A FEZEN nyitónapján, a fesztivál első fellépőjeként a Leander Rising játszott a teltházas Fezen Csarnokban. A jól sikerült koncert után kérdeztem a banda két tagját, Köteles Leander-t és Vörös Attilát, miután a rajongók az autogramok kiosztása és a közös fotózás után végre elengedték őket.  

Csehországi koncerttel melegít be egyetlen magyarországi fesztiválfellépésére a VHK: egy nappal külföldi szereplésük után, augusztus 18-án a Fekete Zajon lépnek fel a Mátrában. A nagy sikerű könyv- és filmbemutató után hamarosan újabb különleges meglepetéssel jelentkezik Grandpierre Atilla zenekara: 15 év után új lemezt készítenek! A készülő albumról, és a nemrég csatlakozott új üstdobosról is szó esik abban az interjúban, melyet Atilla nemrég adott a Fekete Zajos fellépés kapcsán.

Hogyan készül a zenekar a Fekete Zaj Fesztiválra?
Grandpierre Atilla: Érdekes pályára kerültünk. Az az elemi erejű, tudattágító ösztönös zeneélési mód, amire rátaláltunk, és aminek titkát azóta is minden alkalommal próbáljuk megfejteni, tudatos szándékunktól függetlenül, magától egyre tovább fejlődik és egyre váratlanabb helyzetek elé állít, valósággal megtréfál bennünket. A próbákon sokszor hüledezünk, mert agyunk bal és jobb féltekéi valósággal egymást heccelik, úgyszólván pingpongoznak egymással, öntudatunk gyakran a pingponglabda szerepébe kényszerül, minket pedig egyre jobban elragadnak az események és felülkerekednek rajtunk, tudatunk veszettül tágul és oázik. Amikor zenélni kezdünk, elszabadulnak az ösztönök, de mielőtt elvesztenénk az eszméletünket, átugrunk mindannyiunk közös tudatalattijába, de ahogy elmerülünk benne, hullámokban megvilágosodunk, a megvilágosodás rövid szakaszait gyorsan ismét a mélyvíz, az egészlátó jobb félteke elképesztő, intuitív áramlatai követik.

A FEZEN zárónapján, a jubileumi ötödik fellépésére készülő Ossian alapítóját, Paksi Endrét sikerült elcsípni egy pár perces villáminterjú erejéig. A koncertről már olvashattok itt, most a következzen a interjú:

Idei Nova Rock-sorozatunk utolsó darabjaként a továbbra is fölöttébb motivált, határozott terveket szövögető és magabiztosan építkező floridai Trivium két tagjával folytatott beszélgetést adjuk közre.

A mostani fesztivál-fellépéseiteken a program elég jelentős hányadát teszi ki az „Ascendancy” album anyaga.
Paolo: Nálunk mindig is az volt a program egyik alappillére. Ha mondjuk egy harmincöt perces műsort nyomunk, azt elég nehéz arányosan összerakni öt albummal a hátunk mögött. Mindenesetre ez az egyik csúcslemezünk, az egyik legjobb anyagunk. Igazán erős album. Amikor olyanoknak játszunk, akik sosem láttak még bennünket korábban, és akiknek minden nótánk új, mindig beválik, ha az „Ascendancy” néhány dalát vetjük be. Az utóbbi időben viszont az „In Waves”-ről is igen sok nótát tolunk. Ma is hármat kaptunk elő arról a lemezről. Úgy érezzük, méltóak az eddigi dolgainkhoz. Hiszünk bennük.

Ha emlékeztek még, kollégánk beszámolója alapján az idei Bonecrusher Festen a francia Betraying The Martyrs nyújtotta az egyik legmeggyőzőbb teljesítményt. Az angol frontemberrel kiegészült párizsi csapat billentyűvel és dallamos énekkel feldúsított modern metalcore-ja tehát már az itthoni közönség előtt sem ismeretlen, ezúttal pedig a májusi buli előtt készült interjú keretében vezetjük végig az olvasót a „Mártírok útján”...

A legutóbbi budapesti koncertetek idén februárban volt a Bonecrusher feszten.
Valentin: Így van. Számomra viszont ez az első alkalom. Amúgy azt hiszem, már a harmadik budapesti bulink a mostani. Az előző két bulin nem voltam ott, mert a turnékon sem tudtam részt venni, úgyhogy most járok először Budapesten.

