Vannak olyan legendák, akik köztünk élnek. Akik bármit is csinálnak azért csak felkapjuk rá a fejünket. Hajt minket a kíváncsiság, hogy ennyi év után még mit mutatnak nekünk. Ilyesmi zenekar a Yawning Man is, akik hamarosan új anyaggal jelentkeznek. Azonban mi már meghallgattuk a Long Walk Of The Navajonak keresztelt albumot.
Az idei év számomra egyértelműen Olaszországról szól. Noha nem pizzát akarok állandóan enni, nem is a makaróni, amin pörgök, hanem sokkal inkább a folyamatosan szembe jövő zenekarok. Most éppen a Nautha varázsolt el legújabb albumával.
A kortárs hard rock egyre belterjesebb. Leginkább épp erre az irányzatra jellemző a mondvacsinált, egyszeri alkalomra, jobb esetben is legfeljebb néhány lemezre szóló supergroup-ok sora. Szintén ehhez a műfajhoz köthető az ún. házi dalszerzők megjelenése és a végleges kiégésig tartó néhány éves tündöklése, illetve ennek folyományaként a stílus régi rajongói számára talán legnehezebben emészthető jelenség, a lemezek késztermék jellege.
A rockzene története tele van olyan párokkal, akik nem csak a hitvesi ágyat, de a színpadot is megosztják egymással és bár a Spotlights esetében is jól működik a házastársi kémia (vagyis inkább alkímia), azért senki se gondoljon holmi Sonny & Cher típusú szirupos romantikázásra.
Vannak időszakok, amikor egyszerre az ember fejére zúdul öt-hat olyan album, amitől padlót fog és hetekig bírja őket hallgatni, máskor meg egyszerűen nincs semmi. Vagy, ami volt azt meg elfelejti, hogy milyen zenekar volt. Ezt a problémát kiküszöbölendő létrehoztam magamnak egy stoner-doom lejátszási listát, ahol később is tudok csemegézni az ígéretes jelöltekből. Így van az, hogy hosszú idő után előkerült Dystopian Pleasures nevű zenekar.
Hihetetlen, hogy a Deftones első lemeze is már idén huszonnyolc éves lesz. De ez hagyján... Az album, ami nyitott a könnyedebb vonal felé idén már húsz éves. Hihetetlen kimondani, hogy ami annak idején újdonság volt, az már ennyire régen volt. Emlékezzünk meg becsületből is a zenekar self titled albumáról! Itt a Deftones album.
Ahhoz képest, hogy a legnagyobb metal kiadó egyengeti az útjukat, és egy mozgalom elindítói, a svéd Enforcer nem túl gyakori vendég magazinunk hasábjain. A múlt héten megjelent Nostalgia című nagylemez azonban érdemes a figyelemre, nézzük hát meg közelebbről!
Miközben a melodikus death metal vonalon az utóbbi hónapokban a The Halo Effect debütálása, illetve az idei év elején befutott In Flames lemez volt az aktuális beszédtéma, február utolsó napjaiban, szép csendben megérkezett a finn Insomnium új anyaga is, de nem kavart sok vizet. A Niilo Sevänen énekes/basszusgitáros által vezetett ötös pedig régi motoros a szakmában, az Anno 1696 a finnek kilencedik nagylemeze. Az egykori alapítók közül ráadásul a dobos, Markus Hirvonen és a gitáros Ville Friman a főnök mellett 1997 óta tolják az Insomnium szekerét.
A grunge hősei mostanra vagy meghaltak vagy megszelidültek, de szerencsére itt van még nekünk a Mudhoney, akiket legjobb formájukban konzervált a változékony seattle-i időjárás.
A nyelvtörővel felérő névhez és az olvashatatlan zenekari logóhoz nehezen kibogozható zene dukál. Az amerikai Sanguisugabogg abban a muzsikában utazik, amit harminc éve mindenféle körmönfont jelző nélkül simán death metalnak neveztünk volna, manapság meg képesek vagyunk azon gondolkodni, hogy milyen egyéb előtaggal illessük ezt a fajta zenét.
Úgy néz ki, hogy az idei év nekem egyértelműen Olaszország körül fog forogni. Nem is tudom, hogy hányadik zenekar a Space Paranoids, akikre idén akadtam rá és a pizza hazájából származnak. Kezdem azt érezni, hogy el kellene idén utazni a nagy csizmába és körbe nézni az underground klubokban. Amíg várat magára az utazás, addig meg ismerkedjünk tovább a helyi zenekarokkal.
