RockStation


Az utolsó blues: Gary Moore – Still Got The Blues

2011. február 07. - sunthatneversets

A tegnap, 58 éves korában elhunyt gitáros legendára emlékezünk. 
 
Gary Moore 1952. április 04-én, Belfast-ban, Észak-Írországban született. Tagja volt a Thin Lizzy-nek, a Colosseum II-nek. Sok híres zenésszel készített felvételt, köztük a BBM nevű zenekarban a Cream két tagjával, Jack Bruceszal, Ginger Bakerrel. Zenélt Phil Lynott-al, Greg Lake-el, George Harrisonnal, B. B. Kinggel és még sokan másokkal.

Tovább

Üdvözlet a sivatagból!: Kyuss - Welcome To Sky Valley

Március 20-án az év egyik legjobban várt koncertje következik, legalábbis ezt az oldalt szerkesztők körében biztos, ugyanis a Gödör Klubban ad koncertet a 3/4 Kyuss, Kyuss Lives! néven. 2008 januárjában a banda talán legnagyobb lemezét mutattuk be, amely most a  közelgő koncert okán álljon újra itt.

Azon szerencsések közé tartozom aki ennek a bandának a létezését akkor érhette meg, amikor még javában működtek. Az elmúlt pár évben legalább harmincszor olvastam lemezkritikát, benne rájuk való hivatkozással és lemezeiket a múlt évben potom pénzért végre sikerült eredetiben is beszereznem. Közhelyekkel élve a stoner, desert vagy mittudoménmilyen rock legelső követe voltak és mint tudjuk mindig az elsők a legjobbak. Csak hát ez nem minden esetben párosul nagy sikerekkel. Ez sajnos esetükben is így volt.

Tovább

A rombolás szimfóniája: Megadeth – Countdown To Extinction

1992 januárjában, a Megadeth a burbanki Enterprise Studios-ban elkezdte új lemezének felvételeit Max Normann producer segítségével, közreműködésével. A cél egyértelmű volt: a zenekar értékeit megtartva rövidebb, némileg rádió-barát dalok komponálása. A zenekar négy hónapot töltött a stúdióban és elkészült a Megadeth máig legsikeresebb lemeze a Countdown To Extinction.

Tovább

Üzenet 1991-ből: Red Hot Chili Peppers - Blood Sugar Sex Magic

Hillel Slovak tragikus halála után a fiatal John Frusciante lett a Red Hot Chili Peppers új gitárosa. 1989-ben a Mother’s Milk című albumot már vele vették fel. A zenekar összeállt: már csak egy igazán nagy sláger kellett, ez két évvel később meg is érkezett. A Blood Sugar Sex Magic azonban több annál, hogy egy legyintéssel elintézzük, miszerint „az album, amin az Under The Bridge van”.

Tovább

A nu metal fénykora II.: Linkin Park - Hybrid Theory

A Nu metal-korszak önkényesen kijelölt ösvényén haladva utunk második felére érkeztünk: Linkin Park: Hybrid Theory. A párhuzam nem tűnik irrelevánsnak; mindössze egy héttel később jelent meg a már tárgyalt lemeznél, 2000. október 24-én. 10 éves jubileum, mondhatnám, nagyszerű alkalom a megemlékezésre, de, őszintén, csak a cd-gyűjteményemet rendezgetve bukkantam e két darabra. Merthogy akkoriban még vásároltunk ilyesmit, pl. ebből az albumból is jó sokat, 24 milliót világszerte. Vajon mi lehetett ennek az oka?

Tovább

A nu metal fénykora I.: Limp Bizkit - Chocolate Starfish and the Hot Dog Flavored Water

E sorok írója nem átallja bevallani, hogy életkorából adódóan (a Tankcsapdán túl) leginkább a nu metal (nu-metal, new-metal) volt az, ami végül is a rock zene ösvényére terelte. Nem kis vitaalapot adva a választást tekintve, teljesen önkényesen két albumot vizsgálnék meg ezzel kapcsolatosan. Akiket szintén bedarált akkoriban a gépezet, talán az évszám megemlítésével már tudják is ezen albumok címét (és számlistáját, az összes szám szövegét, a borítókon fellelhető színárnyalatok abc-sorrendjét). 2000. Akik mégsem, azoknak az előadókat elárulom: Limp Bizkit, Linkin Park.

Tovább

A 22-es 'Csapdája: Tankcsapda-Jönnek a férgek (1994)

Megkockáztatom: nincs ismertebb és többet vitatott rock-zenekar ma Magyarországon a Tankcsapdánál, legalábbis az állítás első fele mindenképpen igaznak tűnik. És talán pont ez az ismertség hozza magával a fanyalgók és kiábrándultak hadát, mint ahogyan a folytonosan megújuló, és állandó teltházat biztosító rajongók armadáját is. Mondhatunk bármit, a Tankcsapda él, megkerülhetetlen, a nagyobb magyar fesztiválok elképzelhetetlenek nélkülük. Arról, hogy ez jó, vagy nem, hogy honnan indultak és hova jutottak, hosszan lehetne értekezni (ebben a cikkben csak dióhéjban lesz erről szó), és úgy vélem, egyértelmű választ nem is lehetne adni. Ellenben az 1994-ben megjelent, barátságos című Jönnek a férgek albummal kapcsolatosan megoszthatok néhány gondolatot az olvasókkal, és talán előrébb jutunk Tankcsapda ügyben. Vagy nem.

Tovább

Doom, Drog, Horror : Electric Wizard- Witchcult Today (2007)

Az Electric Wizard 1995 óta zúdítja ránk a mélyre hangolt, végletekig lassított sludge, doom zajongását, a Witchcult Today a hatodik nagylemezük. A ködös albionból való ez a banda, így talán meg se lepődünk azon, hogy a nyomott hangulatot szinte tökéletesen interpretálják nekünk, az egyik kezükben egy old school horrorfilm VHS-sel, a másikban egy bonggal.

Az Electric Wizard szövegeit ugyanis a leginkább ez a két dolog befolyásolja, amire a legkifejezőbb talán a Satanic Rites Of Drugula című számuk, a legutóbbi albumukról a Witchcult Today-ről. A mondanivaló tehát az ezt megelőző évek, és albumok óta nem változott, zeneileg azért még is másabb ez az album, mint az elődei. A fejlődés szót túlzás lenne használni, hiszen egy jól bevált recepthez nyúltak a varázslók, és előkapták az Orange erősítőket, meg a Black Sabbath korabeli súlyos riffeket, így egy egyszerű, de nagyszerű lemezt csináltak, ami azért elüt az olyan anyagaiktól, mint például volt a Dopethrone a maga velőtrázó basszusaival, torzított, ordibálós énekével.

