Utoljára Anathema koncerten még 2012-ben, a Weather Systems lemezbemutatójának magyarországi állomásán voltam, akkor még az A38-on. Az a lemez zseniális volt, talán az egyik legjobb Anathema lemez. Most a trve korai rajongókat hagyjuk, akik szerint Serenades után vége a zenekarnak, hiszen az új érában is születtek remekbeszabott lemezek, szóval nem ezért neheztelek a zenekarra, hanem az legutóbbi lemezük, a The Optimist miatt. Enyhén szólva sem voltam optimista a koncert miatt, de akár még jól is elsülhet, ha jól keverik a dalokat.

Gyönyörű, bár korántsem általános példáját láttuk-hallottuk annak, amikor valaki odaadó rajongóként képes megragadni az adódó alkalmat, és úgyszólván házhoz hozza egyik kedvenc zenekarát. Mi több, teltházas koncert formájában! A siker receptje esetünkben egyáltalán nem titkos, hiszen a helyi illetőségű úriember, Varga Norbert azóta a nyilvánosság elé tárta a részleteket egy személyes interjú keretében, nekünk azonban elég lesz a buliban átélteket taglalni.

A budapesti underground bulik szervezőinek aranyháromszöge azért szögezzük le, hogy idén is hozott hazánkba pár nagyon komoly bandát és koncertet. A héttucatnyi névből álló illusztris listát a hossza miatt viszont most át is ugranám és maradnék a legvégén. Az év végéhez közeledve ugyanis a darabokra kapott koncertsorozatot - ami idén is Desszert Fest néven futott - egy szintén kultikus név, azaz az Unsane koronázta meg. Akiktől miután műfajuk alapbandájának számítanak és pár hete korrekt friss lemezzel is jelentkeztek, joggal várhattunk sokat. Mint éhes kis sárkánykák, kik éheztünk a zajra, pedig nem ettünk keveset. Mert állunk leesett, felvettük leesett. Még egyszer leesett, ott hagytuk, úgy volt jó!

Akárcsak az előző körben, a helyszín ismét a Barba Negra volt, és ez az újabb nosztalgia-futam is szép nézettséget produkált. A programot azonban alaposan felforgatta Udo papa – és milyen jól tette!

Már előre látom az első kommenteket: ez nem a Queen, vagy nem lehet annak nevezni. Nem, ez nem is az! Queen + Adam Lambert néven fut a produkció, Brian Mayhez és Roger Taylorhoz már öt éve csatlakozott a fiatal énekes, akinek Freddie Mercury után egy nem kis kabátba kellett volna belenőnie. Viszont Adam egyáltalán nem is akart! Fogta azt a bizonyos kabátot, beakasztotta a szekrénybe és inkább a sajátjával állt ki a színpadra, azaz: mint Queen rajongó, nem majmolni akarta Freddiet, hanem éltetni az emlékét. És szerintem legtöbben mi is ezért mentünk el az Arénába, ahol egy nagyon príma koncertet láthatott a nagyérdemű!

Egy zenekar életében az újrakezdés sosem egyszerű és általában amekkora érdeklődés övezi, legalább olyan szinten vannak jelen a kétségek is. Olykor már egy sima tagcsere is képes hazavágni egy évek óta működő gépezetet, hát még egy totális csatasor váltás. És mint az már ismert, az Eluveitie, pontosabban Chrigel Glanzmann esetében épp ez történt a közelmúltban. Hab a tortán, hogy a lecserélődött felállással sikerült egy a kelta-gall tradíciókban gyökerező, rengeteg hagyományos hangszert felvonultató folk albummal indítaniuk.

Először úgy gondoltam, hogy Mindenszentek napjára egy Misfits buli illene a legjobban. Azután elgondolkodtam valami klasszikus, templomgyújtogatós norvég trveság nagyszerűségén. Aztán fél kilenckor színpadra lépett a Mantar, és zárójelbe tett minden okoskodást. De haladjunk időrendben.

A kábé három hónappal ezelőtt ugyanitt rendezett Sect / Racetraitor-féle arcletépés után ismét egy olyan este, amely egy az egyben az ezredforduló hazai hardcore koncertjeinek érzés-és hangulatvilágát hozta vissza. Jelen esetben a főbanda révén is, hiszen az Egyesült Államokbeli trió a „hőskorban” három bulit is nyomott nálunk.

Az itthoni zenei sajtó teljes hallgatása mellett zajlott le ez a dupla szülinapi zenemaraton (a Zamat elnevezésű gasztro-fesztivál keretein belül). Kiváltképp szomorú ez a tény annak tudatában, hogy a két, az ötödik X-hez érkezett úriember, azaz Koroknai Árpád énekes és Sándor „Günter” József gitáros nem akármilyen hosszú és tartalmas pályát futott be eddig, amelynek jelentősége ráadásul – különösen igaz ez Kori karrierjére – jócskán túlnőtt szűkebb pátriájukon és annak színterén.

Ők azonban mindig is hűek maradtak szülővárosukhoz és teljes joggal gondolták úgy, hogy ilyen egyszeri és megismételhetetlen évfordulót csakis ott érdemes, sőt csakis ott szabad megünnepelni. Pontosan így is tettek, méghozzá eddigi munkásságuk egészét átfogva, vagyis annak minden állomását, illetve minden egykori és jelenlegi formációjukat színpadra állítva.

