Egy vasárnap esti majdnem teltházas Negrás buli után úgy érzem megnyugodhat a magyar színtér - a thrash nálunk is dübörög, legalább is nagy az érdeklődés a műfaj iránt. Dübörgésnek nem mondanám, mert a látogatóközönség nagy része általában csak sasolja a színpadi eseményeket, de a színtér keménymagjai igen jó hangulatot csinálnak mostanában moshpit-tel, circle pit-tel, body surf-ökkel és egyéb nyalánkságokkal az ilyen stílű bulikon. Nem árulok zsákbamacskát, én is ezek közé a fanatikusok közé tartozom... Az MTV Headbangers Ball idén végre hozzánk is eljutott és egy olyan négyes meglepetéscsomagot hozott, amiből kicsik és nagyok egyaránt kihúzhatták a kedvenc stílusukat a műfajon belül. Két amerikai, azon belül is a híres Bay Area színtér két veterán brigádja, a német thrash Motörhead-je és az európai hangzást reprezentáló görög fiúk rúgták be a Barba Negra ajtaját.

Akárhonnan is nézzük, idén igen erős az őszi klubkoncert kínálat. A bőség bűvöletében és persze az elmúlt hetek metal dózisainak köszönhetően ennek az ígéretesnek induló hétfő estének már úgy futottam neki, hogy kapásból az elején sikerült elvesztenem a fonalat és rutinból a Barba Negra felé vettem az irányt.

A doom metal mint műfaj köszöni, jól van, él és lehetőségeihez képest (értsd: underground szinten) virágzik. Idehaza jelenleg a Desszert Feszten tudja magát a leghatékonyabban képviseltetni, Bécsben a Doom Over Vienna, Máltán a Malta Doom Metal Fest vonultatja fel a szcéna színét-javát, az igazán nagyszabású, közeli alműfajokkal is színesített éves seregszemle pedig Németországban zajlik.

Gyönyörű nap volt egy breakdown-okkal előkészített üvöltözésre. Ahogy a villámgyorsan jött tél hideg estéjén rángatott a vacogás az Akvárium felé, azon gondolkodám, már az előzenekarok tekintetében elképesztő masszív bulinak nézünk elébe. Ennélfogva eleve virgoncan érkeztem a helyszínre, arra azonban én sem számítottam, ami ott várt.

A Shining egy finoman szólva is brutálisan intenzív koncertzenekar. Ez tény. Három éve szó szerint cafatosra robbantották a Hajót az akkori turnéjukkal, ott arc nem maradt egyben. Mivel a tavalyi bulit egy gyerekkori álom megvalósítása miatt (nevén nevezve a gyereket: csernobili út) ki kellett hagynom, nem volt kérdés, hogy most ismét, kötelező jelleggel meg kellett jelennem az Urak színe előtt, hiszen étvágy, igény volt rá gazdagon. Hát, most sajnos kicsit felemás érzésekkel távoztam.

Mindenek előtt szeretném leszögezni: Ha valaki azt állítaná, hogy elfogult vagyok a Slayerrel szemben, annak maximálisan igaza van.

2005, a megboldogult Kultiplexben fellépett a Zeke. Ha van buli, amit utólag nagyon sajnáltam, hogy kihagytam, az az a buli volt. Akkortájt a zenekar Dirty Sanchez albuma oda-vissza ment a winampomon. Mondjuk nagy megerőltetés nem kellett hozzá, mert ahogy emlékszem nem volt több húsz percnél az a mestermű. És emellett olyan erő, meg féktelenség volt benne, amilyennel az akkor még táguló spektrumú ízlésvilágom nem hallott még.
Az elmúlt 13 évben viszont nem nagyon közeledtem a Zeke felé. Az egy perces dalokat felváltották a lejátszómban a hosszabb, lassabb zenék, és nagyon kevés olyan banda tudott elkapni, akik a gyorsaságukkal, a punkságukkal, vagy rock n’ rollságukkal kitűntek volna a merítésből. A Zeke-nek viszont megmaradt a bája, bár igaz, ami igaz, nem pörgettem szét a lemezeiket még a koncert apropóján sem.

November 11.-e vasárnap és november 12.-e hétfő este a Dürerben egyfajta mini-stoner ünnepség zajlott le szépen, hangosan, és viszonylag kis füsttel, minden értelemben. KoaX kolléga megírta a frankót a hétfői, Belzebong + Necromancers + Red Swamp buliról, a súlyos, lassú, kellemesen fejüresítő agyrázásról, de a vasárnapi, egész más energiákat megmozgató showt is meg illik örökítenünk... Egyrészt, mert transzélménnyel járt, másrészt, mert visszavonhatatlanul bizonyította, hogy az emberek ilyen kényes időpontban is képesek aktivizálódni... Harmadrészt pedig azt, hogy egy jól megtervezett lineup egymásra rálicitáló, fárasztó hedbítek és fejfájás helyett feltöltő élményt adhat, hát, bruttó bárkinek.

Bármibe lefogadom, hogy a koncertre jövők java hétfőn kisimult ráncokkal ment a munkahelyre, márpedig az ember nem ezt várná egy súlyos stoner-éjszaka után. OSZT' LÁM. No de haladjunk szép sorban!

Az F.O.System jelenség örökérvényűsége amilyen megfoghatatlannak tűnhet, olyan könnyen meg lehet érteni. Adott egy zenekar ami a ‘80-as évek végén az óbudai panelházak árnyékából a dark rock műfaj első hazai képviselőjeként tűnt fel a Fekete Lyuk színpadán és hihetetlen gyorsasággal egy komplett szubkultúra szemében legendává nőtte ki magát, majd egyetlen demo - Day of the Gloom (1989), egy videoklip és egy műsoros kazetta - F.O.System - (1990) - melyet később CD-n is kiadtak - megjelentetése és fél évtizednyi igen aktív pályafutás után úgy döntött, hogy teljesítette feladatát  és ennyi volt...ezután elvileg a lassú feledésnek kéne következnie, ám mint a mellékelt ábra mutatja, nem így történt.