Tovább

Rob, a mindenes : White Zombie - Astro Creep 2000

Mivel augusztus végéig semmi épkézláb anyag nem érkezik, így hosszas szünet után folytatjuk Alapművek című rovatunkat, hiszen méltatlanul hanyagoltuk hónapokon keresztül. Rob Zombie és csapata viszont méltán kerül eme rovatunkba. 

Rob Cummings (merthogy erre a névre keresztelték) asszisztensként és egy pornómagazin designereként kezdte karrierjét, de ezek a foglalkozások igencsak messze álltak a zeneipartól egészen addig amíg meg nem ismerkedett Shauna Reynolds-szal, aki hozzá hasonlóan szintén rajongott a kemény zenékért meg a horrorért. Úgy döntöttek zenekart alapítanak. Egy apró szépséghibája volt csak a dolognak, nevezetesen, hogy nem tudtak zenélni.

Nem volt baj ez sem: Rob énekelni, míg a lány basszusgitározni tanult és később felvette a Sean Yseult művésznevet. Így alakult meg a White Zombie, ami nevét Lugosi Béla 1932-es filmje alapján kapta.  Több demó után 1987-ben megjelent a banda első lemeze, amely a Soul-Crusher címet kapta. Cummings itt vette magára a Rob Zombie művésznevet. 1989-ben jött a második lemez a Make Them Die Slowly, mely szintén nem sok vizet zavart, ellenben a még ebben az évben kiadott God Of Thunder EP hatására szerződtette a bandát a Geffen Records, így bekerültek az élvonalba.        

A nagykiadónál 1992-ben jelent meg első lemezük La Sexorcristo: Devil Music Vol. 1 címen. Ezt az albumot mind a mai napig az amerikai underground zenei világ egyik legnagyobb lemezeként tartják számon. A mélyre hangolt basszusgitár és metálosra behangolt gitárok, valamint Rob Zombie szövegei szörnyekről, piálásról, illegális utcai versenyekről egyből megragadták a hallgatók figyelmét olyannyira, hogy csak Amerikában egy millió példányban kelt el a lemez.

A második Geffen által terjesztett lemez 1995-ben jelent meg. Az Astro Creep: 2000 - Songs Of Love, Destruction And Other Synthetic Delusions Of The Electric Head (merthogy a teljes cím ez volt) már egy teljesen új felállással látott napvilágot. Már csak Rob és Sean maradt meg az eredeti bandából, hozzájuk csatlakozott J. gitáron és a zseniális dobos John Tempesta (ma The Cult).  Az Astro Creep tovább folytatta azt a vonalat, amit Rob a La Sexorcristoval megkezdett. A témák középpontjában ezúttal csajok, robotok és gonosz bohócok kerültek. A lemezt a híres Terry Date producelte; úgy is szól. 

Az Electric Head Part 1 (The Agony) sci-fi hangjaival veszi kezdetét az indusztriál hatásokkal vastagon megkent lemez. Rob csak kántálja a szöveget ének téma vajmi kevés, de a zakatoló fémes csattogásokra érkező kövér riffek ezzel együtt is zseniális összhatást eredményeznek. A kettes Super Charger Heaven a sláger a lemezen. Ehhez foghatót mindenki csak egyszer ír életében: tökéletes. A következő komótosan menetelő Real Solution #9 fővonalát a nyújtott riffek adják, de Rob Cypress Hill szerű szövegmondása is kellően érdekes. A betonozós riffekre épülő Creature Of The Wheel, minden léggitárt kedvelő álma, csakúgy, mint a szigorúan indító, de zaklatottságba váltó  Electric Head Part 2 (The Ecstasy), melynek zárása maga a tökély. A vursli hangjaival nyitó Grease Paint And Monkey Brains vastag basszusfutamaira érkezik a koszos riff, Rob pedig mély hangon dörmögi a szöveget. Az Ave Maria hangjait megszakító I Zombie hamar átcsap egy őrült rohanásba. Káosz és zűrzavar lesz úrrá valamivel több, mint három percen keresztül. Ezt követi a lemez másik csúcspontja a More Human Than Human. Minden megvan benne ami egy jó dalt jellemez, húzás, jó riffek, egyszerű, de jó refrén. A kilences El Phantasmo And The Chicken-Run Blast-O-Rama (jó hülye cím) vastagon használt samplerjeivel szinte táncolható kategória. Zombie valami dallamfélét is próbál kiereszteni a torkán kevés sikerrel, de a nóta így is király. Az utolsó előtti Blur The Technicolor kiváló zakatolós ősmetálos témáival igazi gyöngyszem és azért az igen jól kivehető, hogy nagyon  kiváló zenészek játszották fel ezt a korongot. A zseniális lemezt a keleties (indiai) dallamvilágot is felhasználó málházós, lassú-lebegős Blood, Milk And Sky zárja a maga tizenegy percével.      

Rob ezután a saját neve alatt hozott ki pár lemez (nem is rosszakat), s bár a társak egy darabig még meg maradtak mellette szép lassan egyenként távoztak. Rob ezután vagy még eközben kiélhette különböző ambíciót. Minden volt - vagy lett – csak akasztott ember nem, ahogy mondani szokták. Rendezett videoklipeket saját magán kívül olyanoknak, mint Ozzy Osbourne, a Black Label Society vagy a Prong. Rendezőként jegyez pár B kategóriás kult horrort és szinkronszínészként több - a tengerentúlon sikeres - mesében is szerepelt, de volt már TV-s műsorvezető és írt képregényeket is. 

Hogy zenét ír e még azt tudja a fene, de ő a magáét már így is letette arra a bizonyos asztalra.

White Zombie : More Human Than Human

 

Zseniális marhapásztorok : Galactic Cowboys – Machine Fish

Néha eltöprengek rajta, hogy manapság tényleg kevesebb zseni lemez születik e vagy én öregedtem meg annyira, hogy nagyítóval kell keresnem az egyéni ízeket felmutató, előrébb vivő zenéket. Lehet, hogy mindkettő igaz, de évek óta nem hallottam például alapművek rovatunk következő versenyzőjéhez hasonló kvalitású zenekart.
 