A februárban megjelent új Stones koncertlemez alapján sorra merültek fel a kérdéseim. Miért épp most? Miért pont ez a koncert? Hová tűnt a borítóról a Rolling előtag, a "The" névelőről nem is beszélve? Természetesen nincs egzakt válasz az összes kérdésre, de a Grrr Live! megjelenése után bedobott hír, miszerint új nagylemez érkezése várható, némi magyarázatot adhat arra, hogy mégis miért épp most volt szükség egy újabb koncertanyag piacra gördítésére.
A mai rock-falatkánk több szempontból is igazi különlegesség. A brit-amerikai Tanith második albuma rendhagyó zenét rejt, különleges a hangzása, és a zenekar felállása sem mindennapi. Érdekes részletek a Tovább gomb után!
Ha bírod a Matt Pike féle zenéket, akkor ez is be fog neked jönni. Sleep és Belzebong rajongóknak egyszerűen kötelező darab a Mordor Truckers Nowhere című EP-je. Hogy miért is? Az is mindjárt kiderül.
A hazai death metal mezőnyben olyannyira kivételes, hogy egy zenekar legalább négy nagylemez megjelentetéséig jusson, hogy a folyamatosan aktív formációk közül ezt mindössze két csapat mondhatja el magáról. A zalai Age Of Agony – ők már az ötödiken is rég túl vannak - és a Cannibal Corpse: Butchered At Birth lemezének második tétele nyomán nevet választott székesfehérvári Gutted.
Szeretem a hazai zenekarokat. Időközönként tök kellemesen meg tudnak lepni. A Dirty Dawn is ezt tette pár éve a Wasted Years anyagával, így kikerültek a buli punk kategóriából és tényleg odafigyelek rájuk. Kacsa által támogatott termékismertetőnk következik!
Azt gondolom, hogy a Therapy? különösebb bemutatást nem igényel a blog olvasóinak. Az Andy Cairns vezette észak-ír banda már olyan régóta nyomja a punk & rock-ot, hogy egyszerűen megkerülhetetlenek. Valószínű nem vagyok egyedül azzal a fílinggel a 90-es évekből, amikor még a Music Television frankón tolta ránk a külföldi zeneipar nagyüzemi remekeit... Becsületükre legyen mondva, azért rendesen helyet adtak a feltörekvő grunge, rock, post-punk vagy metal csapatoknak is, akik zenéjükkel nem feltétlenül a slágerlisták élére hajtottak. Alig vártam, hogy hazaérjek a suliból és máris benyomtam a zenetévét, hátha elcsípem az aktuális favoritomat. Az 1994-es Troublegum, a Screamager-rel nagyon betalált és lett kedvence sok kiábrándult, MTV-n szocializálódott fiatalnak, többek között nekem is. Bár az album meg is hozta a népszerűséget, a Therapy? szerintem sosem akart igazán a fő sodráshoz tartozni.
Bemutatkozó EP-kről, főként ha külföldi előadóról van szó, ritkán ejtünk szót. Ráadásul a promóciós ügynökségek hálózataiba be nem kerülő kiadványok híre többnyire el sem jut hozzánk. A jelenkor amerikai heavy metaljának útvesztőiben rendszeresen botorkálva azonban komoly esély kínálkozik arra, hogy az ember időnként beleütközik valami olyan újkeletű formációba, ami hozzá hasonlóan pár tucatnyi további magyar fanatikusnak is kellemes perceket szerezhet.
Az Archon Angel arca és legismertebb tagja Zak Stevens, akit a legtöbben a Savatage énekeseként ismerhetnek. A nemrég megjelent, római kettessel jelölt albumon ezt a korszakot igyekeztek megidézni.
A grunge zenekarok legalább annyira közel állnak a szívemhez, mint a stoner bandák. Nem is tudom, hogy utoljára mikor találkoztam olyan zenekarral, aki a két műfajt úgy tudta vegyíteni, hogy az izgalmas legyen a számomra. 2022-ben Olaszországban történt valami, mert az Undertone már a harmadik vagy talán a negyedik... olyan zenekar, akire felkaptam a fejemet. Igaz, hogy tavaly év végén jelent meg ez az EP, de reflektálnunk kell rá.