Nem, ez még mindig nem az új Fear Factory nagylemez, de úgy gondoljuk, méltó lehet a rajongók, különösen a gyűjtők érdeklődésére.

Az Art Nation egy svéd hard rock zenekar, az Inception a negyedik nagylemezük. A csapat gyorsan megtapasztalta a sikert, de később megbomlott az egység, és személyes konfliktusok és tagcserék után rövid időre le is álltak. Végül sikerült visszacsábítani az eredeti gitáros Christoffer Borgot, az új album már vele készült. 

Amikor a Blind Myself új lemeze, Az idő dönti el megjelent, akkor a hvg.hu hasábjain volt egy hosszabb interjú Tóth Gergővel. Ami dicséretes széleslátás egy mainstream online újságtól, hogy egy schrödingeri állapotban lévő hazai extrém metal zenekar frontemberével hoz le írást. Jobban olvasva azért nyilván arról a látszólagos ellentmondásra igyekezett rávilágítani, hogy egy metalfej hogyan tud azonosulni azzal a menedzseri szereppel, ami a Wellhello, Azariah vagy épp a Follow The Flow, Dzsúdló szervezési feladatai miatt feszül.

Mostanában nagyon megy a zenekaroknál, hogy az albumaikat saját magukról nevezzék el. Ami valahol egy könnyű megoldás, ami nem generál sok vitát, máshol viszont full gagyi megoldás. Ettől függetlenül egy szárnyait bontogató zenekarnál bocsánatos bűn lehet, ezért nem haragszom az ohioi Lore zenekarra sem.

Nem tudom, ki hogy van vele, de személy szerint a maszkos bandák látványától elfog a szekunder szégyenérzet. Nem tudom megérteni, miért van egyáltalán létjogosultsága, mi ez az infantilizmus? Előbb-utóbb úgyis lekerül a maszk és kiderül az ember a zene mögött, miért kell a cécó és amúgy is a GWAR után bármilyen maszk a metalzenében okafogyott. A lényeg, hogy a Sleep Token zenéje előbb kezdett elkapni, mint hogy rájöttem, hogy ez egy maszkos brit banda...ez van, most már muszáj lesz szeretve maradniuk. Idei, sorban a harmadik nagylemezükről szinte meg is feledkeztünk, de annál azért jobban sikerült kiadvány, hogy csak szó nélkül elmenjünk mellette.

A Queens Of The Stone Age-nek sikerült már párszor újradefiniálni magát a karrierje során, legutóbb például a Villains csalta a rajongókat a táncparkettre, a 2013-as …Like Clockwork befordultsága ugyancsak jó kis hajtűkanyar volt a döngölős sivatagi rockhoz mérten, de akár a lökött Era Vulgarist is említhetném, mint merész kalandozást a stoner műfaj peremvidékén.

A kilencvenes években megjelent a modern metal fogalma, ami azóta is pörög, bár soha nem értettem ezt a kifejezést. Mit is jelent ez tulajdonképpen? Honnan jött ez az elnevezés? Ma is van modern metal? Akkor van trendi metal, meg elavult, régi metal? Erről majd később... Most inkább nézzük meg a Fear Factory harmadik, zseniális lemezét. Simogassuk meg az idén huszonöt éves Obsolete-et.

Van úgy, hogy várunk valamit, hogy milyen jó lesz, kíváncsiak vagyunk, hogy vajon hozza-e azt az élményt, mint a hozzá hasonló tapasztalat? Aztán meglepődünk, vagy nem, vagy csak úgy el vagyunk vele. De, hogy vagyunk a The Stonefruits-cal?

Kevés zenekar tudja jobban elvenni a kedvét az embernek az élettől, mint a Godflesh. Mindazonáltal a zenekar hatása az industrial metal színtérre megkérdőjelezhetetlen. Olyan zenekarokra volt alapvető hatással mint a Rammstein, vagy épp a Nine Inch Nails, hogy csak a nagyobbakat említsük meg. A '89-es Streetcleaner az ipari metal egyik alapköve és így nem mehetünk el szó nélkül, ha új lemezzel jelentkeznek. És bár a zenekarnak az évezred fordulójától számítva volt egy hosszabb szünete, amíg a tagok másban is kipróbálták magukat, de 2009 óta újra nagyjából működnek. Így érkeztünk el tavaly októberig, amikor is bejelentették az új lemezt, ami a keresztségben a Purge nevet kapta és stílusában és eszmeiségében a 1992-es Pure album örököse.

