Rob Halford a Judas Priest énekeseként ismeretes, de hosszú pályája során volt egy bő évtized, amikor nem volt a „klérus” tagja. Az anyazenekarral ellentétben, Rob számára nagyon is termékeny időszak volt ez: három különféle név alatt összesen öt albumot és számtalan egyéb kiadványt készített. A Fight az első szólóprojektje volt a Judas Priest után, írásunk tárgya pedig a bemutatkozó lemezük, egyben a magánzó időszak legjobbja.
Eljött ismét a nap (nevezzük is bármelyik nevén), amikor a síkok között a legvékonyabb a határ - ilyenkor érezhetjük a legközelebb magunkhoz a halottakat. A mára már elkorcsusult amerikai Halloween nagyon messze áll attól, amit az őseink ehhez a szakrális naphoz kapcsoltak. De ne menjünk ebbe bele, ugyanis a cikk nem erről szól, hanem egy rakat extrém metal lemezről, amit szívesen hallgatok egy ilyen különleges napon. Essünk is neki, mert nem könnyen emészthető tingli-tangli korongokra esett a választásom!
2020 elbaszottságát mi sem teszi kézzelfoghatóbbá, minthogy fél évvel a megjelenés után írok az új Oranssi Pazuzuról. Megmagyarázom: tökéletesen az első 'vid hullám közepében jelent meg a Mestarin Kynsi, és bár láttam hogy sokaknak kapásból betalált a lemez, én elraktam magamnak későbbre. Sőt! Még olyan perverz gondolatom is volt, hogy majd Fekete Zajon meghallgatom mit tudnak, és annak tükrében megyek vagy nem megyek rá az új albumukra. A külföldi bandák érthető módon nem jöttek a fesztiválra, de pont a Fekete Zajon kaptam még egy lapátnyi megerősítést, hogy érdemes meghallgatni ezt a lemezt. Két hónappal később rá is vettem magam.
Ha azt mondom brit death metal, fogadjunk mindenki a Bolt Throwerre, a Carcassra és esetleg a Cancerre asszociál. Jogos, hisz valóban ők a legközismertebb zenekarok a szigetországban, ha az említett műfajban turkálunk (bár két zenekarnál rendesen vegyülnek más stílusok is...). Én viszont állítom, hogy a Benediction is megérdemli, hogy egy listán szerepeljen a fenti brigádokkal, hiszen egy igazi nyers old school - de valóban méltatlanul elfeledett – bandáról beszélünk.
Bika! Ez az első szó, ami eszembe jutott a Lumberjack Commando új anyagának, a négyszámos Mountains-nek a hallgatása közben. A srácok ráadásul igen gyönyörű köntösbe ágyazták a negyed órányi southern-stoner fémet, azaz mind a külcsín, mind a belbecs egyaránt kalapemelős dolog. De akkor nézzük csak, miért is érdemes felciccenteni a cumót!
Hofi Géza negyven évvel ezelőtti, Tiszta őrültekháza című előadásának visszatérő jelenete volt, amikor a mester „elmegyógy-és intézeti” ápoltként az általa kezelt állami fröccsöntőgépből kikerülő ágytál hasznosításának lehetőségein elmélkedett: kacsának nem kell, tükörnek nem kell, papucsnak nem kell, teflonnak sem vált be, teniszütőnek sem lett a legtutibb... Nos, a Bon Jovi – bár pontosabb volna Jon Bon Joviról és társairól beszélni valódi zenekar helyett, pláne mivel a borítón is egyedül ő feszít – 2020. évi és a folyó esztendőről elnevezett munkáját illetően az én dilemmám is hasonló.
2016 egyik nagy felfedezettje volt a texasi Oceans Of Slumber. Az akkor megjelent Winter albumukkal – az első, amelyen Cammie Gilbert énekesnő hangja hallható –, na meg az Enslaved és a Ne Obliviscaris társaságában adott koncertjükkel idehaza is belopták magukat az egyszerre súlyos megszólalású, virtuóz hangszeres megoldásokban bővelkedő és éteri énekdallamokkal hódító muzsika híveinek szívébe.
Van a telefonomban egy jegyzet, azokat a lemezmegjelenéseket írom bele, amik valamiért fontosak, vagy csak nem akarok róluk lemaradni. Októberre csak egy bejegyzés szerepel benne, az új Amaranthe album.
Lezárta a földtörténeti kalandozását a The Ocean. A csapatot annak idén pont, hogy a történetet megkezdő Precambriannel ismertem meg, aminek történeti szálát tavalyelőtt, tehát egy bő évtizedes kihagyás (és pár zseniális lemez) után folytatták Robin Stapsék. A 2018-ban megjelent Phanerozoic folytatása végül le is zárja ezt a különleges, három részben levezetett utazást, persze ez nem azt jelenti, hogy legközelebb ne valami különleges kiadvány jönne tőlük… De ne szaladjunk ennyire előre! Amúgy is ki tudja, mit hoz még a jövő.
Tudjátok, mikor alakult a Kataklysm zenekar? 1991-ben. Ez persze önmagában nem érdem, az már inkább, hogy azóta stabilan és megbízhatóan működnek. Az Unconquered már a 14. lemezük, és bár nem sokat változtattak a recepten, igyekeztek azt pár aprósággal gazdagítani.