A houstoni Galactic Cowboys karrierjének kezdetén nem tartozott a szerencsés csapatok közé. Rosszkor voltak, rossz helyen. Már a legelső, a banda nevét viselő lemezzel befuthattak volna, de ha azzal nem a következő Space In Your Face-szel mindenképpen megérdemelték volna. Kritikusok mondták, higgyünk nekik: az elsőt háttérbe szorította a Guns N' Roses, a másodikat pedig a Nirvana zenei piacra robbanása. Dobta is őket a kiadó, pedig grunge, „Anthrax-féle trash Beatles beütéssel”, rockenroll keverék zenéjükben jóval nagyobb potenciál lakozott ennél a szomorú sorsnál. A banda nagysokára otthonra talált a Metal Blade-nél, mivel az új kiadó főnöke, Brian Slagel nagyon kedvelte a csapatot. Így a houstoni 'marhapásztoroknak' nem kellett attól tartaniuk, hogy ismét cserbenhagyja őket kenyéradójuk. Ennek örömére aztán olyan albumot kerekítettek az 1996-ban kiadott 'Machine Fish'-ből, hogy csak na!  Ugyan a két lemez között távozott a gitáros Dane Sonnier, akinek helyét a magyar származású Wally Farkas vette át, de a Cowboys hangzásvilága maradt, csupán keményebb lett valamivel.



A Feel The Rage, The Struggle, Fear Not, Stress nyitónégyes akkora löket, hogy ma egy hasonló dalért fél kezét adná bármelyik együttes. Lüktető, pulzáló, groovos riffek, fülbemászó harmóniák – Ben Huggins felelt érte – kiváló dalszerkezetek. Akkora riffek görögnek itt, hogy annak idején képes voltam az egész lemezt végig léggitározni. Az ötös Psychotic Companion-ben aztán a groovos riff mellé társul egy kis pszihedélia is, de mindezt megspékeli egy kis Beatles-es többszólamú ének. A dal vége ráadásul akkora káosz, hogy öröm azt hallgatni. Ezt követően az In This Life fülbemászó refrénjével, döngölő riffjeivel segít oldani a feszültséget. A hetes Easy To Love a szerelmes dal a lemezen. Ezt a basszer Monte Colvin énekli, aki akkora zseni, hogy az elmondhatatlan. Nem elég hogy az egyik legjobb a szakmában, de a lemez oroszlánrészét ő írta és ő tehető felelőssé a borítóért valamint a bookletben fellelhető rajzokért, nemcsak ezen, hanem szinte mindegyik GC lemezen.

A nyolcas Red Sun gyomrozós basszufutamai, fikcsis gitártémái miatt emlékezetes. Az ezt követő Idle Minds a lemez fénypontjainak fénypontja. A torzított basszus visz mindet, mint a Katrina-hurrikán és a zaklatott ének is csak hozzátesz a dalhoz. A hangzás itt is hihetetlenül vastag, amiért a dobos-producer Alan Doss dícsérhető. Itt úgy látszik minden „csináld magad” akcióban készült. A lassabb The Lens-ben szintén király riffeket pakolnak egymásra a fiúk, és a többszólamú refrén itt is nagyon sül. A pattogós Pattin' Yourself On The Back egy full vidám, sodrós darab, míg az ezt követő In A Lonely Room málházós riffjei miatt marad emlékezetes. Az utolsó előtti 9th Of June (Do You Believe) jó kis metalos riffeket hoz az elmaradhatatlan többszólamú refrénnel. A záró lebegős Arrow csodaszép zongorafutamaival tesz pontot a minden szempontból zseniális 70 perces lemez végére.


Merem mondani kultikus csapattá váltak, de az igaz áttörés csak nem következett be. Még három lemezt készítettek, aztán bejelentették vége. Azóta sem tudom mi van velük. 96-ban az Anthrax és Life Of Agony előtt majdnem sikerült elcsípnünk őket Saabival, de a határon gondok adódtak a zenekarok cuccaival így a koncert csúszott, de annyira, hogy ők már nem tudtak fellépni csak az egyik Anthrax szám alatt futkostak a színpadon egy bevásárló kocsival. Én értük mentem elsősorban, de hát ilyen a sors, már sohasem tudom meg milyen egy Galactic Cowboys koncert.

Diszkográfia:
  • Galactic Cowboys 1991
  • Space In Your Face 1993
  • Machine Fish 1996
  • Feel the Rage (EP) 1996
  • The Horse That Bud Bought 1997
  • At The End Of The Day 1998
  • Let It Go 2000  
 

Hol van a megmentőd? : Fear Factory - Demanufacture

Nos 1995-ben vagy én voltam elég tájékozatlan, vagy tényleg a Fear Factory Demanufacture című lemeze volt az első, amely az ének terén az üvöltős verze, effektezett dallamos refrén vonalat vezette elő előszeretettel. Lehet, hogy csak a többi kortárs zenéje ment el mellettem, de ettől még tény, hogy ezt a lemezt szanaszét hallgattam.

Pedig a Burton C. Bell - ének, computerek, Dino Cazares - gitárok, computerek, Raymond Herrera - dob, ütõsök, Christian Olde Wolbers - basszusgitár felállású négyes eget rengető dolgot nem talált fel az biztos, mégis védjegyszerűt alkottak a géppuskaszerű, hideg acélos riffek és a dallamosabb ének kombinációjával, valamint a gépek és emberek harcát megéneklő futurisztikus szövegeikkel.

Pedig a bemutatkozó 92-es Soul Of A New Machine nekem annyira nem is jön be. Ebben kevés az igazán új dolog, szorgos betonozás megy, de nem egyéb. Valahogy ők is érezhették, hogy ennél több kellene, mert három évet kellett várnunk írásunk tárgyára, amit a neves producerrel, Colin Richardsonnal vettek fel. A dallamos ének mellett futurisztikus, terminátori hangulatot idéző billentyű és sampler témák sorakoznak itt, melynek szülő atyja a nem kevésbé neves Rhys Fulber volt. Bár az anyagot egy valag pénzt felemésztve többször újrakeverték a végeredmény önmagáért beszél. Mai füllel hallgatva is tökéletes, és ha ma jelenne meg tuti széleskörű siker övezné.



