Az Ikozhahedron egy konvex, szabályos poliéder, melyet húsz háromszöglap alkot –  ezekből a csúcsokon öt-öt találkozik. Tizenkettő csúcsa és harminc éle van. 

Amikor Kanadára gondolok, mindig eszembe jut a South Park filmből ismert dalocska, hogy "A bűnös Kanada!". Most azonban nem emiatt fogunk az országról, illetve aztán Franciaországról beszélni, hanem sokkal inkább a Gör FLsh miatt, ami egy olyan projekt, amit hallanod kell, mert tuti, hogy megnyomja az év elejét.

December végén egy óriási legenda távozott túl korán és túl fiatalon a metal világából – Alexi Laiho, a Childen Of Bodom vezére – a gitárhős, aki megmutatta, hogyan lehet dallammal agressziót és extrémitást előcsalni a metalban. Egy virtuóz, akinek a gitárhangzása és játéka teljes mértékben egyedi és rögtön felismerhető volt – gondoljunk csak a sokak által kevésbé ismert Impaled Nazarene Nihil lemezére, amin dalokat is szerzett. Rögtön tudod, hogy ez Alexi. Egy tinibálvány, aki minden metalos ex-barátnő szobájának, de még a srácok falán is ott feszített az ESP V-shaped gitárjával egy poszteren. Az arc, aki egy koncert alatt százszor mondta, hogy „motherfucker” és lányok ájultak el szemceruzával kihúzott szemének pillantásától. Lehet szeretni, vagy nem szeretni a zenéjét, megjelenését, attitűdjét, de Alexi egy óriási egyéniség, dalszerző és frontember volt, akinek a munkásságát nehéz megkerülni metalos körökben.

Miután Tom Angelripper 2018-ban hirtelen kirúgta az egész zenekart maga mellől egy üzenetküldő alkalmazáson keresztül, a rajongók meglepődtek de hamarosan megnyugodhattak a klasszikus korszak gitárosának, Frank Blackfire csatlakozásának hírére. Ezentúl Tom felvette Stefan "Husky" Hüskens dobost, aki csak rövid ideig töltötte be a pozíciót és hamarosan Toni Merkel vette át a helyét, valamint Yorck Segatz második gitárost, így a Sodom négy évtizedes története során először lett négytagú.

Minden idők egyik legnagyobb rock n’rollere, Lemmy mondta egyszer, hogy nyomhatja az ember bármennyi idősen, ha van saját stílusa. Tőle pedig fenntartások nélkül el lehet ezt fogadni. Annyit azért hozzáfűznék, hogy egy egészséges adag önkritika sem árt a hosszú karrierhez. A tehetségre meg talán külön kitérni is fölösleges. Nos, az Armored Saint azon ritka és becsülendő példák egyike, ahol valamennyi tényező szinte mágikusan áll együtt, s ez ma, a tagság bőven ötven fölötti átlagéletkorára is osztályon felüli kiadványokat eredményez.

Az új Smashing Pumpkins lemez jó példája annak, hogyan lesznek a trendcsinálókból trendkövetők, ami azért is érdekes, mert a tökök is vastagon benne voltak a 80-as évek hangzásának és ízlésvilágának lerombolásában. Billy Corgan a karantén alatt azonban megnézte egyvégtében az összes Knight Rider epizódot, rögtön utána a Karate Kölyök trilógiát, majd ráivott egy üveg tojáslikőrt és megcsinálta a Cyrt.

"Cukor, só és minden mi jó! Ezekből az összetevőkből alkotta meg Plutónium Professzor a Pindúrpandúrokat" Hangzik az ikonikus mese főcímében az a mondat, ami igaz lehetne több zenekarra is. De mi az a minden mi jó? Mitől lesz valami jó midenki számára? Ebből pedig az következik, hogy milyen is a Killer Be Killed második lemeze, ami a pandémiának hála napvilágot látott még az év végén. 

A tavalyi évedben debütált a kalifornia hajdúsági pop-punk-rock zenekar, az ATOM az Audiodopping című lemezével, amely még olyan valószínűtlen és stílusidegen helyeken is elismerést váltott ki a rockszakmából, mint például a grungery.hu évértékelő rovata.

Kentucky hősei, a Black Stone Cherry tagjai egyszerű – és a maguk egyszerűségében abszolút szerethető – déli srácok, akiknél nincs megjátszás. Az ember azt kapja, amit lát. Így aztán jómagam is készséggel elhiszem nekik, ha úgy nyilatkoznak a friss kiadvány beharangozásaként, tizenkilenc év és hét album után azt akarták bizonyítani, hogy még mindig bárkinek szétrúgják a valagát. Tőlük nem is kell elvont művészlelkekre valló fellengzős rizsázást várni. Más kérdés, hogy egy hozzájuk hasonló, sokat megélt csapat az x-edik lemezét éppúgy felvezetheti ilyen vakerral, mint az x+1-ediket.

Drága jó békebeli kétezres évek közepe! A korszak, amikor full elegendő volt egy zenekarnak a zászlójára tűznie a féktelen hedonizmust, és a nihilizmust, és ennyivel bőven elegendő belbecset szolgáltatni a mondanivalónak. A Raging Speedhorn tipikusan az a parti zene volt, ami a maga elbaszott élvhajhászatával tudott lenyűgözni. Másfél évtizeddel ezután pedig most jöhet az újra rátalálás.

