A csodás nyári időben színültig telt Akvárium klub teraszán azt próbáltuk többedmagammal megfejteni, vajon mikor láttuk először a Life Of Agony-t. Én az Anthrax-szel közös turnéra szavaztam, még a Rockhausban '96-ban, Bécsben, más azt állította, hogy már hamarabb is láttuk őket. Bárhol is az igazság, minimum 26 évvel ezelőtt volt az első alkalom, így nem csoda, hogy az összesereglett közönség már a 40+-os kategóriába tartozott.
Amikor híre ment, hogy a Lamb Of God ismét megmutatja magát hazánkban egyből hívtam a főszerkesztőt, hogy ezt a koncertet behúzom, bármi is legyen! Aztán megláttam, hogy milyen nevek vannak a richmondi arcok mellett és arcomra fagyott a mosoly. Kemény szerda este elébe néztem.
Mivel a Static-X lemondta az európai turnéját, így a Life Of Agony egyedül érkezett volna tegnap Budapestre. Az augusztus 9-i bulin azonban egy szerencsés turné-együttállásnak köszönhetően mégis lett előzenekar, hiszen amolyan speciális vendégként a kultikus Pentagram melegített be Mina Caputóéknak, szóval az elektro-nu metal helyett ősdoom szakadt mindenki nyakába. Amíg a koncertbeszámoló megérkezik, addig alább két fotógalériában Réti Zsolt kollégáink segítségével lehet átélni a koncerteket.
2019-ben a Lemmy fazonú James Leg egy raklapnyi színpadról pusztította el Veszprém belvárosát alaposan meglepve ezzel az Utcazene fesztivál gyanútlan közönségét. Idén visszatért a prédikátor, hogy némi állandósággal gondoskodjon a változatosságról.
A Fezen harmadik napja végül kimaradt a menetrendből, két napnyi ingázás után valahogy nem fűlött a fogam megint egy kanyarhoz, főleg úgy, hogy a szombat igen combosnak ígérkezett. Állítólag jó volt a péntek is, az Epicát nagyon dicsérték - majd máskor pótolom. Kellett az energia a szombatra, ami meg is adta azt, ami elvárható volt tőle. (Fotók: Fezen Facebook)
Igazi vegyesvágott volt a Fezen második napja, már ami a rockzenei felhozatalt jelenti. Nagy legendák, hazai hősök, minden volt, mi szem-szájnak ingere, igaz a járványhelyzet most sem hagyta nyugodni a szervezőket.
Hiába az egyre öregedő fejem (bár sokan mondják, hogy az öregség nem itt kezdődik), nem voltam sok fesztiválon. Persze ennek mindig megvolt a maga oka, hol anyagi, hol egyéb, de rendre kimaradtak a nagy rendezvények, utólagos sajnálatomra. A huszonötödik, két év halasztás után megrendezett Fezen nyitónapja viszont hozta minden elvárásomat, amit eddigi kevés tapasztalatom alapján felállítottam, szóval... Nézzük csak!
A RockStation zászlója alatt általában olyan simán szoktunk bejutni bulikra, mint forró, olajozott kés a vajban, de tegnap valami apró porszem került a gépezetbe és kicsit várni kellett a bebocsátásra. De nem gáz, mert arra a pár percre, míg kint álltam, átengedtem magam és hagytam, hogy a modern kori maori harcosok patau és taiaha helyett dobcájggal és elektromos gitárokkal zúzzanak le. Van némi Új-Zéland mániám, azért is voltam kíváncsi nagyon az Alien Weaponry-re élőben. És hát igen. Engem nagyon megvett ez groovos-os zakatolásba csomagolt haka-metal. A trió tempója elég gyilkos és ahogy ehhez maori nyelven megdörrenek...ha ellenfél lennél, beszarnál..
Még a fülemben zúgott az Accept zenéje miközben visszafelé sétáltam a kempingbe, ahol szó sem lehetett alvásról, ismét folyt a buli. Persze nem panaszkodni akarok, fesztiválon vagyok nem szanatóriumban (azt majd a fesztivál után...). De tudom, hogy holnap már fájni fog az alvás hiánya. Hajnalra ismét csak elcsendesedett minden, néhány óra nyugalom jutott, de reggel azért csak úgy keltem, hogy "I'm Getting Too Old For This Shit". Nem baj, a zuhany és a kávé amit ismét a zöld büfébuszban dolgozó kedves lánytól kaptam segített egy kicsit.
A Biff Byford alapította Saxon 1976-os indulása óta Anglia egyik leghíresebb heavy metál zenekarává vált, a banda több mint 15 millió eladott albummal büszkélkedhet világszerte. A csapat 1996 óta változatlan felállásban játszik és folyamatosan koncertezik. Legutóbb hazánkban 2017-ben jártak a FEZEN fesztiválon, így most közel öt éves szünet után köszönhettük őket újra Magyarországon július 22-én az Akváriumban. Lányi Kristóf kollégánk fotói a koncertről a fenti galériában tekinthetők meg. További képeket ITT találtok.
Egész éjszaka folyt a buli a kempingben, már jócskán hajnal volt mire elcsendesedtek az utolsó hangok is, így csak alig néhány órát tudtam aludni. Ahogyan világosodott összeszedtem magam és elindultam, hogy szerezzek egy életmentő kávét és zuhanyozzak. Már napok óta próbáltam szoktatni magam a gondolathoz, hogy 20+ év után ismét hideg vízben kell fürdenem reggelenként.
