Ez is megvolt. Láttuk, hallottuk a legendát. Mielőtt valaki gúnyolódás vagy agylágyulás jeleit vélné felfedezni az iménti mondatban, annak számára szögezzük le: a Silverstein a maga műfajában, igenis, hogy legenda. Más kérdés, hogy mi ez a műfaj. (A képek nem a helysínen készültek)
A legendák szerint az év legrövidebb estéjén, Szent Iván éjszakáján bármi megtörténhet. Mondjuk azt, hogy rám ez egész nap vonatkozott. Reggel még úgy keltem fel, hogy az egyik nagy legendámmal Max Cavaleraval készítek interjút. Közben ért elég sok hideg zuhany, leszakadt az ég alja, és a nap legrosszabb híre, hogy még sem lesz interjú, mivel késik a zenekar.... Csüggedésre azonban semmi ok, hiszen este még is csak Soulfly koncert lesz! Milyen volt? Tessék a tovább gombot erősen nyomogatni!
A Do Or Die lemez első meghallgatása után már nyilvánvaló volt, hogy ha egy keltapunk zenekar lesz az életemben, az a Dropkick Murphys lesz! Fülbemászó, dallamos, energikus, szórakoztató, mértékkel ideologizált, és akkoriban nagyon frissnek is hatott számomra. A Sing Loud,Sing Proud turnét sikerült is elcsípni a Mega Pubban anno, ahol egy azóta is emlékezetes koncertet adtak. Aki ott volt, egészen biztosan a szívébe zárta az íreket. Később Bécsben láttam kétszer, mindkettő tökéletes koncert volt, pedig akkor már jócskán benne voltunk a puhulós korszakban, a futószalagon gyártott tucat nóták ismételgetésében. Sajnos ami élőben, jól összeválogatva még mindig szórakoztató, és élvezetes volt, az lemezen megszűnt. Egyáltalán nem hallgattam a Blackout lemeztől semmit. Illetve a Singles Collection Vol 2-t igen, mert az a valaha készült egyik legjobb feldolgozás lemez. Persze nem kérem én számon rajtuk, hogy mit és miért csináltak úgy ahogy, de a Dropkick Murphys esetében az első 3 lemez pörgetése bőven elegendő számomra.
Mindenki életében vannak olyan bandák amikre azt mondja, hogy egyszer látnom kell. Megszületik hát az elhatározás és semmi sem tántoríthat el a céltól. Olyan ez, mint a bakancslista, sőt valójában ez egy zenei bakancslista. Az Aerodrome Fesztivalnak hála most az emberek listájára felkerülhettek újabb nagy nevek.
Három és fél éves rockstation-ös pályafutásom alatt először vágtam képzeletben fejbe magamat, amiért egy tudósítás lehetőségét lelkes igennel nyugtáztam. Ez a „fejbekólintás” konkréten a Deák tér alatt történt, amikor két gyerkőccel, feleséggel, anyóssal nem hogy a földalattira nem fértünk fel, de magára az állomásra sem fértünk be. Több évtizedes budapestiként ismertem azonban a „titkos” útvonalakat, melyek a Hősök tere közelébe visznek.
Szóval: mázsás súly nyomja a vállam, a hallásomat ezidáig nem sikerült visszanyernem, a testszőrzetem azóta is lebeg a lábdobtól, viszont a vigyor a képemen is tartósnak bizonyul!
Az első, de főleg a második nap programja után már csak az volt a kérdés, hogy a harmadikon még lehetett überelni azt a produkciót, amit a Novarock szervezői a 10. évforduló alkalmából letettek nekünk az asztalra. Lehetett! Ennyire azonban ne szaladjunk előre.
Már az első nap megalapozta a Novarockon fesztiválozók jó hangulatát, de a fellépők neveire pillantva a buli "érdemi" része igazából csak szombaton kezdődött. Valahogy úgy sikerült a szervezőknek a tegnapi nap színpad-beosztását elkészíteni, hogy akár sátrat is verhettünk volna a Kék-nél, ugyanis onnan egy tapodtat sem mozdultunk a nap folyamán.