A címadó szerzeménnyel indítanak és noha ez a bemutatkozó lemezhez képest nem akkora váltás, már érződik, hogy itt más lesz a megközelítés. A második Self Bias Resistor  aztán megmutatja mitől is tökéletes ez a lemez. Feszes ritmusok, a basszus a dob és a ritmusgitár sokszor ugyanazt a ritmust, riffet döngeti és Burton is váltogatja az agresszív és a dallamos éneket. A refrén itt is, csakúgy, mint a következő Zero Signal-ban dallamos, és a ritmusok, bármekkora súly is van bennük szinte táncolhatóak. A négyes Replika a kimondott sláger a lemezről, azonnal fejben ragadó énekdallamaival. A következő hihetetlenül agresszív New Breed a maga tecnometáljával taglózza le a gyanútlan hallgatót. A hatos Dog Day Sunrise egy Head Of David feldolgozás. Tökéletesen sikerült fémes, rideg hangzást kreálni neki, bár inkább az előző percek utáni ellazulást szolgálja.
A B oldalt nyitó Body Hammer málházósabb, lassabb riffjei, és szinte kovácsműhelyt idéző fémes hangjai rögtön letaglózzák a hallgatót és itt a refrén is cyberesebb és nem annyira dallamos. Az ezt követő Flashpoint, megint úgy kezd, mintha a Terminátor szabadult volna el. Előretolt gyomrozós basszus, fémes csattogások, hihetetlenül agresszív ének. Néhol olyan érzése van az embernek, mint ha egy hurrikán közepén ülne. A H-K (Hunter-Killer)           vészjósló zúgással indít, majd jön a géppuskaszerű riff és a sejtelmes sampler aláfestés és kezdődhet a vadászat. A tízes Pisschrist gépies világát tovább erősítik a monoton kalapács ütések fémes hangjával, a dal záró harmada pedig visz mindent. Már itt is érződnek filmzenei elemek, amelyek a záró Therapy For Pain-ben teljesednek ki. Lassú, szinte monoton ének, vontatott dallamvezetés, sok sampler, kevés gitár. Tökéletes befejezés.



Az ez után 97-ben kiadott Obsolete még majdnem olyan tökéletes volt, mint elődje, de aztán már mainstream akartak lenni, az meg nem sikerült. Cazares-t a banda kirúgta, évekig mocskolták egymást Burton C. Bell énekessel, de a banda úgy ahogy működött tovább és mostanában egy kis békülésről is lehetett hallani. Az tuti, hogy még egyszer ekkora lemezt nem csinálnak, de mint tudjuk a mestermunkák ritkán múlhatók felül.         

DISZKOGRÁFIA
2005 - Transgression
2004 - Archetype
2003 - Hatefiles
2002 - Concrete
2001 - Digimortal
1998 - Obsolete
1997 - Remanufacture
1995 - Demanufacture
1993 - Fear Is The Mindkiller (EP)
1992 - Soul Of A New Machine

Life Of Agony : River Runs Red

Vannak bandák akiknek elsőre olyan dolgokat sikerül összehozniuk, hogy az ember álla leesik. Hogy ez a génekbe van e kódolva tudja a franc, de ettől még tény, hogy a new york-i Life Of Agony River Runs Red című albuma akkorát ütött a kilencvenes években, mint egy nehézsúlyú bokszoló.

Az ezt követő Ugly című korong még viszonylag tartotta az előddel megalapozott magas színvonalat, aztán már csak a süllyesztő jött. Egy ideje megint koncerteznek és július 9-én az A38-as hajón adnak újra koncertet Magyarországon.

Igen újra! Lévén, hogy 1996-ban az Anthrax vendégeként már jártak nálunk a PECSA-ban. Azon szerencsések közé tartozom akik végigugrálhatták az akkori 50 perces bulit.

A new-yorki gettók világából érkező négyes zenéjét sokan szoft hatdcore-nak titulálják, szerintem azonban zenéjük több stílust, többek között crossover és doom elemeket is felmutat, de igazából nem is evvel robbantottak nagyot, hanem azzal, hogy akkoriban újdonságként ható éles tempóváltásokkal operáltak. Képesek voltak a leggyorsabb hardcore szerű zúzásból ultra lassú doom-os riffbe átváltani minden átmenet nélkül. Ehhez még hozzájött a „törpe” énekes Keith Caputo öblös, néhol operénekeseket megszégyenítő hangja és máris valami egészen különös hatású zene állt elő.

Az 1993-ban kiadott River Runs Red Josh Silver producelésében látott napvilágot. Az albumot a Keith Caputo-ének, Alan Robert-basszus, Joey Z.-gitár és Sal Abruscato-dob felállású négyes rögzítette Brooklynban.  

A szegény negyedben élők nehezen elviselhető életét „elmesélő” lemez ugyan 13 szerzeményt tartalmaz, ám ezek közül három (Monday, Thursday, Friday) csak egyfajta átkötő, illetve lezáró. A többi tíz pedig egytől egyig hibátlan. A This Time gyors hc zúzdákkal kezd, majd egy gyújtott groovos témával folytatja, Caputo pedig leénekli a csillagokat. A refrén újból hc, telitalálat énekdallammal.


A kettes Underground fojtott énekhangjai közül előbújó gyomrozós lassú riffek után, újból gyors refrénben végződik, abszolút koncertre való. A Monday családi veszekedése után következő rövid címadó hardcore zúzása az öngyilkosság gondolatának zenébe öntése, míg a dühös gyors-lassú Through And Through megint emlékezetes dallamokat produkál.


A vészjósló  hangokkal kezdő Words And Music a lemez legjobb riffjében folytatja és itt egy kis billentyűt is sikerült a kiabálós refrén alá csempészni. A Thursday átkötője után távoli hangokból bújik elő a groovos, mélyen betonozó Bad Seed, amely azért a jó kis zúzdákat sem hanyagolja. Az ezt követő My Eyes dallamos gitárjátéka és a refrén alatti döngölés miatt marad emlékezetes. A Respect lebegős gitárjátékkal nyit, aztán Caputo olyan dallammal hozakodik elő ami kitörölhetetlen a fejből. A szoft hc Method Of Groove kiabálós témái és gitárszólója miatt emlékezetes, míg a záró The Stain Remains az emberi élet keserűségeit énekli meg, tökéletes zenei aláfestéssel. A záró Friday tulajdonképpen a már korábban elméleti síkon meglévő öngyilkosság gyakorlatra történő átváltása, az elvágott erekből padlóra csöpögő vér hangjaival.  



Az albumot még két nagylemez követte, aztán az énekest drogproblémái miatt kidobta a banda és egy darabig az Ugly Kid Joe volt énekese (!) Whitfield Crane állta mikrofon mögé. Caputo a rehab után kiadott egy szólólemezt, míg a többiek is tették a dolgukat, volt aki projektekben zenélt és volt aki stúdiót nyitott. 2003-ban volt reunion koncert, amit cd-n és dvd-n is kiadtak és 2005-ben volt új album is Broken Valley címmel, és a szekér azóta is fut, bár már korán sem akkora sikerrel, mint a debüt album idején.