A Hatebreed továbbra is tényezőnek számít a súlyos zenék világában, jóllehet új lemezük továbbra is várat magára. A nyári európai fesztivál-szereplések közepette készülő anyagról, illetve a zenekar aktualitásairól Frank Novinec árult el néhány részletet.

Európában, mondhatni, törzsvendégek vagytok a nyári fesztiválokon. Most éppen az idei köröket futjátok ideát..
Frank Novinec: Így igaz, de most először alakult úgy, hogy jövünk és megyünk, azaz nem maradunk itt huzamosabb ideig, hanem minden hétvégén ingázunk: haza, vissza, megint haza, megint vissza... Így játszunk Európában a fesztiválokon egész nyáron. Aztán készülünk az új lemezre, na meg a második albumunk, a „Perseverance” tizedik évfordulójára, amit szintén meg fogunk ünnepelni. Remek évünk van, még ha régóta nem is jelentkeztünk már új anyaggal.

Három év után hamarosan ismét Magyarországon köszönthetjük a mai metal színtér egyik megkerülhetetlen alapbandáját, a Machine Headet. Mintegy a fehérvári fesztiválbuli felvezetéseként jöjjön a Nova Rockon (az osztrák Earshot webzine – http://www.earshot.at – munkatársával közösen) rögzített beszélgetés Phil Demmel gitárossal.

Amikor beszálltál a Machine Headbe, a „Through The Ashes Of Empires” albumon még csak két számnak voltál társszerzője, majd idővel egyre jobban kivetted a részedet a dalírásból. Milyen ma Robb Flynnel dolgozni, hiszen a Vio-Lence soraiban is együtt játszottatok?
Phil Demmel: Akkor még kissrácok voltunk, gimibe jártunk. Az az én bandám volt, én írtam a zenét és a szövegeket is, tokkal-vonóval. Ez meg az ő zenekara, ő írja mindennek az oroszlánrészét. Azon a lemezen három dalhoz is hozzátettem a magamét. Kicsit paráztam a dologtól, hiszen már volt egy bandám, amely Machine Head-jellegű nótákat írt, úgyhogy kezdhettem Machine Head-riffeket faragni... Robb igazán nyitott volt, minden témát meghallgatott, amit csak hoztam, sőt ott is társzerzőként tüntetett fel, amihez aligha tettem hozzá bármit is. A „The Blackening”-re viszont már elég sok jó riffet hoztam. Éreztem, hogy nem megy veszendőbe, amit írok, és ez fokozta az önbizalmamat. Utat nyitottam az arpeggio-szerű stílus felé, harmónia-szólókat és dallamos témákat írtunk, sőt szövegírói csapattá is értünk. Az „Unto The Locust”-ra már nem csupán zenét, de szövegeket is írtam. Én inkább általánosan fogalmazok, nem szeretem az „én, te, ő, ezt csinálom, így érzek” megközelítést. Nem úgy, mint ő. Szóval megvan az egyensúly köztünk. A „Be Still And Know”, az „I Am Hell” és a „Pearls Before The Swine” szövegét is ketten írtuk Robbal, a „Locust” ötlete pedig tőlem jött. A „Locust” nóta áll hozzám a legközelebb amiatt, amit magam is átéltem személyesen. Mindenkinek vannak ilyen élményei.

Az elmúlt évtized jellegzetes metalcore hangzásának kialakulásáért nagy mértékben felelős Killswitch Engage két évnyi hallgatás – Adam D gitáros felépülése – után tért vissza idén a világot jelentő deszkákra, méghozzá az eredeti énekessel Jesse Leach-csel. A visszarendeződés hátterét, valamint a banda közeljövőre vonatkozó terveit Mike D'Antonio bőgős tárta fel nekünk.

Milyen a zenekaron belüli hangulat most, hogy visszatért közétek Jesse Leach énekes? Mi változott?
Mike D'Antonio: Úgy tűnik, mindenki boldogabb és lelkesebb. Célratörőek, tetterősek vagyunk, és ami legalább ennyire fontos, készen állunk a munkára. Nagyon feldob, hogy ismét úton vagyunk, két hosszú év maradt ki.