A Hatebreed mindig érdekes helyet foglalt el a szívemben. Igazából nem vagyok egy nagy HC fan, de ezt a zenekart valahogy mindig megtudtam hallgatni, mindig megtalálta a hozzám vezető utat. Így nem csoda, hogy tűkön ülve vártam, hogy végre megkaparintsam az új albumot, aminek a címe is sokat mondó pedig a zenét még nem is hallottuk. Itt a Weight Of The False Self.

Minden cikk vagy ajánló, ami szembejött az új Fates Warning kapcsán, fontosnak tartotta kiemelni, hogy ez az eddigi leghosszabb lemezük. Az ilyesmi rögtön gyanús lesz, kicsit olyan, mintha egy Ferrarit azzal adnának el, hogy milyen nagy a csomagtartója. A ferraris hasonlat nem túlzás, a progresszív metal egyik élcsapatának új eresztése az év top 10-es kiadványa, és nem azért, mert 72 és fél perces.

Supergroup: azon zenészek népes csoportja, akik saját zenekaruktól megcsömörlötten keresik hasonló cipőben járó társaikat, hogy egy új bandába tömörülve ugyanazt csinálják, mint normál esetben.

Supergroup 2: nagy ritkán a fentiektől eltérő eredménnyel is képesek működni, de abban az esetben a, Mike Patton benne van a buliban b, Mike Pattoné a zenekar.

Hat év telt el az AC/DC legutóbbi lemeze óta, ami az ő mércéjükkel nem is olyan hosszú idő. Ezalatt azonban annyi csapás érte őket, hogy kevesen fogadtak volna rá, hogy egyszer ők még lemezt készítenek. Aztán két éve elkezdtek szivárogni a pletykák, most pedig megjelent a Power Up, ahogy a lemezcím is sugallja, az AC/DC beindította a gépezetet. Újra itt vannak egy (majdnem) új lemezzel, (majdnem) eredeti felállásban.

Nate Garrett nem összetévesztendő a vadnyugati legendával, Pat Garrettel! Ő nem Billyt, a kölyköt tette haza, hanem az általa finoman szólva nem igazán favorizált emo / rap irányzatot küldené padlóra. A srác amúgy szintén amerikai, és a neve azoknak lehet ismerős, akik a tradicionális heavy metal mai vonulatát követik megszállott módon. A death metalos Gatecreeper gitárosaként szerzett nevet magának az undergroundban (ott Jack Maniacky művésznéven aprított közel öt esztendőn át), napjainkban pedig a doomban gyökerező HM-t művelő, a saját szólóprojektjeként indult Spirit Adrift jelenti számára az életet. Ezzel a formációval – amelyben ő énekel, valamint a gitárt és a basszust kezeli, Marcus Bryant pedig dobol – a honfitárs Sanhedrin társaságában nálunk is fellépett tavaly ősszel, ha emlékszünk még. Nem mellékesen a Riffs and Fists podcast házigazdájaként is aktív, szóval a zene iránti elkötelezettsége aligha megkérdőjelezhető.

Mennyiszer elmondtuk már, hogy az idei év ilyen, meg olyan...De mindig van mégis valami, ami reményre ad okot. Na, nem az új SOAD dalokra gondolok, hanem arra, hogy van nekünk egy kicsi, ámbár igen komoly zenekarunk, akik megörvendeztettek minket egy új lemezzel. Elődugta a pofáját a Crippled Fox!

A vonaton ültem hazafelé tartva, amikor egy úr megszolított, hogy látja mit olvasok. Szerinte a Metallica mainstream és az igazi zene a Pantera. Ebben van is igazság meg nincs is, de egy tuti, mind a két zenekar sokat letett az asztalra. Így nem is volt kérdés, hogy a Cser Kiadó gondozásában megjelent Cliff Burton életét bemutató könyvnek egyből neki esek.

Oké, a dallamokhoz is van olyan érzékük „anyuéknak”, mint az ütemekhez, de már csak az AC/DC párhuzam miatt sem bírtam kihagyni... Ha már itt tartunk, egy normális világban mostanság olyan híreket olvasnánk, hogy Angusék a Thundermothert viszik magukkal a Power Up lemez turnéjára…

Akármilyen apokaliptikus is ez az év, azért vannak előnyei. Többek között az, hogy a nagy kedvenceknek van ideje a mellékprojektekre, és sorra jönnek a jobbnál jobb albumok. Már most nehéz azon agyalni, hogy milyen lesz az idei TOP 10. Erre a tízes listára próbál meg felkerülni a Puscifer is, akik öt év hallgatás után újra jelentkeztek egy új anyaggal, ami az Existential Reckoning címet kapta.

Mindannyiunkat szorongatnak egyedi élményekből származó belső démonok. Ezek mindegyike sajátos, ám rájuk lehet húzni olyan elnagyolt gyűjtőkifejezéseket, mint bizonytalanság, elégedetlenség, pánik, aggodalom, bűntudat, tehát némileg mégis hasonlóak. Érdemes hát meghallgatni a santa barbarai darkgroove metalos DevilDriver legújabb lemezét, a Dealing with Demons I-t, mely ezt a tárgykört dolgozza fel.