A Beast In Black különleges helyet foglal el a hazai rajongók szívében, hiszen a négyhúros poszton egy hazánkfia, Molnár Máté teljesít szolgálatot. Mi több, ő a zenekar egyik alapítója. A komoly nézőszám és a pozitív fogadtatás borítékolható volt, a sikerért azonban nekik is meg kellett dolgozni.
Tudom szeretni a grindcore-t, de ha nem tudnám, a Wormrotot még akkor is tudnám. A 2022-ben megjelent Hiss című lemezük ötletes, szerteágazó, színes; úgy vélem, az év egyik legizgalmasabb kiadványa. Nem csupán a grindcore jellemzőit használják változatosan, hanem keverik a noise, punk, black, death és még számtalan stílus elemeit is. Kifejezetten kedvemre valók az alkotásaik; bátran mondom, hogy aki elzárkózik az irányzattól, az is nyugalommal tegyen egy próbát a diszkográfiával. Ebből indulva kiváló bulinak néztünk elébe azon a szerda estén a Robotban.
Nekem még mindig kicsit új a Barba Negra kék és vörös kócerája a Csepel-szigeten, több okból is. Egyrészt könnyed az odajutás autóval is, szinte eseménytelen, még szombat este is komótosan félholt tud lenni a csepeli főút, ugyanakkor fossá rohadt szervíz út, ahol végülis parkolni kéne majd' szétk**ja a szekeret, azonnali ébresztőt fúj: "Itt vagyunk ám!" Ugyanakkor itt elég a tér a zajnak és hangerőnek - házmester legyen a talpán, aki itt akarja koptatni a feljelentős ceruzáját, másrészről viszont rideg ez a sátor megoldás, habár iszonyat hatékony. Így napi szinten pöröghet már a buli, szinte nem szab határ semmi. Csak rideg és kissé még lelketlen nekem. Belül van a lényeg, én tudom, ott jön majd az élmény, csak hát...amikor a mókuskerék hajtása, a napi teendők vég nélküli egymásutánisága csak pillanatokra engedi át a gyeplőt a hobbinak, könnyen előfordul, hogy az élmény jön könnyen. Így voltam ezzel február utolsó szombatján is, amikor a hűvös szélben a fehér sátor felé vitte a lábam a testem, de a lelkem valahol máshol repült. Hiába verette az estén a kettes pozíciójából az egyik kedvenc bandám a bulit, még a Soilwork is kevésnek tűnt aznap este, pedig de atom setlistet hoztak...!
A korszakos finn gothic rock zenekar, azaz a HIM alapítója, Ville Valo VV néven európai turnéra indult, melynek apropóját új szólólemeze adta.
Igen erős koncertet adott a dupla headlinerként Budapestre visszatérő Haken és Between The Buried And Me duó. A két prog-álomcsapatnak a New York-i Cryptodira melegített be, így, ezzel a csomaggal pedig szépen, gondosan be is csomagolhattuk az év első két hónapját a múltnak nevezett dobozba. Hogy rohan az idő, basszus!
A brit popot, glam rockot és art punkot vegyítő Palaye Royale dalait eddigi karrierjük során több, mint félmilliárdszor streamelték. A Los Angeles-i testvérek első turnéik során kis pinceklubokban léptek fel és autójukban aludtak – innen jutottak el rohamosan növekvő és borzasztóan elszánt rajongótáboruknak köszönhetően néhány év alatt a világ minden tájára. Pénteken este a Barba Negrát rakták tele, Lányi Kristóf kollégánk pedig fotókon jól meg is örökítette a koncert néhány pillanatát. Aki még több fotóra kíváncsi az kattintson IDE.
Ez erős este volt! Aki nem a Napalm Death koncerten romantikázott, hanem némi könnyedebb súlyra vágyott a Szerelmesek Világnapja alkalmából, az biztos a Barba Negrába látogatott, ahol egy négyes aduász pakk hozta el a legjobbjait, az elejétől a végéig forrásponton tartva a közönséget.
Az agglomerációból autózom a főváros irányába, a sztereóból épp a Black Keys szól, - jó kis blues-rock ugyebár, koncertek elé való hangulatcsináló - és ekkor belém hasít egy gondolat: biztos, hogy jó lesz nekem vasárnap estére két és fél órán keresztül azt hallgatni, ahogy egy vastagnyakú amerikai pali üvöltve szövegel?
Avant-garde metal, black metal, afro djent, soul, delta blues, folk, gospel, jazz, spiritual, work song (munkadal), lo-fi, industrial, post-rock…Sorolom magamban a zenei irányzatokat, melyeket a svájci-amerikai Manuel Gagneux felhalmoz, hogy a Zeal & Ardor felépüljön belőle. Milyen egy kántálós, vérhányós, templomégetős, kórusos koncert? Látnom kellett!
Az elmúlt év viszontagságos újratervezési időszaka után a kalóztanya véglegesen áttelepült a budai oldalról, és a csepeli szigetcsúcsban ért révbe. A programkínálatra tavaly ősztől kezdve sem lehetett panasz, februártól már a kisterem is itt dübörög, és bár az infrastruktúra még nem érte utol magát teljesen, 2023 folyamán biztosan ki fog kupálódni a hely. Picit tartsunk még ki!