A torontói Structures, ahhoz képest, hogy csak 2009-ben alakult, eddigi egy EP-jével (All Of The Above) és albumával (Divided By) máris jelentős tábort tudhat maga mögött. Saját bevallása szerint a csapat új oldalról igyekszik megközelíteni a technikás és dallamos hardcore / metalt. A részletek kiderülnek az alábbi beszélgetésből, melyre a Veil Of Maya vezette májusi Európa-turné budapesti állomásán került sor.

A turné felhozatalának legjavát a Sumerian Recordshoz tartozó zenekarok adják...
Spyros Georgiou: Igen, de a Sumeriantől függetlenül is igen közel állnak egymáshoz, többen közülük együtt is sokat turnéznak. Leginkább egy progresszív metal megmozdulásnak mondanám ezt, amelyben a résztvevő bandák rengeteget turnéznak közösen. Jó ez, mert a zenekarok nagyszerűek, zeneileg pedig mindegyik más és más, még ha mind ennek az új metal hullámnak is a része. A Sumerian egy csomó új hullámos metal csapatot indított el az úton, szóval akár „Sumerian core”-nak is nevezhetik ezt a vonulatot az emberek. De hívhatják, aminek csak akarják. A zenekarok nem panaszkodhatnak, amíg beszédtémát adnak. 

Ugye ez az első európai turnétok?
Spyros: Igen, az első. Kanadát és az Egyesült Államokat elég alaposan bejártuk, az európai piacra pedig most törünk be először. Óriási, hogy ilyen bandákkal utazunk egy busszal, mert mindegyikükkel turnéztunk már, kivéve a Vildjhartát. De ők is csodálatosak! Remek dolog, ha úgy jöhetünk egy számunkra új országba minden egyes napon, hogy ott is ismerősökkel lóghatunk együtt.

Jellegzetes kiállás, önálló stílus, a zene iránti maximális elkötelezettség és komoly karrier. Akire mindez jellemző, az már méltán lehet egy irányzat meghatározó alakja. Zakk Wylde-ról a fentiek mindegyike elmondható, ráadásul a közvetlensége és a humora is a helyén van. Ezt bárki megerősítheti, aki akár csak pár szót váltott vele. Most, röviddel a Black Label Society PeCsa-bulija előtt nekünk is sikerült...

Milyen volt tegnap a bécsi buli?
Zakk: Nagy móka volt. Ozzyval mindig jó színpadon lenni, akárcsak Geezerrel és persze Slash-sel.

Még ha nem is vagy tagja Ozzy zenekarának, úgy tűnik, tényleg elválaszthatatlanok vagytok. Akár egy család...
Zakk: Mi tényleg család vagyunk, hiszen Ozzy az egyik fiam keresztapja. Imádom Ozzyt, Sharont pedig anyámként szeretem. Ha nem is náluk játszom éppen, attól még nem kevésbé szeretem őket. Ők is tudják, hogy mindig számíthatnak rám.

A Dez Fafara énekes-frontember vezette Devildriver korosztályának egyik meghatározó zenekara. Legutóbbi lemezük, a tavalyi Beast eredményei is csak tovább erősítették a banda vezető pozícióját. Ráadásul Dez korábbi formációja, a szintén szép sikereket elért Coal Chamber is feléled időről időre. Dezt az ausztriai Nova Rock első napján csíptük el egy villáminterjúra, még mielőtt elindult volna a honfitárs Lamb Of God műsorát megnézni, majd a csapat az angliai Download fesztivál felé vette volna az útját.

Milyen volt a budapesti buli? Azért is kérdezem, mert sokadik alkalommal jártál már nálunk, és az évek során bizonyára ki is alakult egyfajta kötődésed a városhoz.
Dez Fafara: Remek volt. Imádom a várost. Nagyszerű hely, csodálatos emberekkel. Jól éreztük magunkat. Nekem rengeteg ottani barátom van, és maga a város is gyönyörű. Amikor ott járok, mindig próbálok szétnézni. Szóval király volt a buli.