Az egész úgy indult, hogy Magyarországra sajnos nem jutott el a Testament, Sepultura, Exodus, Death Angel és a Heathen közös turnéja és legközelebb hozzánk Pozsonyban tudtam volna megnézni őket így együtt. Miközben böngésztem a zenekarok turnédátumait, feltűnt az Area 53 fesztivál neve. Area 53? Leoben? Miért kerülte el ez eddig a figyelmemet ? És hol van az a Leoben?
Hát, a Slovnaft olajfinomító társaság egykori szerelőcsarnokát sem fogom a szívembe zárni! Voltaképp már akkor sejthettem volna, hogy lesznek gondok, amikor semmilyen útbaigazító táblát / molinót / egyebet nem lehetett észrevenni a környéken (de legalább parkolóhelyet nem volt nehéz találni). A beléptetés még gyorsan és gördülékenyen zajlott, ám utána évtizedeket ugrottunk vissza az időben. Az egy dolog, hogy kiülős szabadtéri terasz nincs, de a két, egymással szemben elhelyezett „vályúnál” nagyjából egy reumás csiga tempójában csapolták a sört – megjegyzem, a kínálat ki is merült ebben –, a sorok pedig métereken át kígyóztak. Az egyik ráadásul a koncertteremben végződött. A légkondit meg, ha egyáltalán van, gondos kezek „télen hűt, nyáron fűt” programra állították. Már csak a dohányzási tilalmat kellett volna feloldani, és máris kész a tökéletes szocreál élmény…
Végül eljött ez a nap is. Elbúcsúzott a nagyközönség magyar részétől a Kiss, az utolsó alkalmak egyikeként pedig mi is megnézhettük a rockzene legismertebb arcai, arcfestései mögé bújt arcokat. Közel fél évszázada kezdték, a tegnap estét leszámítva pedig már csak tizenöt alkalommal lépnek fel a szörnyek a deszkákra. Persze sose mondd, hogy soha, lehet hogy lesz az a pénz, amiért újra összeállnak egy-két alkalommal, de a lényeg hogy hozzánk is eljöttek, némi csúszás után, de leszállították a nekünk szánt búcsúajándékukat és a hozzá szánt körítést.
Jó pár éve én is elzarándokoltam a Lurdy-ház mozijában, hogy sokadmagammal megnézzem a Pearl Jam huszadik szülinapját megünneplő filmet (PJ20), aztán ez a rajongói osztálytalálkozó 2017-ben megismétlődött, mikor is a Let’s play two című koncertfilm csábította a banda szurkolóit az Urániába. Mindkét esemény jól aláhúzta, hogy bizony itt az ideje már egy “élőszereplős” magyarországi Pearl Jam bulinak és annak fényében, hogy utoljára 1996-ban látogattak hozzánk joggal remélhettük, hogy ez a kívánság duplán számít a jógrungetündérnél.
Az ötven évből végül ötvenhárom lett, de csak elhozta Budapestre a jubileumi turnéjának műsorát a Judas Priest. A heavy metal nagyágyúi, mint mindig, jöttek, láttak, győztek, a The Dead Daisies pedig a tagok nevéhez méltóan szépen megterítette nekik az ünnepi asztalt.
Nagyon vártam már a pillanatot, amikor ismét útra kelhetek. Úgy, mint AZ előtt. Persze sok mindennek kell klappolnia, iszonyatosan elszálltak a költségek, így hiába vannak jobbnál jobb koncertek szerte Európában, a legtöbbje elvérzett a mateknál. Viszont a High On Fire turné dátumai közt kiszúrtam a varsóit, ami nem fesztivál helyszín volt, hanem a Hydrozagadka klub. Rákerestem a helyre és elöntött az adrenalin. Láttam én már Matt Pike bandáját tizenéve az Arena kistermében a Pelican és a Torche társaságában, de egyrészt azóta inkább ezres nagyságrendű bandává váltak, másrészt a Hydro még a kis Arenához képest is csak egy porszem.
Vannak helyzetek, amikor az ember egyszerűen csak “belecsöppen” a dolgok közepébe. Ilyenkor a jelenlévők többségével ellentétben nincs meg a várakozás izgalma, egyszerűen csak mint egy “külsős megfigyelő," a lehető legjobb helyen van a lehető legjobb időben. De, miről is “beszélek” pontosan?
NYÁR VAN, és ahogy az ilyenkor megszokott, tombol a kánikula. Aki szerencsésebb nyaralni megy, aki elszánt az fesztiválozni, aki pedig a városban ragad az nagyon valószínű, hogy enyhülést keresve örök hűséget fogad az első szembejövő légkondinak. Mindeközben az Alestorm néven emlegetett (Skóciából útnak indult, de egyébként többnemzetiségű) pirate metal csapat az újonnan megjelent Seventh Rum Of A Seventh Rum lemezére (címválasztás 10/10) aljas módon felpakolta a magyar refrénnel lelkesítő Magyarország című dalát, ami történetesen annyira jól sikerült, hogy szerte kis hazánkban nincs az a verbunkos cover band és / vagy a csöcskidobós szettet dizájner matyóra cserélő, frissen megtért pop-menyecske aki jelenleg ezt űberelni tudná.