Április végén a Roadrunner újra piacra dobta a River Runs Red-et  négy bonus nótával (Here I Am, Here I Stay, Depression, Companions, Plexiglass Gate) és egy bonus dvd-vel megspékelve. Most, hogy újra meghallgattam párszor, még az is lehet, hogy ezt is beszerzem.

Diszkográfia:
1993     River Runs Red
1995     Ugly    
1997     Soul Searching Sun    
1999     1989-1999     Válogatás
2000     Unplugged at the Lowlands Festival '97
2003     The Best of Life of Agony  Válogatás
2003     River Runs Again: Live 2003    
2005     Broken Valley    

A grunge fénykora II. : Pearl Jam - Ten

Korábban az Alice In Chains Dirt című lemezének kapcsán a grunge-ot, mint rockzenei műfajt már érintettük. Lehet azon vitatkozni, hogy melyik banda képviselte legtökéletesebben az irányzatot, melyik vitte magasabban a lobogót, azon azonban nehéz lenne vitatkozni, hogy ki vészelte át a legszerencsésebben a műfaj lecsengését. Az Alice In Chains ugye Layne Staley kábítószer-túladagolásban bekövetkezett halála óta csak vegetál, a Nirvana Kurt Cobain öngyilkossága után feloszlott, csakúgy mint a Soundgarden; ott azért ilyen tragédiának nem kellett bekövetkeznie ehhez. A Pearl Jam viszont él és virul, a mai napig alkot, nem is akárhogy.
 
Az együttes a Mother Love Bone romjain alakult. Miután a frontember Andrew Wood 1990-ben heroin-túladagolás következtében elhunyt, a gitáros Stone Gossard és a basszusgitáros Jeff Ament úgy döntött, új zenekart alapítanak. Csatlakozott hozzájuk Mike McCready (szólógitár) és első demójukat elküldték Jack Ironsnak – aki később átvette a dobos szerepkörét – a demóanyag eljutott az akkor 25 éves San Diego-i szörfös sráchoz, Eddie Vedderhez, aki kicsit hozzáigazított az elkészült dalokhoz és később a frontemberi pozícióban találta magát. Nem sokkal később érkezett a dobos Dave Krusen, és ezzel összeállt a csapat eredeti felállása.

A banda eredetileg Monkey Baylock-nak nevezték, aki egy amerikai kosaras volt a New Jersey Nets-ben, és a bandatagok rajongtak érte. A név megváltozott, miután a zenekar leszerződött az kiadóhoz, és kisebb jogi viták születtek a sportoló nevének használatából, ugyanis a Nike cég is igényt tartott rá. A Pearl Jam azonban az eredeti névre való emlékezésként a debütáló albumot a játékos mezének száma után Ten-re keresztelte.
A Pearl Jam debütáló lemeze, 1991. augusztus 27.-én jelent meg az kiadó gondozásában. Az album minden idők egyik legtöbb példányban eladott rocklemeze lett, több mint két évig volt a Billboard listán. Napjainkig csak az USA-ban 10,000,000 példány kelt el belőle, így 15-szörös platina státuszt ért el világszerte.
 
A hetvenes évek pszichadéliájának kicsit leegyszerűsített változatában gyökerező zene ez, mely ezen az albumon tizenegy klasszikusban öltött testet. A sort az Once nyitja punkosan, dühösen, kiváló kezdés. Az ezután következő Even Flow, Alive kettős alapozta meg ennek a bandának a hírnevét. Fogós refrének, visszafogottabb verzék, kiváló gitártémák. Az Alive teljes (nem a klipes) verziójának a végén az a kétperces gitárszóló a műfaj legjobbjai közül való. A hivatalos klipek megtekinthetők a YouTube-on, de mivel beillesztésük le van tiltva, ezért itt most inkább két koncertfelvételt mutatunk. Az Alive a 1992-es Pink Pop, az Even Flow a 2006-os Reading fesztiválról érkezik (jó kis gitár és dobszólókkal) - 14 évnyi ugrás az időben.

Alive @ Pink Pop 1992

Even Flow @ Reading Festival 2006

A négyes Why Go megint inkább az Once vonalát viszi tovább, gyorsabb tempójú dal. Az ezt követő Black a legszebb dal a lemezen, Vedder kifejező éneke és az alatta meghúzódó zongora csodálatos harmóniákat képes megszólaltatni. A hatos Jeremy a rockballada a lemezen, minden megvan benne ahhoz, hogy sláger legyen. Az is lett. A B oldalt nyitó kissé alteros Oceans, lebegése ezután kicsit idegenül hat, de maga a nóta kiváló. A punkosan rohanó Porch megint éles váltás, koncertekre való kedvenc, Vedder kiváló énekével. A kilences Garden megint lebegősebb darab, zseniális refrénnel. A Deep zaklatott hangvétele után az albumot a kilenc perces szomorúszép Release zárja, méltóképp befejezve az albumot.        
 
A csapat karrierje ezután sem botlott meg. Pár tagcserét követően is minőségi munkákat hoztak ki, amiben azért nagy szerepet játszott, hogy a csapat magja együtt maradt. Nagy példányszámban keltek el lemezeik, bár a Ten sikerét sohasem tudták megismételni. Az évek során egy fajta ikonokká is váltak, noha a rocksztárság mindig is távol állt tőlük. A tagok néha projekteznek is egy kicsit, aztán újból kihoznak egy lemezt és mostanában nagyon is jó anyagok kerülnek ki a kezük alól. Bármit tesznek ezután, már akkor is a rock történelem könyvébe írták a nevüket.

 
Teljes diszkográfia itt.
A rövid meg itt:
1991 - Ten
1993 - Vs.
1994 - Vitalogy
1996 - No Code
1998 - Yield
2000 - Binaural
2002 - Riot Act
2006 - Pearl Jam
 

Anthrax : Stomp 442

Bigott trash- és mosh metálosok most biztos heves anyázásba kezdenek, mert hát hogy a francba lehet, hogy itt nem az Among The Living vagy a State Of Euphoria kerül bemutatásra. Hát mert én ezek megjelenése után ismertem meg ezt a zseniális csapatot és mert John Bush köröket ver (szerintem) az előző énekesre Joey Belladonára.