Két évtizednyi, rendkívül tartalmas zenei pályával a háta mögött Andre Andersen ma már igazán megteheti, hogy pusztán a saját örömére muzsikál, nem pedig külső elvárások szerint készít lemezeket vagy turnézik. Korántsem arról van azonban szó, hogy elkényelmesedett volna, hiszen az élete ugyanúgy a zene körül forog, csak éppen nyugodtabb mederben folynak a dolgok az orosz származású billentyűs háza táján. Ez napnál világosabban kiderül a budapesti Royal Hunt buli után rögzített beszélgetésből.

Hogyan zajlott a turné, és mi változott D.C. Cooper visszatérésével, ami a zenekaron belüli hangulatot illeti?
Andre Andersen: Tulajdonképpen nem sok minden változott. Ahogy újra elkezdtünk D.C.-vel játszani azon a tavalyi miniturnén, néhány óra alatt visszatért a régi, tizenkét-tizenhárom évvel ezelőtti érzés. Mi magunk is meglepődtünk, mert nagyobb változásokra számítottunk, de nem történt ilyesmi. Ment minden, mint a karikacsapás.

Annak idején nem éppen barátilag váltatok el, igaz?
Andre: Igaz. Komoly nézeteltéréseink voltak, de itt nem csupán a mi konfliktusunkról van szó D.C.-vel. Ez csak az egyik probléma, jobban mondva a sajtó kezelte problémaként. Nem egyedül én álltam szemben D.C.-vel, hanem az egész zenekar. A lapoknak persze izgalmasabb volt úgy beállítaniuk az egészet, hogy Andre Andersen és D.C. Cooper marakodik egymással, ám valójában az egész bandának része volt benne. A szétválásunk tényleg nem éppen baráti módon történt, de már második éve játszunk együtt ismét, és nincsenek nagy vitáink. Mindketten felnőttünk, és különben is olyan régen volt már ez az egész. Jószerivel arra sem emlékszem már, min is robbant ki egyik-másik régi balhénk... Szóval ma minden jobb, nyugisabb, biztosabb, mint azelőtt.

A múlt hét elejének egyik vezető híre volt a médiában, hogy az Ausztriában megrendezett NovaRock Fesztiválon ellopták a Limp Bizkit egyik nagyértékű gitárját. Az első hírek magyar színpadi munkások meggyanúsításáról szóltak, aztán kiderült, hogy ebből csak a magyar igaz, a dolgozók nem a Fesztivál színpadjait építő GD-Staff Event munkatársai. Szerettük volna, ha a GD-Staff nem erről jutna az emberek eszébe, ezért megkerestük Lopata Gábor ügyvezetőt egy rövid beszélgetésre, hogy meséljen a cégről, feladataikról és a munkával kapcsolatos kihívásokról.   

Corey Taylor is azon muzsikusok közé tartozik, akik akkor érzik igazán jól magukat, ha leköti őket valami és ha pezseg körülöttük az élet. Sőt, ha valaki tényleg ott van a sűrűjében, akkor az Corey. Mindkét zenekara lemezmegjelenés előtt áll (még ha a Slipknoté válogatás is), majd a maszkos brigád rövidesen újra turnéra indul, az énekes pedig mindeközben időt tudott szentelni pár európai szólóbulira – na meg egy kis beszélgetésre is velünk!..

Mire számíthat az ember egy Corey Taylor szólókoncerten? Gondolom, nem Slipknot, meg Stone Sour dalokkal tűzdeled tele a műsort.
Corey Taylor: Pedig lesz benne egy kis Slipknot, és egy kis Stone Sour is. Na meg néhány feldolgozás. Olyan programot raktam össze, amelyet remélhetőleg izgalmasnak találnak majd a srácok. Számomra ez pusztán szórakozás. Tizenhét éves korom óta csinálok akusztikus bulikat. Ez ad egy újabb lehetőséget, hogy közönség előtt játsszak. Kiállok a színpadra és mulatunk egy nagyot együtt. Legalábbis remélem, a közönség is jól fogja érezni magát.

Saját szólónótáid is vannak?
Corey: Nincsenek. Főleg a Stone Sourral és a Slipknottal írt dalaimat fogom játszani, pár feldolgozás-számmal megtoldva. Így lesz szórakoztató a dolog. Viszont ma mutatok be egy vadiúj Stone Sour nótát is a következő anyagról. Király lesz!..