A Nightwish a legújabb turnéjával a fennállásának legszebbjeit volt hivatott feleleveníteni, egészen a kezdetektől a napjainkig - illetve a 2015-ben kiadott Endless Forms Most Beautifulig. Nem is árultak zsákbamacskát a finnek, az egész este az idén kiadott Decades című válogatásra felkerült dalokra épült, persze megturbózva a lehető legszebb körítéssel.

Basszus, hogy milyen régóta vártam már erre a bulira! Amikor körülbelül félévente jártak Budapesten Robin Stapsék, mindig közbejött valami, aztán amire összeálltak volna a csillagok, rendre kihagyták kicsiny hazánkat a muriból. Szóval gondolhatjátok, hogy egy elég súlyos pótolnivaló (mind zenei, mind fontossági tekintetben) került le a bakancslistámról, lévén az egyik nagy kedvencem a legújabb, ráadásul töretlenül magas színvonalú lemezét hozta el nekünk. Esélytelen volt, hogy kihagyjam.

A szörnyzenekar ötödik alkalommal látogatott el hozzánk, hogy megint egy szívhez szóló horror show-val bűvöljenek el minket.

Egy éve járt Budapesten először a Zeal & Ardor, és elég mozgalmasan telt számukra ez a 365 nap. Megjelent a második lemezük Stranger Fruit címmel, ami mögött kiadó is áll, a zenekar most már inkább működik tényleges zenekarként, mintsem szóló projectként, idén nyáron pedig a legtöbb nagy nevű rock/metál fesztiválon ott voltak. Szóval a Zeal & Ardor magabiztosan haladt egy év alatt a széleskörűbb ismertség felé. Mindezt úgy, hogy tettek is érte.

A doom rajongóknak összesen 7 évet kellett várniuk arra, hogy Budapesten is megnézhessék a lengyel Belzebongot, az első albumuk a Sonic Scapes & Weedy Grooves óta. Aki eléggé elvakult rajongó volt az a nyáron már Orfűn megnézte, amit meg kellett, de most Budapesten volt a sor.

Januárban Trident Wolf Eclipse címmel jelent meg az Erik Danielsson vezetésével portyázó svéd Watain hatodik albuma, a lemezhez kapcsolódó őszi pokoljárás a legendás görög Rotting Christ és az 1990-ben alakult amerikai Profanatica társaságában legnagyobb örömünkre Budapestet is letarolta.

Tisztelt Doktor Úr!

Mióta kivonták ezt a hatóanyagot a piacról, masszív elvonási tünetekkel rendelkezem. A többi gyógyszer valamennyire tudja tompítani a hatást, de amennyiben lehet, próbáljon meg szerezni akár egy kis ampullával a Blindmyselfinből, mert akármilyen banálisnak is hangzik, nagyon szükségem van rá.

Köszönet mindenért:
Theshattered

Egy kvázi minifesztivál kerekedett a Dürer Kertben, amikor a Decapitated ezen a kedves novemberi napon újra Budapestre látogatott. A lengyeleket négy másik csapat segítette ki, együttesen pedig egy elég masszív gyalut készítettek és csapták le vele a sajnos nem éppen nagyszámú közönség arcát.

A sors az utóbbi időben határtalanul kegyes azokhoz, akik a hard rock / heavy metal kultikus, méltatlanul alulértékelt, a színtérre és az adott irányzatok alakulására nézve viszont meghatározó hatású zenekarain nőttek fel, koncerten azonban eddig nem láthatták őket. Hogy csak az idei év jelentősebb történéseit említsem, tavasszal német földön, a Keep It True-n a Hittman visszatérésének örültettem, majd a Little Caesar kanyarított egy fergeteges rock n’roll partit Pozsonyban; most a Brit Heavy Metal Új Hullámának alapbandája, a Diamond Head látogatott el hozzánk első ízben – pár napra rá pedig a hajdan „Los Angeles legheadbangelősebb csapataként” elhíresült Armored Saint első magyarországi fellépésére is sor került. Utóbbi kapcsán az augusztusi eindhoveni bulitól nyilván nem tudtam elvonatkoztatni, ám John Bush és társai ettől függetlenül is újabb csodálatos, felemelő élménnyel gazdagítottak.

Amennyire komoly fenntartásaim voltak ennek a koncertnek az eredeti, majd az először módosított helyszínével kapcsolatban, annyira megkönnyebbülten lélegeztem fel, amikor a Dürer Kert középső terme lett a „végállomás”. Hittem, hogy méreteit tekintve a 041 lesz esetünkben az ideális megoldás, ráadásul a jó hangzásra is biztosítékul fog szolgálni. Ej, ha a lottó aktuális nyerőszámait is ilyen biztossággal tudnám előre!..

A Diamond Head meghatározó zenekar nem csak a klasszikus heavy metal arcok körében, de anno olyan bandák sorolták őket a kedvenceik közé, mint a Metallica. Fel is dolgoztak négy dalt a Garage Inc. lemezükön. Ami a gáz, hogy sokan azt se tudják, hogy ezek Diamond Head számok, de még a bandáról sem hallottak életükben. Valószínűleg az ilyen emberek hagyták ki kedden ezt a bulit, hiszen nagyon kevesen voltunk sajnos. Talán nyáron jelentették be a koncertet, amit rögtön be is véstem a naptárba piros betűkkel, mert bizony nem szokványos, hogy legendás NWOBHM bandák röpködnek errefelé.