A zenekar 1981-ben alakult Dan Lilker és Scott Rosenfeld (ismeretebb nevén Scott Ian) által. Gyorsan összeszedtek a haveri körből egy dobost (Charlie Benante), egy gitárost (Dan Spitz), majd csatlakozott hozzájuk végül Neil Turbin is. Első lemezük Fistful Of Metal címmel jelent meg és csak nyomokban tartalmazza azt, amitől ez a zenekar alapvetés lett.   Ezután a Belladona váltotta Turbint a frontemberi poszton és elkezdtek olyan  alapvetéseket letenni az asztalra a 80-as években, mint a Spreading The Disease vagy a fentebb említett Among the Living, State Of Euphoria kettőse.

91-ben beüt a krach, a stúdiófelvételek alatt elázik a cucc és a komorabb hangvételű, felemás Persistance Of Time sem üt akkorát. A kicsit mindig is lágyabb zenék felé vonzódó Belladonával egyre nagyobbak a többiek nézeteltérései, így nem hat meglepetésként hogy rövidesen mennie kell.

És jött a Bush éra. Az Armored Saint volt énekesével készült a 93-as Sound Of White Noise még merít a múltból, de már kísérletezősebb, néhol indusztriál hatásokat is felvonultat. Aztán 95-ben megjelenik írásunk tárgya, amely egyértelműen a csapat egyik legjobb lemeze, rengeteg keményebb, metálosabb hangzáselemmel. A lemezen már nem a korábbi alapítótag Dan Spitz gitározik, hanem a dobos Charlie Benante, aki amúgy az égész lemezt írta. Univerzális dobos nemde? Gitárokon kisegít még a roadból előléptetett Paul Cook, aki aztán később tag is lett.  

Mint mondtam, metálosabb a megközelítés és ez a nyitó, dühös Random Acts Of Senseless Violence-en érződik is. A kettes Fueled könnyedebb, amolyan metál sláger is lehetne, kiváló kétlábgépekkel. A King Size megint ezen a vonalon evez remek refrénnel. Iszonyatos sodrás van a dalban, a szólót szegény Dimebag Darrell (R.I.P.) nyomja és Bush is királyat énekel benne. A Riding Shotgun ezerrel kezdi a rohanást, hogy csak a verzék alatt nyugodjon meg egy kicsit. Dimebag itt is jókat szólózik megint. A Perpetual Motion megint a lazább vonulatból való, szinte már dúdolható, nagy koncertkedvenc. A hatos American Pompeii folytatása az előzőnek, zseniális darab és a dal vége az igazi headbangereknek való. A szitárszerú hangokból előbújó In A Zone masszív betonozással kezd és a faltörő kosként folytatja, az egyik legkeményebb dal a lemezen, abszolút metál A nyolcas Nothing a kedvencem, bár talán a legpopulárisabb – ha lehet ilyet metálzenére mondani – dal a lemezen. A málházosabb, mázsás súlyként gördülő riffeket felvonultató Drop The Ball hamar ellenpontoz. A Tester megint ez a kategória. Mély, zakatoló riffelés, sodró refrén, káosz befejezés. A záró, szinte akusztikus Bare megnyugtatja az addig ezerrel robogó lemezt. Kiváló befejezés.  



Fueled

Blogger-társammal Saabival 96-ban volt szerencsénk a PECSÁ-ban elcsipni a csapatot a lemez turnéjának zárókoncertjén. Életem egyik legnagyobb koncertélménye máig.  

A Stomp 442-t követő nyolcadik Anthrax albummal a  Volume 8 - The Threat is Real-lel a zenekar elérte a mélypontot. Promóció nulla, terjesztés nulla és sajnos a produkció is elég szürke.
2001-ben kitör az anthrax-vírussal kapcsolatos hisztéria, megtalálja Őket a média, de ahelyett, hogy ezt jól meglovagolnák, majdnem visszavonulót fújnak és még a névváltoztatás gondolata is felmerül. Meglátszik, hogy sohasem voltak a mainstreamben. Más már ebből milliókat kaszált volna. Ezt követő – ezidáig utolsó - stúdióalbumuk We've Come For You All címmel 2003-ban jelent meg tőlük, amely egy nagyon minőségi alkotás. Aztán csend. Bush kilépett, mert nem viselte túl jól, hogy a zenekar reunion koncerteket akar adni Belladonával. Aztán Belladonát újra bevették a csapatba, majd megint kilépett. Most éppen egy bizonyos Dan Nelson nevű fickó a csapat énekese, és bele hallgatva a fickó korábbi csapatának dolgaiba elsőre szöget ütött, hogy hasonlít a hangja John Bush-éra.

Hogy ekkora keverések után mit tesznek le asztalra azt nem tudom, de a múlt eredményeit ne vegyük el tőlük, mert az igazságtalan volna.



Nothing


Diszkográfia:
A Fistful Of Metal – 1984
Armed And Dangerous EP – 1985
Spreading The Disease – 1985
Among The Living – 1987
I’m The Man – 1987
State Of Euphoria – 1988
Penikufesin EP – 1989
Persistence Of Time – 1991
Sound Of White Noise – 1993
Live-The Island Years – 1994
Stomp 442 – 1995
Volume 8-The Threat is Real – 1998
Attack Of The Killer A’s – 1999
We’ve Come For You All – 2003

Színskála sötét színekkel - KATATONIA : Last Fair Deal Gone Down

A múltkori Primordial kritikában, már hivatkoztam a svéd Katatónia érzelmekkel teli zenéjére, ezért úgy gondoltam, hogy leporolom azt a lemezüket, amellyel igazából hírnevet szereztek maguknak és amelyikkel én megismertem ezt az egészen különleges ötöst 2001-ben.

A Katatonia is más irányból kezdte mai hangzásának megtalálását. Nevezetesen korai lemezeik enyhe black/doom metálos beütéssel bírtak. Discouraged Ones és Tonight's Decision címmel kiadott albumokon kezdték meg útkeresésüket egy másabb irányba. És írásunk tárgyában folytatták azt egy, a színskála összes sötét színével jellemezhető albumon. Korábbi lemezeiket meghallgatva itt elmondható, hogy a dalszerzői képességek már olyan szintet ütöttek meg, amely méltán emelte őket kultusz pozícióba. Ezt a zenét képtelenség egy szóval jellemezni, vagy a rockzene bármelyik kategóriájába beletuszkolni. Zenéjükben éppúgy benne van az északi népek zenéje, a korai black gyökerek, a Pink Floyd lebegése, mint Jonas Renske néhol a Cure Roberth Smith-ére hajazó visszafogott éneke. Szavakkal nehezen leírható mélységek és magasságok jellemzik ezeket a dalokat.