RS: It’s your second show within almost a year Hungary. Do you remember the one you had here last year?
BB: Sure, as I remember it was a good show. But you know if you play as often as we do, days blend into each other. But I remember visiting your country several time either with this band or with my other band and it’s a always a pleasure to be here.

RS: Can you tell me a few words about Nick’s departure?
BB: Well, you know we had the lawsuit which Josh filed and Nick have his own personal legal issues. And the two lawsuits, together, it was too much for him. He did not want to be part of the two cases at once, neither in a direct or in an indirect way. So one day he thought that being in the band does not worth it. Of course it’s just my opinion, honestly, you have to ask Nick himself.

RS: So do you think if there would not have been the lawsuit which Josh filed, then Nick would be still in the band?
BB: I don’t know, but....very likely. In the beginning when we started to reform the band and started to play together, it was all going very good. But after Nick had that issue with the law in Los Angeles, things have changed. You could see that he had his mind on that issue, because what he is dealing with is pretty serious.

RS: So he could not concentrate on the band.
BB: Personally, I felt that his presence in the band... he wasn’t as present as he used to. These two lawsuits started to consume his inner consciousness and he was not the same after that.

RS: Another weird thing about your legal issue. As far as I know, Scott had been playing with you recently on some shows. Even so, after a while he joined Josh in the lawsuit. So what the fuck?
BB: You know, we were as surprised as the public. We only heard about the lawsuit when YOU heard about it. When Nick got into that trouble and he could not play with us, we naturally contacted Scott to fill the bassist role. And he was very pleased and he immediately said “yes”. We had a good time, we played great shows. Everything went fine util the end of the year, we finished the year at a high peak, we were motivated and had many plans for 2012. Still, the issue happened at the end of the year.

A súlyos és egyedi hangzású, progresszív és groove-os elemeket egyaránt előszeretettel alkalmazó francia Gojira tipikusan az a zenekar, amely ha helyzetbe kerül, akkor ki is használja. A csapat az 1990-es évek második fele óta építi a pályáját folyamatosan, lépésről lépésre, és ma már kizárt, hogy a legrangosabb európai fesztiválokon ne fusson beléjük az ember (amellett, hogy a világ bármely pontján kimondottan jól cseng a banda neve). Kérdéseinkre Joe Duplantier válaszolt a Nova Rockon lezavart szettjük után.

Új albumotok, a L'Enfant Sauvage június végén jelenik majd meg. Addig viszont itt a The Flesh Alive koncertanyag (dupla DVD, valamint egy bónusz CD). Mi mindent tartalmaz ez a kiadvány?
Joe Duplantier: Két és fél órányi zene van rajta, három különböző buliról. Ezek a koncertfelvételek Franciaországban készültek, technikai okokból kényelmesebb volt odahaza forgatni. Aztán van hozzá egy jó órányi dokumentumfilm is, amely a legutóbbi albumunk, a The Way Of All Flesh életútját eleveníti fel: a dalírást, a stúdiózást, a turné előkészületeit, a lemez első Európa-turnéját, a Metallicával közös amerikai és európai túra első részét, szóval tényleg rengeteg mindent sűrítettünk bele. A filmet pedig mi magunk készítettük fényképezőgépekkel, telefonokkal, meg kézi kamerákkal, és magunk is vágtuk össze.

Meséljetek a zenekarról, hogyan alakult, és mikor indult útjára a SPACEVAN?

Ezer éve ismerjük egymást, folyamatosan megfordultunk különféle formációkban, majd 2010-ben az aktuális tagokkal-barátokkal megalapítottuk a SPACEVAN-t. Jó pár éve játszunk már együtt, és úgy tűnik, hogy emberileg és zeneileg is nagyon megtaláltuk a hangot. Talán azért, mert egyikünk sem az a „túlfizetett sztár” vagy celeb alkat…:) A SPACEVAN az eddigi legütősebb bandánk, ami arra hivatott, hogy igazi rock zenét biztosítson saját maga és mindenki más számára.

Milyen stílusban utaztok?