Nem megszokott dolog nálam, hogy ülőjeggyel (!) megyek koncertre. Néztem is, mint a moziban, amikor átvettem a belépőt. De hát ezt adta a gép, páholyból figyelhettem az előadást, mintegy az előre borítékolható élmény tudatában. Karfás-támlás szék, pattogatott kukorica és sör – tényleg csak a filmvetítés hiányzott…

Csütörtök reggel olyan köd volt, hogy az is csodaszámnak minősült, hogy a buszmegállót megtaláltam. De még ez a köd sem tudott elrettenteni attól, hogy az estémet a Robotban töltsem. Miért? A kaliforniai sludge legenda, a 16 először lépett fel Magyarországon. Kilenc éve vártam ezt a koncertet, így nem volt kérdés, hogy korai érkezés, sör, olasz metal és jöhet a 16.

Négy esztendővel a Cult Of Luna előtti itthoni bemutatkozása után tért vissza Budapestre a sajátos nevű ausztrál Lo! Jószerivel az utolsó pillanatban derült fény az A38 bulijára, amelynek ezúttal a Dürer középső terme adott otthont, ám a helyszínválasztással végső soron senki nem járt rosszul; már akinek egyáltalán tudomására jutott az esemény, mert a szervezők bizony nem fordítottak túl nagy energiát a reklámra. Meghirdetni meghirdették az eseményt, de a hozzávetőlegesen száz jelenlévő azért sokkal inkább a régi szép magyar szájhagyomány – és persze az internetes információ-áramlás – jóvoltából értesülhetett a koncertről.

Első körben le kell szögezzem, hogy a luxus szó számomra legtöbbször azt jelenti, hogy megint van valami, ami nem lehet az enyém. A múlthét közepén ez a szó azonban egy teljesen új értelmezést kapott. Miszerint a luxus az, amikor a csajomtól két villamosmegállóra a Robotban épp fellép a Melt-Banana nevű japán kultuszzenekar, én pedig másnap is abszolút szabadnapos vagyok. Zokon vettem volna ugyanis, ha a bátor Cudi Purci és Tukker közös szervezésnek köszönhetően Budapestre látogató kuriózum bandát megint nem tudom megnézni. Először végre életemben. Most viszont sikerült.

Ahogy mondani szokás, egyszer minden jónak vége szakad, így szombatra az idei Brutal Assault is elérkezett az utolsó napjához, de legalább szépen sikerült a búcsú, habár koncertek szempontjából nem ekkor volt a legzsúfoltabb a menetrend.

Még alig indult el a klubszezon, de már olyan koncert-dömpinget kapunk az arcunkba, hogy nem győzzük nyakizommal. Alig pihentek a deszkák a fergeteges Wintersun hangverseny óta, és nesze neked, itt egy Alestorm csűrdöngölés, az első Bodor Máté által felpöngetett nagylemez turnéjának apropóján.

Ha 2006/07 környékén valaki csak megemlítette a svájci Monkey 3 nevét, máris teljesen lekenyerezett. A 39 Laps albumuk annyira elkapta az ízlésvilágomat (psy-stoner-post-rock vonalon), hogy az a lemez még a mai napig simán benne van egy top 25 best ever képzeletbeli válogatásomban, de top 10 felső részében lenne a „legalulértékeltebb mesterművek” kategóriában. A későbbi dolgaik sem túl rosszak, bár az utolsó kettő lemezük(The 5th Sun, Astra Symmetry) már nem nagyon ragadt meg bennem. Az mindenesetre biztos volt, hogy egy ilyen régen várt zenekar első magyar bulijára illő volt megjelenni, már csak a tíz évvel ezelőtti rajongásom okán is. Nem mellesleg Svájc- Magyarország vébéselejtező is volt a koncerttel egy időben, így rendhagyó módon mindkét eseményről jön a beszámoló.

Olyan koncerten voltam, ahol nem a saját telefonjuk fényét láttam az emberek arcán ragyogni. Sőt, egyáltalán nem volt semmilyen ragyogás. Szóval erős gyanú ébredt fel bennem, hogy akkor valószínűleg a többiek is érezni jöttek el. Azt a valamit. Vagy inkább sok mindent. Alig ismertem pár embert, de örültem, hogy együtt tudjuk vállalni ezt a kockázatot. Mi együtt és ő velünk. A fazon színpadon, azzal egy szál gitárral. Ami máskor bendzsó. Ehhez ugyanis nagy bátorság kell. Mert egyszerűen nincs ott semmi, ami mögé ellehetne bújni. Ember, hangszer, mikrofon és szék. Olyan közel, hogy a számok között történő újrahangolás is kapcsolatot teremt. Legalábbis ezt figyelte meg és mesélte most el nekünk az, aki a koncertje előtt megfogadta, hogy csak játszik majd és nem beszél. Két szám között pár dolog azért mégis elhangzott. Amik közül az egyik az volt, hogy az új dalok megértek a felvételre, amiből januárban stúdió lesz. A másik pedig, hogy lehet, hogy csak hazudni kell és utána minden mehet szépen tovább.

Meghirdetése óta az év egyik legjobban várt eseménye volt számomra a Leif Edling doom nagymester által pályára állított Avatarium budapesti fellépése. Nem csupán azért, mert három kiváló album után legfőbb ideje már élőben elcsípni egy zenekart, hanem azért is, mert a svéd ötös meglehetősen ritkán koncertezik, és a hazánkban lezárult mostani turnéjuk menetrendje se volt éppen túlfeszítettnek mondható.

Az A38 ebben az évben elég komoly neveket hozott nekünk a Duna vízére. Ami kiváltképp örömteli, hogy igazán friss dolgokról kell beszélni (jelen esetben is). Volt például Vintage Trouble, akiknek jó lesz megjegyeznie a nevüket, ha a következő évek fesztivál headlinerjeit szeretnénk böngészni. De akkor mit mondjunk a Zeal & Ardorról? Tavaly jelentkezett a svájci Manuel Gagneux az - akkor még - egyszemélyes projectjével, és épült be gyorsan az underground felső sodrásába.