10 éves a Novarock Fesztivál. Ez annak tudatában, mindenképpen nagy szó, hogy patinás fesztiválok sorával kell megküzdenie, és itt aztán elég szoros a mezőny. Egy 10 éves évfordulót pedig igazán meg kell ünnepelni, így aztán télen-tavasszal csak kapkodtuk a fejünket, hogy milyen fellépőgárdát sikerült összekalapálni a sógoroknak a Pannónia mezőre.
Bocsássa meg a világ, hogy nem zenei vonatkozású témával kezdem, de szerintem vagyunk páran, akik nehezen tesszük túl magunkat azon az abszurd helyzeten, hogy a létező legszebb nyár esti időben a PeCsa fedett termében vagyunk kénytelenek szaunázni Myles Kennedyék első magyarországi fellépésével egybekötve.
Van, akinek az idei Pünkösd a pihenést, a Balatont, vagy a Pafe-t jelentette, számunkra a Napalm Death koncert volt a legvonzóbb ajánlat az ezernyi program közül. Februárban már jártak nálunk a grindcore keresztapák, a Hatebreed vendégeként egy brutál halk koncert keretein belül, így több okból kifolyólag is jelen kellett lennünk a pozsonyi koncerten.
Ezek a Clutch-tagok bírják ám a strapát! Érkezhettek volna Bécsbe egy nappal korábban is, hogy utána jólesően lazítsanak valahol a városban és kiélvezzék a csodás időjárást. Ki ne kezdené így az európai turnéját a kimerítő repülés után? Neil Fallon és a többiek azonban nem sokkal a délelőtti földet érés után már a buli helyszínen lőtték be a hangmotyót, beérve előtte egy rövid sziesztával. Harcedzett társaság!..
Elkezdődött a nyár hivatalosan is! Megjött a jó idő, a lánykák neki álltak ledobni a ruhákat, süt a nap, és elkezdődtek a fesztiválok is. Mindannyian erre az időre vártunk, spóroltunk egész évben, hogy láthassuk a nagy kedvencünket, esetleg vegyünk tőlük egy pólót, vagy csak simán bulizzunk egyet és igyunk pár sört. Az idei év fesztiválszezonját a Pannónia fesztivál nyitotta, aminek az utolsó napjára látogattunk ki. Hajtás után találsz sok érdekeset!
Özönlött a „pokolnép” (ahogy a zenekar nevezi rajongóit) Pokolgépre. Volt, aki azért jött, mert még nem látta a legeslegelső magyar heavy metal lemezt készítő öt embert így együtt a színpadon, volt aki azért, mert már látta őket, s ez felejthetetlennek bizonyult számára. 1990 óta mindössze harmadik alkalommal nyílt erre lehetőség.
Miután levittem a kutyát, leakasztottam a Delorean slusszkulcsát, bevágtam magam a volán mögé, beállítottam a dátumot, majd kihajtva a főútra, odaléptem a kicsikének, és pontosan 88 mérföld/óránál kilőttem magam, vissza 19fuckin'88-ba! Elnézve az Aréna körül lődörgő népséget, a rengeteg fiatal kölköt, akik a vadiúj Iron Maiden pólójukban feszítettek a fater mellett, akin meg a vadiúj verzéje foszlott csendben, elbizonytalanodtam: vajon jó dátumot adtam meg? Mialatt selfiek százainak készítésétől volt hangos a tér, csendben lecsekkoltam a kezdési időpontokat, és kikerekedett szemmel nyugtáztam, hogy az Anthrax hamarosan kezd, a Maiden pedig olyan korán fejezi be, hogy a Trafikban a punkok olyankor még be sem engednek!
A jóféle melódiákban való féktelen tobzódás harmadik napját gondoltuk a legtartalmasabbnak és valóban megállás nélkül jöttek egymás után a másutt aligha látható, kihagyhatatlannak ígérkező csemegék. Viszont (és ez az egész dallamorgia mindhárom napjára igaz) maradéktalanul megérte az erőpróba, amelyet derekasan ki is álltunk, amint az alábbiakból kiderül.