Ahhoz képest, hogy már bő másfél évtizede tart a Katatonia mániám, a 2010-es, szép emlékként élő düreres buli óta most sikerült először elcsípnem őket. A 2017-es Rockmaratont kénytelen voltam kihagyni, így félig-meddig helytálló volt a kijelentés, amit asszonykámnak tettem: „Ez most olyan lesz, mintha tizenhárom év után látnád újra a szerelmedet”. De hogy milyen volt az Akváriumba szervezett randi?
E sorok még a buli előtt íródnak…
Családom külhoni érdekeltségei okán nálunk most értek véget az ünnepek. Évzárónak, utószilveszternek jobbat ki sem lehet találni, mint egy Alestorm/Gloryhammer koncertet, ahol a Rumahoy az egyik előzenekar. (Az imént a Wind Rose-zal is kísérleteztem. Így youtube-ról nem túlságosan bejövős, remélem, élőben nagyobbat üt majd.) Ez így mindenképpen jobb szórakozás, mint december 31.-én a Vörösmartyn kényszeredetten trombitálni. De ha valaki nem ismeri a résztvevőket, annak csak annyit, hogy ezen zenekarok koncertjeire nem azért indul az ember, hogy az élet értelmét célzó kérdéseire választ kapjon.
Idén már másodszor látogatott el hozzánk a Nightwish. Először a Fezenen léptek fel július végén, majd végre-valahára a két éve tili-tolizott Aréna bulit is letudták az egyre inkább internacionálissá váló, alapból finn csapat. Így, hogy 2022-ben már másodjára, összesen negyedjére volt szerencsém elcsípni Tuomas Holopainenéket, volt viszonyítási alapom, mégis milyen lett a koncert, de erről kicsit később. (Fotók: Lányi Kristóf)
Viszonylag ritkán fordul elő, hogy egy jobb pillanataiban hószállingózással tarkított, de alapvetően szürke-borús-taknyos hétfői munkanap után, a ráhangolódásra időt sem hagyva, kipörgő kerekekkel induljon az ember metalkoncertre, ám ezúttal tényleg volt miért igyekezni tekintve, hogy az idei nemzeközi koncertsorozatának zárásaként egy bőséges audiovizuális lakomát kínált nekünk a H-Music Hungary csapata. Erre az estére már a két headlinert felvezető illusztris vendég miatt is megérte belépőt váltani sőt…de erről majd később.
Amennyire Svájcnak – legalábbis az ország általam eddig megismert tájegységeinek – a koncertéletét sikerült feltérképeznem, úgy veszem észre, hogy nem feltétlenül a népesebb városokban történnek a legfontosabb események. A kisebb településeknek többnyire megvan a saját kis rock klubja, ahol a törzsközönséget a helyi közösség teszi ki, és ahol rendszeresen fordulnak meg neves előadók. Ebbe a közegbe csöppent a távoli Indiából a Girish And The Chronicles, amelynek idén jelent meg a második albuma. Egzotikum és nívós muzsika ide vagy oda, a Hail to the Heroes is simán maradhatott volna a Frontiers Records sokadik kiadványa a sorban, ha nem támogatják meg koncertekkel. Ám a szakma egyik svájci prominense megérezte magában a vállalkozó szellemet, és átreptette Girishéket az alpesi országba, ahol fellépést intézett a srácoknak az UrRock fesztiválon, és lekötött nekik három klubbulit is.
Vasterbotten megye legnagyobb városa Umea. Lakossága cirka 80.000 fő. Svédország északi tartományában, a folyó és a tenger torkolatánál. Csini helynek tűnik, az infarktus itt messzire kerüli az embert.
Túlzás azt állítani, hogy a neofolk műfaj elvetemült rajongója vagyok, mégis az év egyik legnagyobb meglepetését jelentette számomra a német, norvég és dán tagokból álló, experimentális viking folk zenekar, Heilung budapesti fellépésének bejelentése. Ez egyben egy újabb bakancslistás tétel kipipálásának lehetőségét is jelentette.
Nem is kezdődhetett volna jobban a Guano Apes kilencedik magyar koncertje. Ha a Fezen fesztiválos fellépésüket nem nézzük, akkor bizony épp itt volt az ideje, hogy a német „szupersztár” csapat ismét magyar földön koncertezzen. /Fotó: Guano Apes facebook, Till Wollenweber/
Egyszer már meghirdették, aztán járvány-parák miatt lefújták, mígnem idén végre megvalósult a nosztalgiát ébresztő elnevezésű old school riff-orgia, még ha az eredetihez képest némileg átrendeződött összeállításban is. Aki már az 1980-as években is messzebbre látott a thrash metal tengerentúli Nagy Négyesénél, illetve az európai élcsapatoknál, előre csettinthetett egyet erre a változatos csomagra – ráadásul a megjelentek többsége vélhetően most látta először a fellépők jelentős hányadát. Hogy mást ne mondjak, a headlinerként színre lépő Vio-Lence, amennyire tudom, eddig meg se fordult az öreg kontinensen! Hiába, vannak álmok, amelyek beteljesülésére valamivel többet kell várni.