Tizenegy alapvetés sorakozik ezen az az albumon. A szárnyaló Dispossession-nel nyitnak. Csodálatos kezdés. A kettes Chrome-ban a gitártémák terén visszaköszön a múlt. A verze alatt megnyugszik a dal, aztán csodálatosan sodró refrénbe torkollik. Az atmoszférikus kezdés után a We Must Bury You szinte elektronikus alapba megy át, de komorsága, sejtelmes hangulata végig megmarad. A négyes Teargas a jó értelemben vett sláger ezen a lemezen. A csodás refrén az agyban ragad. A zaklatott, sötét kezdéssel bíró Transpire fantasztikusan megy át a felemelő refrénbe, itt is nagy szerep jut az atmoszferikus hangzáselemeknek. Jonas Renske énekes érzelmekkel teli hangja nagy szerepet játszik abban, hogy a zene érzéseket közvetítsen a hallgató felé. A szinte Amorphisosan kezdő Tonight's Music a másik nagy kedvencem. Itt tényleg beugrik a The Cure.   
A hetes Clean Today megint zseniális, egy kis északi metal beütéssel, a sodró refrén pedig önmagáért beszél. A The Future Of Speech kezdő billentyű témáival valami távoli utazás veszi kezdetét, ami messzire repíti a hallgatót. Ha egy számmal kellene majd évekkel később bemutatnom az együttest, ezt venném elő. A Passing Bird szinte bárzenei kezdése után zaklatott sötét gothic refrénbe megy át.  A tízes Sweet Nurse olyan epikus refrénnel bír, hogy szó bennakad. Anders Nyström gitáros pedig amit itt összepenget az pozitív jelzőkkel is nehezen lenne leírható.
A záró Don't Tell A Soul méltó befejezése az albumnak. A bánatos-szépen nyitó dal  egy kemény de dallamos riffbe megy át. A verze megint atmoszferikus, a refrén pedig ismét kitörölhetetlen a fejből.



A Katatonia azon kevés zenekar közé tartozik, amely zenéjével azokat a gondolatokat közvetíti a hallgató felé, amelyeket Ő is hallani akar. Egyfajta szemfényvesztés ez, melyhez eszköz a különböző zenei stílusok közötti ugrálás.
Ugyan az alapműveket nem osztályozzuk, hiszen már maga a rovat címe is azt fejezi ki, hogy itt csupa tízes album szerepel, de a Katatonia zenéje ezzel az egyszerű számmal kifejezhetetlen, ez minden számmal kifejezhetőn túl van.

A lemezről nem készítettek klipet egy számra sem, az alábbi egy rajongó saját
készítésű "műve":

Katatonia:
1991 - Jhva Elohim Meth (demo)
1992 - Jhva Elohim Meth... The Revival EP
1993 - Dance of December Souls
1995 - For Funerals to Come EP
1996 - Brave Murder Day
1996 - Split 10" (with PRIMORDIAL)
1997 - Sounds of Decay EP
1998 - Discouraged Ones
1998 - Saw You Drown EP
1999 - Tonight's Decision
2001 - Teargas EP
2001 - Last Fair Deal Gone Down
2001 - Tonight's Music EP
2003 - Viva Emptiness
2003 - Ghost of the Sun EP
2004 - Brave Yester Days (2CD)
2005 - The Black Sessions (2CD+DVD)
2006 - My Twin
2006 - The Great Cold Distance
2006 - Deliberation

A legjobb mocsárrock - Floodgate: Penalty

Az 1990-es évek közepe táján sok olyan album látott napvilágot, amelyekre az ú.n. Southern metal címkét aggatták. Lévén, hogy ezen zenekarok a "Junájtid Sztétsz" déli fertályáról származtak nagyrészt, a név adott volt, bár egyesek hívták sludge-nak is.  Annak, hogy ez az írás nem a Corrossion Of Conformity Deliverence-ről, vagy a Down Nolajáról szól – bár azok is nagyszerű albumok voltak - elég prózai okai vannak. Jelen esetben az, hogy 1996-ban kijött egy lemez, ami még ezeknél is jobb volt. Az együttest Floodgatenek hívták a lemez pedig Penalty címet kapott.  

A lemezt én a megjelenés évében szereztem be akkor még a lengyel Metal Mind Records gondozásában megjelent műsoros kazettán. Ősmetálosok még biztosan emlékeznek erre az időszakra, amikor minden valamire való, de csak az undergroundban ismert banda lemezét innen lehetett jórészt beszerezni.

A Floodgate zenéjére nagy hatással volt füstös déli blues alapú zene, de a legnagyobbal meggyőződésem szerint a Black Sabbath. Mázsás sötét, mélyre hangolt riffek gördülnek itt elő kérem a hangfalakból. Az azóta underground kultusszá váló ex Exhorderes Kyle Thomas énekes pedig erre a zenére született. Rekedtes, bluesos, de erőteljes hangja adja ennek a zenének leírhatatlan erejét.

Nótákat innen is teljesen felesleges kiemelni, mert mind a tizenegy a toppon van. A Shivering, a Through My Days Into My Nights, a Before The Line Divides, a Till My Soil,  a Running With Sodden Legs, vagy a Sabbath Planet Caravan-jának kistestvéreként is felfogható Whole akkora - jó értelemben vett - underground slágerek, hogy azzal ma megfelelő promócióval szép kis sikereket lehetne befutni.

Nekik akkor nem sikerült. Thomas egy interjúban kifejtette, hogy bár a banda már az akkor is jó nevű – ma már nyugodt szívvel kijelenthetően multi – Roadrunner kiadónál hozta ki első (és egyetlen!) lemezét, de az elvárások velük szemben később megváltoztak – ki tudja mit jelent ez pontosan? - amiknek nem tudtak megfelelni, így a partvonalon kívül találták magukat. New Orleans környékén még egy-két évig koncertezgettek, aztán ezek az alkalmak is abbamaradtak. A banda hivatalosan sohasem oszlott fel, de többet nem játszottak együtt.         

Kyle Thomas énekelt pár bandában, jelenleg a szintén kiváló ősmetált nyomató Alabama Thunderpussy énekese, a többiekről nemigen lehetett hallani. 2007-ben a Metal Mind remaszterizálva, bónuszokkal újra kiadta a Penaltyt és a Floodgate is csinált egy újjáalakuló bulit. Csendben jegyzem meg, hogy nagy divat ez mostanában, bár itt mondjuk örülnék neki.

