ennek fényében különösen jólesett látni, hogy a második lemez mellett mi mindent sikerült mostanra elérniük.

Aludtam rá egyet, nem vádolhat senki azzal, hogy elhamarkodottan ítélkeznék, és az én véleményem nyilván nem szent írás, csak egy vélemény a sok közül. Véleménye pedig mindenkinek van, mert az ugye tudjuk milyen...

Esetünkben ez a kiveszőben lévő faj természetesen a minőségi muzsikával és látványos élő előadással szórakoztató, karizmatikus egyéniség. Ha úgy tetszik, a született rocksztár. Ennek a mai napig egyik legismertebb „mintapéldánya” Alice Cooper, aki idén nyáron Fehérváron egyszer már lesokkolt bennünket, de a jóból sosem elég ugyebár. Főleg ha ilyen előkelő vendéget is hoz magával!

Egy baráti látogatás tetőzött ebben a szombathelyi kiruccanásban, amikor is a sokat megért és sok átalakuláson átesett Végállomás falai között láttam hazánk black metal büszkeségét. Méghozzá a lehető legideálisabb körülmények között, az elképzelhető legjobb felállással!

Nem azért, mintha nem lett volna eleve komoly érdeklődés a germán TÖKfejek múltidéző monstre bulija iránt hajdani koronázó-városunkban is, de kétségtelen tény, hogy egy ekkora hodályban a felvidéki magyarok és a kiutazó hazánkfiai nélkül aligha jött volna össze ilyen szép nézőszám. Persze hogy ne csak magunkat fényezzem, a TÖKéletes parti-hangulatról minden jelenlévő egyként gondoskodott.

Vártam már az alkalmat a két évvel ezelőtti lyoni Leprous koncert után, hogy itthon is lássam napjaink egyik legegyedibb hangzású zenekarát, egyszersmind a lehetőségekhez mérten feltérképezzem, mi újság a mai ún. progresszív zenei színtéren.

Death Angel, Annihilator, Testament - ez az összeállítás bármely fesztiválon kiemelt programként szerepelne, de külön-külön is húzónév mindegyik zenekar és mi most ezt egyszerre kaptuk meg egy este! A Bay Area két legendája, a Testament és a Death Angel is a tavalyi lemezeikkel turnéznak, az Annihilatornak pedig két héttel a koncert előtt jelent meg az új lemeze. A Testament vezette turné hatalmas siker, a budapesti koncertre már elővételben elkelt az összes jegy, a szombat este remeknek ígérkezett!

Azért arra kíváncsi lennék, hogy egy a skandináv metal bandák világában teljesen ismeretlen földi halandó egy tízes skála szerint mennyire vágna hülye fejet, ha egy spontán “Amúgy mit csinálsz kedd este?” kérdésre az “Egy izlandi zenekar koncertjére megyek” választ kapná.

Hosszadalmasabbnak, ugyanakkor kényelmesebbnek bizonyult szombaton az út a déli szomszédunkhoz az esetleges hétköznapi bécsi kiruccanáshoz képest, s így a Jugoszlávia idejéből megmaradt – ennek megfelelően a korabeli dizájn és elrendezés csúcsra járatva, annak minden nyűgjével együtt –, mintegy hétezer néző befogadására képes csarnokban hódolhattunk a jazz / blues rock nagyasszonyának. A szocreál érzet amúgy is lépten-nyomon kísért a városban, és szintén annak a kornak az egyik maradványa a Balkán sarkán, hogy a dohányzás az effajta nyilvános helyeken nem tiltott. Mint a Partizan hírhedt Grobari brigádja az ellenfél szurkolóit, úgy csapja meg a durván nikotinfüggő tömegből jövő tömény füst a gyanútlan érkezőt, és mondjuk az ilyesmire köztudottan kényes Glenn Hughes itt valószínűleg hiába is kötötte volna ki, hogy csak pöfékelés-mentes környezetben hajlandó fellépni… Bözsi néni azonban emiatt sem különösebben zavartatta magát, és olyan fergeteges show-t nyomott, hogy az embernek minden gondja-baja pillanatok alatt elpárolgott.

Amikor a nyári Mastodon koncert után nem is olyan sokkal kiderült, hogy a zenekar az ősz folyamán Bécsben is játszik, nem volt kérdés, hogy ismét megnézzük őket! Az időjárás természetesen ilyenkor romlik el, hogy szakadó esőben kelljen kijutni a koncertre, de ez sem szegte kedvünket, hogy meghódítsuk Bécset. /Fotó: Réti Zsolt/

Lazán meg lehetne kérdezni, hogy mit keres a Gorillaz egy rockzenei oldalon - de akkor lendületből vissza is lehetne kérdezni, hogy akkor mit keresett az a jó pár rocker fazonú ember a Gorillaz koncerten? És így máris árnyaltabb a kép. Ráadásul Damon Albarn és csapata szerintem adott elég slágert a világnak ahhoz, hogy megjelenhessek nálunk is, főleg, ha már egyszer szinte szó szerint darabokra szedték az Arénát.

Chicagoban a Cubsnak szurkolni kicsit olyan lehetett, mint itthon a fociválogatottnak. Annyi különbséggel, hogy a baseball még úgy is hatalmas tömegeket mozgat meg, hogy nem feltétlen nyeri szénné magát az adott kedvenc csapat, jelen esetben ugye a Bocsok. Viszont a Cubs nagy meglepetésre 108 év után újra megnyerte a World Seriest, melynek örömére a Pearl Jam (és persze annak Cubs fanatikus frontembere, Eddie Vedder) rendezett is egy népünnepet egy két estét koncertsorozattal, melyen összesen 70 (!) dalt játszottak el. Ennek a két estének, valamint a Cubs sikerének kivonata ez a Grungery jóvoltából hazánkba hozott, az Urániában a hétvége két napján is levetített mozi.