Lehet, hogy sokan elvesztették a hitüket az utánpótlásban, hogy már nem igazán érdekli az éppen a zenei szempontból reményteli korban lévő ifjoncokat a hangszeres játék, de akkor hogy lehet, hogy mégis sorra kerülnek elő a fiatal csapatok, akiktől leesik az ember álla? A Long Story Short! tagsága is olyan feelinges napfény-pop-punkot tol, hogy öröm hallgatni! Ráadásul bármikor elő lehet kapni, garantáltan megadja a kellő lendületet egy kis "sunshine" életérzéshez! De lássuk csak részleteiben!
Kinek szól 2020-ban a Deftones? Ezen gondolkodom, miközben az Ohms-ot hallgatom és minden jel arra mutat, hogy elsősorban saját maguknak, ám ez nem feltétlenül baj.
Szobaprojektnek indult, majd jó poén lett, később underground szinten elismert, lassan pedig mainstream (?) zenekar lett az Apey & The Pea, akik áthaladtak a névváltoztatás rögös útján, hogy végül LAZARVS néven alkossanak. A felállás ugyanaz, a muzsika azonban jelentősen más, mint tíz évvel ezelőtt. Itt van a LAZARVS "bemutatkozó" anyaga a LAZARVS!
Meglep valakit, ha azt mondom, hogy lassan már vennem kell egy új könyvespolcot, mert nem fér el a sok zenei kiadvány? A Popshopnak hála a megjelenés után landolt nálam a legújabb életrajzi könyv, ami most a Guns N' Roses szólógitárosának mutatja be életét a kisgyermekkorától kezdve, a második Velvet Revolver lemezig.
Van olyan zenekar az ember életében, amire egyből ugrik, történjen bármi is. Számomra ilyen a Mastodon (is) Amikor a srácok elengednek egy megfáradt galambot, rohanok és megveszem a legújabb lemezt vinylen. Nincs ez másképpen most sem, de a lemeznél gyorsabb volt a zene, így megpróbálok objektíven állni a dologhoz és úgy okoskodni a Medium Rarites-ről.
Az All Them Witches egy olyan zenekar, amit sikerült olyan tisztes távolságból figyelnem, hogy szép lassan le is tűnt a zenei horizontomról. Volt egy KEXP-es videójuk, ami rendszeresen szembejött velem, sőt abba szerintem még bele is néztem, máskülönben nem raktam volna el a zenekart az improvizatív-pszichedelik-blues-stoner skatulyába (helyesen egyébként, mert kb. ezekkel a hívószavakkal lehet őket illetni). Ez a skatulya meg igen könnyen megtelíthető, elég csak felütni bármelyik stoner rockkal foglalkozó csatornát és óhatatlanul is belefutunk egy csokorra való, ilyen stílusban mozgó zenekarra. Mégis az All Them Witches talán a legnagyobb név.
Vannak a zenében mindenki számára megkerülhetetlen alakok. Legyen szó metalról, rockról, hip-hopról, vagy pop zenéről. Van, amikor ezek a zenészek komoly metszéspontot jelentenek a hétköznapi emberek számára. Van, akik hatását nem lehet letagadni. Lemmy, Bruce Dickinson, Hetfield, Ozzy mind-mind meghatározó énekesei annak a zenének, amit szeretek műfaj kategorizálás és a teljesség igénye nélkül. Alapot nyújtanak, de számomra az egyik örök ikon Philip H. Anselmo marad akkor is.
„Eladták magukat.” „Már nem a régiek.” „Elnyálasodtak.” Hajlamosak vagyunk ilyen és hasonló sommás véleményt megfogalmazni, ha egy lemez nem a szánk íze szerint készült. Gondoljunk csak a Metallica fekete albumára, amit az ősrajongók nehezen emésztettek meg, aztán ma már mit nem adnánk érte, ha megint olyan dalokat írnának, mint az Enter Sandman vagy a Sad But True, ugye? Röviddel utána a Testament is megosztó lemezzel jelentkezett, ami bár kilóg az életműből, nálam örök top 10-es kedvenc.
A Metanoia (legyünk parasztok) úgy megrakott, mint fatelepes teherkocsit a rönkhalmaz... Most, hogy már lassan éledezek a pofonokból, amiket ez a lemez még többszöri hallgatás után is ugyanúgy megadott, próbálom összefoglalni ezt a szűk negyven percnyi masszív élvezetet... Már ha lehetséges...
A rockzene világában a Deep Purple egyet jelent az „élő legenda” kifejezéssel. Az „élő” szó az ő esetükben külön is hangsúlyos, hiszen az ötös nem pusztán a dicső múltjából tartja fenn magát, hanem rendszeresen ad ki lemezeket, és koncertezik az aktuális anyagával. Ahogy nyilvánvalóan most is tenné, immár huszonegyedik albumát népszerűsítve, ha a jól ismert okok nem gátolnák benne. (Az eredetileg júniusra időzített megjelenés szintén a járványügyi helyzet miatt tolódott két hónapot.)