Hogy aztán az újjáalakulásból lesz-e kézzel foghatóan valami, az a jövő zenéje. Bár az igaz, hogy csak egy lemezt csináltak, de az a legjobb mocsárrock amit valaha is hallottam.   

A Floodgate-nek annyira sikerült eltűnnie a Föld színéről, hogy alig-alig találni róluk valamit az interneten. A jobb oldalt látható képet Kyle Thomas-ról is a Shock magazintól kellett "kölcsönöznünk" (ezúton köszönet érte!).
Aki kíváncsi lenne, hogy mégis milyen zene ez, annak azt tudjuk ajánlani, hogy néhány felvétel online meghallgatható ezen a MySpace-oldalon.

Zene a gyárból - Die Krupps: II. The Final Option

Az a tény, hogy jelen írásunk tárgya az alapművek rovatban szerepel, két fajta reakciót válthat ki a rock és metal rajongókban. A nyitottabb fülekkel járók helyeselhetik e döntésemet, míg a tradicionálisabb zenéket kedvelőknél kialakulhat a kapbeaszomat effektus. A rizikót vállalom. Szerintem ennek az elektronikus zenék felől érkező düsseldorfi brigádnak igenis itt a helye és hogy miért, ezt alább részletesen ki is fejtem.

A német csapat első albumát 1981-ben adta ki, tehát már nem mai gyerekek. A Stahlwerksinfonie az industrial, elektro zenék egyik alapműve. A cím és a zene abszolút egybeforr, mintha tényleg egy gyárban próbálnának a zajokból zenét vagy valami ahhoz hasonlót gyártani. Ezt követte még két lemez, aztán1985-től hét év csend következett, majd az 1992-ben egyszerűen csak I. címmel kijött lemez már nem egyszerűen industrial-elektro hatásokat hordozott, hanem a metal zene is megvolt, még ha csak nyomokban is. Jó példa erre a már címével is ráerősítő Metal Machine Music. Még ebben az évben kiadták a Tribute To Metallica című feldolgozásokat tartalmazó EP-t, mely egyértelműen megerősítette, hogy a brigád milyen irányban is képzeli el zenei pályájának folytatását és amelyhez foghatóan emlékezeteset talán csak a finn Apocalyptica alkotott szintén Metallica feldolgozásokkal.

Az 1993-ban megjelent a The Final Option című lemez, amelyen nagy hangsúlyt kap a fémes hangzás, köszönhetően Lee Altus gitáros érkezésének. Ha ősmetalosoknak ismerős a név, az nem véletlen. Játszott ő a Heathenben, manapság pedig az Exodus gitárosa.
Az énekes Jürgen Engler és Altus írták a nóták zömét és nyílván Altus hatása elég nagy volt mert zseniális nóták születtek. Amikor a To The Hilt ötletes klipjét megláttam az MTV-n egyből tudtam, hogy ezt a korongot be kell szereznem. A metal és elektro zene találkozása olyan fülbemászó elegyet alkotott táncolható ritmusaival, hogy mai napig sem találkoztam hasonlóval. Altus riffjei, Engler samplerjei tökéletesen működő fémes gépezetet alkottak.


Akkor még nem tudhatták, hogy legalább egy együttesre nagy hatással lesznek. Ha valaki figyelmesen meghallgatja a Rammstein Sehensucht és Herzeleid című lemezeit, hallgassa meg utána ezt, igen sok hasonlóságot, egyes esetekben még talán annál is többet fog észrevenni. És ugye tudjuk, hogy a Rammstein azóta meddig vitte.

Nem akarok nótákat egyesével kiemelni, de az egyes Crossfire, a fémes, rideg Bloodsuckers a fentebb idézett To The Hilt, az Iron Man vagy a elektrotrash Shellshocked mind igazi gyöngyszem, nem beszélve az abszolút telitalálat Fatherland-ről.

Dalaikat később olyan előadók remixelték, mint Jocke Skog a Clawfingerből, Aaron Aedy a Paradise Lostból, Jeff Walker a Carcassból, a NIN-es Charlie Crouser, vagy a Biohazard.

Aztán '95-ben és '97-ben kiadtak még két nagyon erős, még több metallal átitatott lemezt Odyssey Of The Mind és Paradise Now címmel, aztán Altus kivált a csapatból és jó időre eltűntek a köztudatból. 

A tavalyi év végén megjelent egy a zenei pályájukat összefoglaló dupla disc Too Much History címmel melynek első lemeze The Electro Years, második lemeze pedig The Metal Years címet kapott. Honlapjukat böngészgetve pedig kiderül, hogy az év első felében koncerteznek, de remélem törik a fejüket valami nagyobb dolgon is, hogy ne csak az emlékeinkben kutatva kelljen felidézni őket.




Diszkográfia:
 Stahlwerksinfonie (1981)
 Volle Kraft Voraus (1982)
 Entering the arena (1985)
 I (1992)
 II - The Final Option (1993)
 III - Odyssey of the mind (1995)
 Paradise Now (1997)

Compilations, Remixes and Collector Boxes
 Metall Maschinen Music 91-81 (1991)
 Die Krupps Box (1993)
 II - The Final Remixes (1994)
 Rings Of Steel (1995)
 Remix Wars Strike 2: DIE KRUPPS vs. Front Line Assembly (1996)
 Metalmorphosis of DIE KRUPPS (1997)

 Foundation (1997)
 Too Much History - Vol. 1 "The Electro Years" (2007)
 Too Much History - Vol. 2 "The Metal Years" (2007)
 Too Much History - Limited Edition Double CD (2007)

Singles and EP's
 Wahre Arbeit, Wahrer Lohn (1981)
 Goldfinger (1982)
 Risk (1985)
 Machineries of Joy (1989)
 DIE KRUPPS Demo (1990)
 Germaniac (1990)
 Germaniac (1991)
 Metal Machine Music (1992)
 The Power (1992)
 Tribute to Metallica (1992)
 Fatherland (1993)
 To the Hilt (1994)
 Crossfire (1994)
 Bloodsuckers (1994)
 Isolation (1995)
 Scent (1995)
 Fire (1997)
 Rise Up (1997)
 Black Beauty White Heat (1997)
 Wahre Arbeit, Wahrer Lohn (2005)

Bootlegs
 Against Fascism (1992)
 Live Option (1994)
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum