A magyar death metal fanatikusainak nincs okuk panaszkodni, hiszen a közelmúltban sorra jelentek meg a hazai csapatok figyelemre méltó kiadványai. Olyanokra gondolok, mint a Deprived Of Salvation nagylemeze, az Os bemutatkozó korongja, a Mephitic Grave debütálása, a Damnation remekbe szabott kislemeze, vagy éppen cikkem tárgya, a Molis Sepulcrum első EP-je.
Honduras és heavy metal; két egymástól meglehetősen távol álló dolog. Ha jobban belegondolok, a közép-amerikai országról itt, a Kárpát-medencében szinte semmit sem tudunk. A mi szempontunkból persze most nem is a földrajzi adottságokon, a népességen, netán a gazdasági helyzeten van a hangsúly, inkább a kultúrán, pontosabban annak egy igen szűk szegmensén, a helyi fémzenén.
Manapság, amikor boldog-boldogtalan nagylemezként kezel egy fájlkupacot, vagy jobb esetben egy nyomtatott felületű, házilag másolt CD lemezt; bemutatkozó felvételként van-e létjogosultsága egy demo kazettának?
Az ezredforduló környékén az epikus doom metal volt a legmostohább sorsú műfaj az underground irányzatok között. Két évtizeddel ezelőtt a Candlemass, a Solitude Aeturnus és a Memory Garden mellett nagyítóval kellett keresni az olyan hithű harcosokat, akik - a hazai Mood szavaival élve - magasra emelték az epikus doom zászlaját.
Dee Snider a rock-metal műfaj egyik legszínesebb egyénisége. A Twisted Sister frontembereként és zeneszerzőjeként elévülhetetetlen érdemeket szerzett, és valószínűleg még az unokái is a We’re Not Gonna Take It jogdíjaiból fognak megélni. De ő, ahelyett, hogy a megérdemelt nyugdíjas éveket élvezné, elkészítette ötödik szólólemezét.
A Hardline lehetett volna az amerikai hard rock hatalmas sikertörténete az 1990-es évek elején. Neal Schon a Journey szünete alatt szűrte össze a levet az akkor még csak húszas éveiket taposó, de korántsem rutintalan Gioeli tesókkal (Killerhit, majd Brunette) és magával vitte Deen Castronovo dobost is az éppen földbe állt Bad Englishből. Na, nem mintha a Double Eclipse albummal olyan csúfosan elhasalt volna a Todd Jensennel (aki azt megelőzően Doro csapatában és a Harlowban basszusozott, és David Lee Roth turnézenésze is volt) kiegészült társulat. Koncerteztek a tengerentúlon az Extreme-mel és a Mr. Biggel, számaikból népszerű filmek és sorozatok betétdalai lettek, a szintugrás azonban elmaradt. Már 1992-t írtunk – ennyit a megfelelő időzítésről – és a grunge térnyerésével az ő lábuk alól is hamar kicsúszott a talaj. A lemezszerződés odalett, Schon továbbállt és a banda szétszéledt.
Elismerem, hogy sarkosnak tűnik a kijelentés, de nagyon úgy tűnik, hogy német nyelvterületen minden bokorban rejtőzik egy thrash zenekar. A régi nagyok és a korabeli másod- illetve harmadvonal bandáinak nagy része is aktív, illetve az utóbbi egy-másfél évtizedben sorra bukkantak és bukkannak fel a fiatalabb követők is, akik többnyire megelégednek a régi riffek leporolásával, illetve hagyományőrzés gyanánt a 80-as évek külsőségeivel.
A veretes heavy metalban utazó kanadai Antioch trió ötödik anyaga egy ötszámos, közel félóra terjedelmű EP. A ritmusszekciót alkotó Rhyno testvérek, azaz a dobos Brendan és a húros hangszereket kezelő Jordan, illetve Nicholas Allaire énekes által üzemeltetett csapat menetrendszerűen, két évenként szállítja le a friss szerzeményeket.
A közelmúltban megjelent a Phrenia legújabb albuma a Separated amelyről most pár sorban írnék is nektek. Korábban sajnos nem ismertem a zenekart így teljesen szűzies volt az élmény amikor végig hallgattam a lemezt. Elöljáróban csak annyit mondanék, hogy kellemes meglepetést okozott nekem a zenekar.
Az Evanescence kapcsán, ha nem is mindenkinek, de a populáris könnyűzenében mozgolódó hallgatók jelentős hányadának a Bring Me To Life című dal (sláger) jut eszébe. 2003-ban az agonizáló, azaz a hagyományos formájában utolsókat rúgó zeneipar még a rockzenében is ki tudott termelni olyan új előadót, amely feljuthatott a slágerlistákra. Hogy ez a műfajra nézve előny, vagy inkább hátrány volt-e, azt most ne boncolgassuk, ún. belépő zenekarokra azonban mindig szükség volt, a mai mezőnyben pedig feltűnő a hiányuk.
Eljött hát az év közepe és vele együtt az új Powerwolf lemez is. Július 16-án ugyanis megjelent a német power metál talán legismertebb képviselőjének 8. stúdió albuma a Call of the Wild. Nagyon készültek a lemezre a srácok, szépen promózták, mindenféle földi jó kíséretében meg lehet vásárolni és egy bónusz lemezt is készítettek mellé, amolyan: nézzétek a legjobb számaink jó arcokkal feldolgozva mottóval.
A női énekkel előadott, okkult szövegvilágú retro rock műfaj - találóbb és rövidebb definíciót sajnos nem tudtam megfogalmazni - az előző évtized egyik nagyobb underground hulláma volt. Az irányzat mára leszálló ágba került, megtörtént a lemorzsolódás, és úgy tűnik, hogy a svéd Blues Pills és a finn Jess and The Ancient Ones maradtak azok, akikkel tartósan számolni lehet. Az Avatariumot jómagam a metal színterhez sorolom, a nagy ígéret, The Devil's Blood pályája idő előtt tragikus véget ért, a követőknek pedig a népszerűségi rátán a sereghajtói szerepkörből nem sikerült szintet lépniük.
Ha létezik olyan fogalom, hogy élő underground legenda, akkor az teljességel igaz az At the Gatesre. Részük volt a dallamos death metal műfaj létrejöttében, aztán egy bő évtizedre feloszlottak, majd az újjáalakulás óta újabb árnyalatokkal gazdagítják a zenéjüket. Szóval, ha ők megmozdulnak, az még a mai dömpingben is figyelmet érdemel. De vajon rászolgáltak-e minderre az idei, hetedik albumukkal?
A nagy hazai metal generációból a Moby Dick, a Pokolgép és az Ossian után, az Akela társaságában utolsóként az Omen is belépett a harmincasok táborába. A jeles évforduló ugyan még tavaly volt esedékes, de a jól ismert körülmények megakadályozták az ünneplést. A jubileumi Best Of... 30 év kiadvány eredetileg még 2020-ra volt betervezve, de a megjelenést végül az idei nyárra csúsztatták.
Amikor 2018-ban Myles Kennedy első szólóanyagával, a javarészt akusztikus Year of the Tiger lemezzel kápráztatta el a világot, annak jelentősége messze túlmutatott azon, hogy barátunk végre önállóan is villantott valamit. Az énekes ugyanis súlyos gyermekkori traumát írt ki magából és dolgozott fel. Az idei The Ides of Marchot hallgatva ismét őszinte kitárulkozásnak lehetünk fültanúi, bár most nincs az album egészét összefogó szövegi koncepció. Mély és magvas mondanivalóban természetesen nincs hiány – ezúttal viszont hagyományos rock hangszerelésbe ágyazva kapjuk ezt.
Black/thrash vonalon nehéz olyan neveket említeni, akik a 80-as években kezdték a muzsikálást és folyamatos jelenlét mellett sosem hagyták el az eredeti ösvényt. Kevés az olyan csapat, akik a zenei vonal mellett megingathatatlanul kitartottak a műfaj összes kelléke, így többek között a külsőségek (a töltényövek, a felvarrók, a borítók képi világa...) és a szövegi koncepció mellett is. A német Desaster egy tökéletes példa az elvhűségre.
Az Aerosmith neve az öreg kontinens átlagemberének jobb esetben a 80-as és 90-es évek fordulójának MTV-s sikerkorszaka révén, a Pump és a Get A Grip lemezek apropóján lehet ismerős. Kevésbé szerencsés esetben pedig a felületes zenehallgatók csak a Run DMC-vel közös dal (Walk This Way), illetve az Alicia Silverstone-nal forgatott videoklipek (Cryin', Crazy, Amazing) nyomán emlékezhetnek a veterán hard rock bandára.