Ha egynémely bulit a kétesélyes jelzővel szoktak illetni, akkor erre a péntek estire nyugodtan ráaggathatjuk a kétszer-kétesélyest. Sőt! Ott volt maga a hely, Budapest számomra egy újabb feltérképezetlen területe. Hiába a több évtizedes buli járó rutin, fővárosunk egyedülálló módon még a magamfajta vén rókáknak is tud újat adni. Baráti meghívásnak engedelmeskedve érkeztem a valóban rókalyukra emlékeztető belvárosi pincébe. Az Expired Passporttól mindössze két, hangulatában totálisan eltérő promó-nótát hallgattam meg előzetesen a youtube-on. Azóta már átvehettem szerkesztőségünk nevében a Zoo címre keresztelt CD-t. Ezt a kifejezést szó szerint kell érteni. Ilyennek sem voltam tanúja még: CD-keresztelő keresztapukákkal!
A jól megérdemelt pihenő után újult erővel és komoly reményekkel vágott neki az olaszországi zenemaraton második napjának a kis magyar különítmény. A felfokozott lelkesedés részben annak is szólt, hogy mindjárt két olyan csapattal indult a program, amelyek frontján egy-egy felettébb csinos hölgy áll. A dologból aztán kínos pofára esés lett. Még szerencse, hogy jött később (egyebek mellett) egy olyan banda is, amely ugyan egyedül a nevével utal a szebbik nemre, de legalább helyrebillentette lelki egyensúlyunkat.
A svéd Adrenaline Rushról hamar kiderült, hogy korántsem az a nagy hatótávolságú energiabomba, amelytől az adrenalinszint azonnal az egekbe szökik. Teljesen ártalmatlan, háztartási félkemény rock. Szó se róla, a Tåve Wanning csajszi megjelenése jól ki van találva, ám ő sem azt a dögös vadmacska-figurát hozta, amit az ember várna: hol a csípőjét riszálgatta Shakira-módra, hol egy félszeg Doro-imitációt mutatott be. Ráadásul az énekhangja sem egy csoda, úgyhogy a Rainbow Long Live Rock N' Rollját pláne kár volt erőltetni. Következett azonban a Moon Land és mindent gyorsan megbocsátottam Tåve-éknak. Már a látvány lesokkolt. Kirívóan fazontalan muzsikusok és egy, a rockszínpadok világától végképp idegen titkárnő-kinézettel szomorító anti-frontasszony. Szegény Lenna Kuurmaa emellett a konferálásba is belesült egyszer-egyszer. Lehet, hogy odahaza Észtországban jól cseng a neve, itt viszont csúfosan leszerepelt. A samplerről bejátszott háttérvokálok sajnos csak még jobban kihangsúlyozták az egész produkció hevenyészett és szegény-szagú mivoltát. Hogy a dalok sablonosak és felejthetőek – könnyed AOR zenéről van szó egyébként –, az a fentiek után szinte természetes. Nem is tett senkire mély benyomást a társaság Lenna pár honfitársán kívül, noha maga az értelmi szerző, Alessandro Del Vecchio is felbukkant közöttük az első sorokban, az egyik észt zászlócskát lobogtatva...
A péntek az mindig egy különleges nap. Soha nem tudom, hogy haza érek-e másnap hajnalban egy darabban, vagy esetleg egy vonaton ébredek, ami a világ másik felére tart. Jó, ilyen még csak egyszer volt, és az is szombaton. De nem is ez a lényeg most, hanem a mostani péntek az tényleg olyan volt, amit rettentően vártam. Nehéz nem elfogultan írni az estéről, de igyekszem objektív maradni,és nem ömlengeni. Akkor most ugorjunk vissza a nem is olyan távoli múltba. Az időutazáshoz nyomd meg szépen a tovább gombocskát.
Részünkről a megtiszteltetés, hogy harmincéves jubileumi turnéja alkalmával ismét idelátogatott Jeff Scott Soto, ráadásul rögtön a túra legelején! (A Frontiers Rock Festivalon négy nappal azelőtt lezavart alig egy órát nyilván nem tekintjük önálló bulinak.)