Imádom az első albumokat. Annyira különlegesek, annyira jó ígéreteket tudnak szőni, hogy ez meg az a banda még mit fog elérni. Most nem kellett messzire tekerni a térképen. Egészen pontosan a szomszédban, Ausztriában találtam egy olyan zenekart, akik a fejemre szögezik a fejhallgatót és nem is nagyon engedik, hogy leszedjem. Na, nem mintha annyira akarnám...

Ha valamiben torzított gitár van az már rock zene? Vagy honnan nézzük, hogy mi a rock? A Kispál És A Borz egyáltalán rock zene? Vagy micsoda, ha nem valami alternatív rock? Ha nem rock, akkor a The Doors sem az? Akkor most van létjogosultsága annak, hogy írunk a Beszorult Mondatról? 

Szinte pontosan két évvel az elődje után megjelent a Thy Catafalque tizenegyedik nagylemeze, az Alföld. Az előzetes hírek és kedvcsináló dalok alapján az elődjénél még karcosabb, és még kevésbé népzenés album körvonalazódott.

Az új Extreme nagylemezzel kapcsolatban az első megjegyzés mindig az, hogy milyen hosszú kihagyás után érkezett. Bevallom, én azt sem tudtam, hogy még léteznek, pedig a 15 éve kiadott Saudades de Rock óta elvileg nem álltak le egyszer sem, és a felállás sem változott.

Amikor meghallottam, hogy új Enter Shikari lemez érkezik kíváncsi lettem. Nem égtem iszonyatos lázban, de valamiért feljött bennem, hogy ezek a srácok anno nagyon komoly dolgokat pakoltak le az asztalra, ennyi idő elteltével vajon mi következik? A Kiss For The Whole World címmel megjelent az új album, ami….

Elérkezett az uborkaszezon a nyár beköszöntével. Egyre nehezebb olyan zenekarokat találni, akikre érdemes egy kis időt szentelni. A különböző YouTube csatornákon is már egyre kevesebb a friss zene, mindenki fesztiválozik, koncertezik és őszre hagyja az új anyagának a megjelenését. Ettől függetlenül azért belefutok néha egy-két anyagba, amiket érdemes megemlíteni. Ilyen most a New Dawn Fades zenekar is.

David Coverdale a Deep Purple énekeseként, majd a Whitesnake frontembereként is megjárta a csúcsot. A ’70-es évek közepén a Burn és a Stormbringer lemezekkel alig egy év alatt a vokálcentrikus hard rock terén tette le a névjegyét, szűk másfél évtizeddel később pedig, az MTV-korszak csúcsán az 1987, majd a Slip Of The Tongue révén az időszak emblematikus, szakmai- és közönségsikert arató albumaival jelentkezett.

Kíváncsi lennék rá, hány újkeletű Ghost hívő van tisztában azzal, hogy melyik kiadó volt az, amely a bemutatkozó Opus Eponymous lemeznek elsőként bizalmat szavazott, és pályára állította Tobias pápa formációját! Nos, a brit Rise Above Records-ról van szó, mely név mögött nem más áll, mint Lee Dorrian. Igen, az a bizonyos Lee Dorrian, akit az első két (másfél) Napalm Death lemez révén, illetve a Cathedral énekeseként ismerhetünk. De hogy jön ez most ide?!

A Nighthawk egy svéd alkalmi formáció. Hard rock/AOR-t játszanak, Björn Strid az énekes, de a többiek sem teljesen ismeretlenek. De hát van már egy The Night Flight Orchestra, mi szükség még egy hasonlóra? Elmagyarázzuk.

Mindenkinek van egy Metallica élménye. Nincs olyan rock/metal zenét szerető ember a földön, aki ne hallott volna legalább egy dalt a négyestől. Vagy legalább a Master Of Puppets szólójából ne hallott volna egy hangot se (köszi Stranger Things!). Ez a zenekar a történelem során megkerülhetetlenné vált. Így egyértelmű, hogy megemlékezünk a 2003-as, nagy port kavaró albumukról. Te szereted a St. Angert?

Ha thrash metalról van szó, a németekben nehéz csalódni. Az utóbbi hetekben nekem mégis többször sikerült. Az aktuális „nagy visszatérő” Holy Moses, illetve a jó ideje lemezes fronton is újra produktív Necronomicon tavaszi lemezei ugyanis többszöri nekifutás ellenére úgy mentek el mellettem, hogy magam is meglepődtem a dolgon. Ha már az öregeknél tartunk, a rehabilitáción átesett svéd Mezzrow comeback-je sem tudott meggyőzni, de ezek megfelelő kapacitás mellett a miértek okán külön cikkek témái lehetnének. Ha az ember ilyen előzmények után mégis thrash metalra vágyik, nincs más lehetősége, mint az underground felé fordulni, és a színtér mélyebb rétegeiben keresgélni.