Úgy véljük, hogy zenénkben több stílus, köztük a mai modernebb elemek is fellelhetőek. Mindazonáltal megpróbálunk hűek maradni a gyökereinkhez is, ami néha kemény vitákat eredményez a próbateremben. Szerencsére legtöbbször mégis sikerül úgy összerántanunk a dolgokat, hogy mindenki elégedett legyen a végeredménnyel.
A legfontosabb, hogy a SPACEVAN egy rockzenekar, és nem az öncélú zúzás, hanem az igényes és ütős zenei megoldások érdekelnek minket. Hogy még könnyebb legyen megérteni, szívesen lettünk volna az Audioslave előzenekara… vagy akár csak cipeltük volna a hangszereiket. :)

Mike Portnoy dobos kilépése a Dream Theaterből, mint emlékezhetünk, nem akármilyen felzúdulást váltott ki annak idején, akárcsak az azt követő sajtókampány. Szerencsére azonban idővel ismét a zene vette át a főszerepet Mike életében, és jelenleg a (tavaly év elején létrehozott) modern groove metal supergroup Adrenaline Mob élvez nála elsőbbséget. Az Omertà albumot bemutató európai turné rövidesen Budapestre is eljut, aminek keresve se találhattunk volna jobb felvezetést, mint egy rövid beszélgetés magával Mike-kal...

Nyilván felkészültél arra, hogy a Dream Theaterből való kilépésed ürügyén kapsz majd hideget-meleget. Mi volt a legdurvább, legmegdöbbentőbb dolog, amivel ebből az apropóból szembesülnöd kellett?
Mike Portnoy: Hát, nem is tudom. Ez egy alaposan átgondolt, számomra rendkívül fontos lépés volt az életemben, és kiakasztott, hogy a média agyondramatizálta és ellentmondásossá tette, holott semmi drámai vagy ellentmondásos nem volt benne. Éppen ezért nem is szeretnék a Dream Theaterről beszélni. Inkább arra a tucatnyi izgalmas dologra összpontosítok, amely most tölti ki az életemet.

Volt-e már a kiválásod idején is határozott elképzelésed arról, hogy kikkel és milyen zenét szeretnél játszani?
Mike: Különböző emberekkel akartam együtt dolgozni különböző dolgokon, olyasmibe viszont nem szerettem volna belevágni, ami úgy szól, mint a Dream Theater. Azt már huszonöt éven át csináltam, úgyhogy új ihletet, új utakat kerestem, és MINDET be is akartam járni. Aztán, még mielőtt bármit is önállóan összehozhattam volna, minden jött magától és hullott az ölembe: a Flying Colors, az Adrenaline Mob, Neal Morse azóta készült két szólólemeze, a Stone Sour, a Hail!, a Fates Warning... Magamtól csak igen kevés dolgot tudtam létrehozni és elindítani, annyira lekötött a sok ajánlat, amelyet kaptam. Mindegyik hihetetlenül élvezetes és izgalmas, egy-egy utazás a zene különböző területeire. Most is több dologgal foglalkozom, de pillanatnyilag az Adrenaline Mob turnéja az elsődleges. Később turnézni fogok a Flying Colorsszal, Neal Morse-szal, aztán Billy Sheehannel és Tony MacAlpine-nal és Derek Sheriniannel. Jelenleg viszont minden az Adrenaline Mob körül forog, alig várom az előttünk álló bulikat!

Hungarian version (scroll down for the English version of the interview):
RS: Egy bő éven belül ez a második koncertetek Magyarországon. Hogyan emlékszel vissza a legutóbbi bulira?
BB: Ja, úgy emlékszem jó koncert volt. De tudod, ha olyan gyakran játszol mint mi, akkor néha összefolynak a napok. De sokszor jártam már nálatok, akár ezzel a zenekarral, akár a másik bandámmal [a szólóprojektjére gondol] és mindig öröm itt lenni.

RS: Tudnál pár szót mondani Nick kiválásáról?
BB: Nos a per miatt, amit Josh indított ellenünk és tudod Nick-nek meg van a saját személyes pereskedő ügye is. A kettő így együtt már sok volt neki. Nem akart egyszerre mindkettőnek a része lenni, se direkt, se indirekt módon. És így egy nap úgy gondolta, hogy ez így nem éri meg. Persze ez az én véleményem, erről Nick maga tudna többet mondani.